111. A figyelem aktív tevékenység, tulajdonképpen maga a létezés; az én csak figyelmének tudatosodott pillanataiban ébred létezésére. Úgy is mondhatjuk, hogy minden aktivitás a figyelmen keresztül valósul meg. Egy buddha megszabadult az éntől, ő maga a megszakítatlan, tiszta figyelem. A tiszta figyelem aktivitása azonban más, mint amit a nyugati ember az aktivitásról gondol; az a nyugodt, befogadó éberség fenntartott állapota. Ez a felületes szemlélő által passzivitásnak tartott, szemlélődő, dharmikus állapot a zavartalan, működő aktivitás. Nem avatkozik bele a folyamatokba, így segít, míg az én által irányított karmikus aktivitás egy keveset javít, közben sokat rombol. A dharmikus tapasztalatot gyakran intuíciónak nevezik, pedig nem információk, események csodálatos előrelátása, nem különleges képesség, hanem az elme felszabadításának módszere. Még meditatív gyakorlás nélkül is tapasztalható, ha elegendő ideig hagyjuk elménket lazítani és csendben szemlélődni.

112. A gondolkodás során nem a tárgyat, hanem az arról alkotott saját gondolatainkat elemezzük, azokhoz kapcsolódó asszociációs láncokat indítunk, végig saját gondolataink, elménk körében maradva. A meditáció során egy rajtunk kívül álló okokból eredő tárgyat figyelünk asszociációk nélkül, igyekezve feltárni valós belső természetét.

113. A gondolkodási sémák módosítása megváltoztatja az elmét. A beérett, változatlannak, rugalmatlannak hitt jellemet is átformálhatja, ha a késztetés elég erős és kitartó. Ha nemes figyelemmel akarunk látni, akkor ez is kevés. Akkor nem elég a gondolkodás reformja, hanem tudatszerkezet-változtatásra van szükség.

114. Megtanultuk, mit tartsunk jónak vagy rossznak. Megszoktuk, hogy az események, az emberek, a dolgok jók vagy rosszak. Minél jobban felülvizsgáljuk ezt a tanult, megrögzött hitet, minél jobban megismerjük meggyőződéseinket, babonáinkat, minél őszintébbek nézünk rá harcainkra, sértődéseinkre, választásainkra, annál rugalmasabbak és boldogabbak leszünk. Az események önérték nélküliek. Történetek, melyek késztetések és cél nélkül alakítják a világot, és csak mi adunk értéket nekik a személyes érintkezés, majd az értelmezés során. Emiatt hibás kapcsolatokat építünk ki a jelenségekkel mind kívül, mind belül, majd boldogságba vagy szomorúságba kergetjük magunkat.

115. A Buddha nem kérdezi, hogy melyik valláshoz, néphez vagy közösséghez tartozol. A buddhista hagyomány bőséges tárházából meríthetünk, nem kell elköteleződnünk. Még azt is mi döntjük el, hogy mennyi időt és odafigyelést szánunk a gyakorlásra. A buddhizmus nem vallás, hanem a szabadság és a boldogság útja. Csak olyan utat kövessünk, ami szabadabbá és boldogabbá tesz minket és más lényeket.

116. A karma nem szakaszos, nem kitüntetett időpontokban és adagokban érkezik, hanem folyamatosan működik. Minden pillanatból kihajt a következménye, a következő üres, értékmentes pillanat. Az egyéni tudat az észlelt pillanatokat színezi meg előítéletei alapján, értéket kölcsönözve nekik, ami azonban sosem lesz a sajátjuk. A figyelmen kívül hagyott vagy a figyelmet már elveszített jelenség aztán újra felveszi üres, semleges, természetes állapotát, és okként következményébe lép. A karma szele okozatokat sodor össze, melyek nem igénylik a figyelmünket, nincs énjük, terjedelmük, idejük, de az egyéni tudat néhányat megragad, magához szorítja egy időre és elnevezi. Az okozat idővel aztán alaktalanná válva, nevét veszítve kicsusszan a szorító kezek közül és visszasüllyed a karmikus áramlásba. Mintha az óceán egy cseppjét, egy marék levegőt, egy csészényi űrt akarnánk örökre, változatlan formában megtartani. A forma üres, a név üres, a ragaszkodó tudat is üres.

117. A dharmikus állapot a dolgok természete. A ragaszkodó figyelem a dharmára tekintve egy jelenséget megragad, egy rövid időre, míg figyelme kitart, karmává alakítja, ám megtartani képtelen, és a rész visszafolyik az áramlásba. Mint az újra és újra levegőbe markoló kéz.

118. Az érzelmek, a jók és a rosszak is, a gondolatok, a nemesek és a nemtelenek is, tehát mind a jó, mind a rossz karma megerősíti azt a téveszménket, hogy a lényeknek, a dolgoknak és a jelenségeknek eredendő tulajdonságaik vannak, melyek által a boldogság vagy a boldogtalanság forrásaivá válnak. Az ettől a téveszmétől való megszabadulás a tudatos élet elvesztésének rémképét idézi meg. Nem tisztázhatjuk soha megnyugtatóan a tudat természetének mibenlétét, de az bizonyos, hogy emiatt életünket beszűkült tudatállapotában töltjük, nevünk és szerepünk fogságában, a szűk, korlátolt, örökölt úton, és legtisztább élményeink, isteneink és megváltásaink is köreinken belül maradnak.

119. Sosem ismerjük meg a tudat valódi természetét, de az bizonyos, hogy nem találjuk a személyben, az elmében, az agy sejtjei között, nincs az intelligenciában, az anyagban, sem a szellemben, nem leljük a nevekben, a formákban, semmilyen keletkezettben, nem rejtőzik a kialakulatlanban, a gondolatban, az érzésben, nem őrzi az isten, az energia, a világ, nem található a láthatóban, a megnyilvánulóban, sem a meg nem nyilvánultban. Nem birtokolható, nem rögzíthető, nem építhető ki vele örök kapcsolat. Olyan, mint a nirvána és a buddhák: csak azt tudjuk felsorolni, mi nem köthető hozzá.
Ezért a világon a tudat a legérdemesebb a kutatásra. A hozzá való út keresése, a benne való gyönyörködés a legérdemesebb, az emberhez legméltóbb tevékenység.

120. Egész életünkben időt használunk, időt töltünk, még a tevékenység nélküli szakaszokban is. Akár kihasználjuk, akár elvesztegetjük, akár értelmet adunk neki, akár pazaroljuk, az idő mindig folyik, mi pedig tettek nélkül is cselekszünk, változunk, még gondolattalanul és mozdulatlanul is. Figyeljünk hát az időre, a háttérben húzódó folyamatra. Úgy is mondhatjuk, hogy időzzünk az időben. Üljünk le és szemléljük, közben tudatosítsuk, hogy az örök változásban gyönyörködünk. Maga a folyamat az idő, mely ha eltűnne, megfagyna a világ és megállna a létezés. Időzzünk pusztán a változás áramlásában, félrerakva tevékenységeinket, melyekkel olyan kényszeresen igyekszünk értelmet és jelentőséget adni az időnek. Nincs min munkálkodni – a bölcsek tudják, a bolondok kinevetnek.

121. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a „van”, vagyis valaminek a vansága nem jelenti egyértelműen a létezését, utalhat a potencialitására is. Van, ami létezik, de az is mind van, ami létezhetne. Így minden van, ami elképzelhető, de az is, ami elképzelhetetlen, tehát: minden van.

122. Képtelenek vagyunk nem antropo- és egocentrikusan gondolkodni. Ebből a szempontból nem különbözünk a többi fajtól, mert értelmi fejlettségünk minőségi változást nem okozott, csak a határainkat tágította. Ha a szeretet véges bennünk, akkor végesnek gondoljuk; ha valamit nem értünk, akkor azt nemlétezőnek tartjuk. Kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. Ebbe a hibába mintha a Buddha is beleesett volna: mivel a nirvánát képtelenek vagyunk meghatározni, ezért meghatározhatatlannak tartotta; mivel nem találta a lélek, az egyéni tudatosság helyét, ezért tagadta azt.

123. Ami megjelent, létezik, él, ami van, az tulajdonságokat, attribútumokat birtokol, és biztosan véges. A létezés alaptulajdonsága a végessége, vagyis az, hogy állapotokat vesz fel, melyek csak másokhoz képest értelmezhetőek. Amint akár csak egy tulajdonságot felvesz, megjelenik, és máris korlátok, határok közé szorul. Akár csak az isten: mindennél hatalmasabb, de nem végtelen. Aki véges, az színre lép, nevet és formát vesz fel, mások alkotásában vesz részt, és maga is formálódik a többi létező által. Csak véges alkothat végest, ami e törvény ellenére még lehet időtlen, tökéletes, de végtelen nem.
Ami véges, az a neoplatonikusok szerint nem lehet Egy, mert amint megjelenik, vagyis korlátok közé szorul, tulajdonságaiból előállítja tulajdonságai ellentéteit. Minden tulajdonság megteremti önmaga ellentétét, majd azok szintén a sajátjaikat, ezért bár minden megjelenő Egyként lép fel, azonnal millió darabra hull.
Ezért ahol megjelenik a kényelem, növekszik az elszakadottság; ahol nagy a nyugalom, megjelenik az erőszakosság; ahol jó a biztonság, fokozódik a védekezés. Mindennek ára van, amit valaki megfizet: vagy a hasznot learató, vagy valaki más, de semmi nem működik externáliák nélkül. Amikor valami fejlődik, mások lehanyatlanak, a növekvő pedig valahol csökkenést okoz. Jólét után ínség következik, de ínség után nem biztos a jólét, mert a folyamatok mindig lefelé tartanak, a fizikai, szellemi és lelki gravitáció vonzásának megfelelően. Energia és erő kell az építéshez, a csomópontokba rendezéshez, az égéshez, a fenntartáshoz, a mozgáshoz, az észleléshez, a továbbhaladáshoz, de a romlás végbemegy magától, és a maradék hulladékként sugárzik szerteszét. Ami távolodik valamitől, az messzebb kerül önmagától is; ami pusztít, az öli önmagát is; ami harcol, az magát is sebzi, ami nem figyel másra, az nem látja magát sem. A külvilágban van helyünk, de a magunkra szabott világban nem lelünk menedéket. A fejlett romlékony, az erőszakos gyenge. A növekedők tetőpontjukat elérve zuhanni kezdenek.

124. Törekedj, de csak annyira, amennyire lehetséges. A törekvés ellensége a nyugtalanság és a zavarodottság. Aki siet, kapkod és pazarol. Az alapoktól építkezz, figyelmesen haladj. Egyszerű tanácsnak tűnik, de az élet és halál, a szánalmas kimúlás és a megvilágosodott beteljesedés közötti különbség múlik rajta. Hiszen lehetséges-e gyorsabban haladni, mint amennyire lehetséges?
Tartózkodj a jelenben! De úgysem tehetsz mást. Egész életedben a jelenben tartózkodsz, hiszen a múltban és a jövőben lehetetlen. Ha az elmédet mégis a múltra vagy a jövőre irányítod, akkor kapkodva keresed majd a helyed és elpazarlod az életed.

125. A meditálás és a medicina egyaránt a latin „mederi” szóból származik, ami egyfelől gyógyítást, másfelől egésszé, teljessé tételt jelent, továbbá valakinek való segítségnyújtást, illetve valamilyen baj megakadályozását. A meditáció elmélyülést jelent, és a gyógyítás gyakorító igéjéből származik.

126. Ha a veled szemben állót egyszerű embernek tekinted, akkor egy egyszerű ember szavait hallgatod. Ha a veled szemben állót buddhának tekinted, akkor egy buddha szól hozzád. Mindegy, hogy a veled szemben álló jelenség ember, élőlény vagy dolog.

127. A változás állandósága – micsoda paradoxon!

104. A tudat nem statikus, ezért pontosabb, ha az elménkben talált tudatosságot tudatfolyamnak nevezzük. Mozgó, soha meg nem álló áramlás, melyet a beavatkozásaink és a külvilág hatásai folyamatosan alakítanak. Isteni hatalom. Állandótlanságát felfoghatjuk kiszolgáltatottságnak, de folyton megújuló lehetőségnek is.

105. Mi alakítjuk a karmánkat, és mi vonjuk le a késztetett események tapasztalatait, tehát mi hozzuk létre jövőbeli valóságunkat, és hozzáállásunk dönti majd el, hogy kellemesnek vagy kellemetlennek ítéljük-e meg. Természetesen felmerül, hogy ennyire függvényszerűen kell-e értelmeznünk a tudat befolyásoló hatását? Valóban csak rajtunk múlik-e a jövőnk, illetve mennyiben alakítják azt a többiek, a teljes létezés karmája, döntései?
A tudatáramlásba gondolatokat, szavakat, tetteket helyezünk, és a karmára bízzuk. Ezekből aztán lótusz csírázik vagy büdös iszappá válnak. Sosem tudhatjuk meg, melyik eredményt okoztuk mi, ahogyan azt sem, mennyi részünk volt bennük. Nem létezik olyan szent eljárás, ami visszafejthetné a következményeket az okokig, és megnevezhetné számunkra a létrehozó erőket. Ráadásul az észlelésünk is tévedés-alapú, ezért a következmények megítélésében is hibázunk. De az bizonyos, hogy a kedvező okból kedvező okozat válik, hol nyilvánvalóan, hol rejtetten, ezért a legjobb, amit tehetünk, ha jó karmát okozunk.

106. Mind a magunk egyedi módján érzékeljük az eseményeket, még a közösen átélt pillanatokat is, és egyedi valóságunkból, mint burokból nem tudunk kilépni. A burok áthatolhatatlan és mind a sajátunkba záródtunk. Ez megrémít minket, és mikor szembesülünk bezártságunkkal, azt kívánjuk, bár lenne a dolgoknak magja, belső, rendíthetetlen, magában hordozott, múlhatatlan örök természete, mely egyedi és továbbadható, melyben egyetérthetnénk, amihez igazodhatnánk. Természetes vágy, melynek teljesülése esetén a magunk változatlan lelkének létezését is feltételezhetnénk. De vajon meg tudnánk-e egyezni a mindenkinek megfelelő, rendíthetetlen szabályokban, a mindenkire vonatkozó igazodási pontokban? Vajon nem ezek az örök, isteni, a végtelen távlataiban sem változó bizonyosságok lennének a poklaink, olyan rettenetes, fagyott, lelketlen helyek, mik nem inognának, nem rendülnének meg semmilyen könyörgésre, gyötrelemre, amiket nem lágyítana meg a szánalom, sem a kétség? Mi biztosítaná a nem-változóban a lényeket arról, hogy nem éppen a rémálmaik dermedtek meg halhatatlanul? Vajon az ilyen örökkévalóságokban nem inkább a mindent feloldó halálért rimánkodnánk?

107. Amikor elbizonytalanodunk, és vissza akarjuk szerezni az események feletti kontrollt, az életünk irányításának képességét, érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire ismerjük az eseményeket, mennyire birtokoljuk az életünket, értjük-e az irányt, a helyes és helytelen közötti különbséget, a karma és dharma fogalmait. Hogyan jellemeznénk ezeket? Mi az optimumuk, hol a középút? Merre szeretnénk fordítani a folyamatokat? Megszünteti-e döntésünk a szenvedést? A nemes útra, a megvilágosodás felé vezet-e? Eléggé bölcsek vagyunk-e az irányításhoz? Fontoljuk meg ilyenkor, hátha jobb döntés inkább a Tanítás felé fordulni.

108. A buddhizmus szemlélődésre, a tapasztalatok önálló feldolgozására és megértésére buzdít a meditáció gyakorlása során. Bár a jelenben tartózkodást nevezi meg célnak, arra inspirál, hogy tanulj a hibáidból, vizsgáld meg jelenlegi helyzetedet és motiváltan gyakorolj a dharmacélok elérése érdekében.
Mikor meditálsz, leülsz, és számbaveszed a múltat, elemzed a jelent, tervezed a jövőt. Két típusa van a meditáló embereknek. Az egyik rágódik a múlton, szégyent vagy büszkeséget érez a tetteit felidézve; aztán nyugtalanul latolgatja jelenét, megítélve a helyzetét, ahová jutott; majd csapongva tervezget egyre fényesebb elképzelések között válogatva. Ilyenkor az elme irányítatlan, zavaros. A másik típusú meditációs gyakorlás során a gyakorló bölcsen elmélkedik, személytelenül vizsgálódik, felülemelkedetten szemlélődik. Ilyenkor az elme irányított, tiszta. Van lehetőségünk választani a két módszer között. Mi döntünk.

109. Fontos, hogy legyen célunk. Irány nélkül elvész a lélek. Lehet, hogy céllal sem jut sehová, de megőrzi intaktságát, jellemét, tartását. A hétköznapi cél karmikus. Lehet hasznos, segíthet, építhet, hozhat átmeneti megkönnyebbülést. Ezek tartják egyben a világot, de végül itt segítenek, ott ártanak, itt építenek, ott rombolnak. Itt csökkentik a szenvedést, ott növelik, ezért kicsit enyhítenek, nagyot züllesztenek, kicsit gyógyítanak, nagyot betegítenek. A dharmikus cél jobb. Javít, de nem árt, gyógyít, de nem betegít. A hétköznapi cél kicsiny, elhordozható, mert a nálánál nagyobbat nem bírja el a cipelője. A dharmikus cél hatalmas, nagyobb, mint a hordozója, mégis elbírják a bölcsek. A karmikus cél kis fényt hoz, aminek nagy árnyéka van. A dharmikus célnak nagy a fénye és nincs árnyéka. Ezt mondják róla a buddhák.
A karmikus célok súlya a lélekhez igazodik. Amilyen a cél, olyan a hordozója. Kis célt kicsi lélek bír el, nagy lélek nagy célt. Sose hordozzunk kisebb célt, mint amekkora a lelkünk! A dharmikus cél szállításakor viszont az a legjobb, ha nem látjuk a lelkünket. Azt bárki viheti, csak döntés kérdése.

110. A Dharma nem hit vagy eszmerendszer, hanem cselekedet, mely nem teremt karmát.

A fejlett fogyasztói társadalom a szerzés vágyát erősíti bennünk, a tulajdonlás örömét erőlteti ránk. A hatás érdekében reklámokkal, médiával, politikával, de még a szellemi élet, művészet segítségével is szétszórja, a végletekig elaprózza a figyelmünket. Funkcionálisan figyelemzavaros társadalomban élünk, mely kognitív csonkítás célja a fogyasztás fokozása. Ilyen körülmények között a lemondás, a másoknak történő felajánlás is a fogyasztói rítus része, mert a javakhoz igazított, gondosan kiszámított és reprezentatív. Álságos gesztus a hatalmasok, de a hétköznapi emberek köreiben is. Ám a Buddha szerint az adás a három hatalmas érdemteli terület közül az egyik. Felmérhetetlen spirituális hatása van az egész világra és az egyéni lélek további útjára vonatkozólag is.

Az adás, adományozás (dána) természetesen nem csak az anyagi javakra vonatkozik. Ezen kívül a Buddha Tanításának, a félelemnélküli erényeknek, a rászorulókért végzett munkának, a szeretetnek, a figyelemnek, a békének is van dánája. Beszélhetünk negatív dánáról is, vagyis az el nem követett rossz cselekedetek, az ítélkezés-mentesség, a nem-ártás is rendelkezik dánával. Az az adomány nagyobb, melyhez kötődtünk, és jobban tanít a ragaszkodásmentes életre, de nem szabad a saját hasznunkat néznünk. Azt kell adnunk, amire szükség van.

Az érző lények számára nyújtott adomány, a továbbított érdem, a feléjük tanúsított figyelem és jószándék mérhetetlenül nagyobb kincs, mint a buddháknak és a bódhiszattváknak való teljes odaadás, egymillió szútra elrecitálása vagy százezer leborulás, vagy akár a szerzetesi fogadalom. Egy sem ér fel egyetlen tiszta szívű jócselekedettel, hiszen a Buddhának nincs szüksége a lemondásainkra, ő a mások iránti irgalmat tanította.

Annál nagyobb az adás érdeme, minél nagyobb a szükség. Aki a vele járó érdemet sem kéri, hanem lemond róla, és felajánlja egy bűnösnek, az értette meg igazán a dánát. Az együttérzés nem szentség, hanem alapkövetelmény, belépő a tanítások templomába. Inkább egy tiszta lénynek tégy felajánlást, mint a Buddhának, de még inkább egy tolvajnak, visszataszítónak, bűnösnek, gyilkosnak, mint egy tiszta lénynek. A földön a megbocsátás feltétele a bocsánatkérés, a dharmában a megbocsátás feltétel nélküli, mert bölcsesség az alapja.

Milarepa mondta, hogy végül mindent elhagyunk, ezért ha most elhagyjuk, az a legbölcsebb. Ez az énünkre is vonatkozik.

A Tanítás szerint a dána az érdemteli (punna) cselekedetek három területe közül az egyik. Punna az ok-cselekvés (karma) szempontjából üdvös (kusala) cselekedet, melynek felhalmozása kedvező hatásokat eredményez. Ennek ellenére egy bódhiszattva nem a kedvező hatásért cselekszik üdvösen, hanem mert először belátta, hogy ez szünteti meg a karmát és hozza létre a dharmát, majd a belátáson túl a dharmát a szívébe fogadta, ahol az kivirágzott. A jó ember jutalma tengernyi érdem, de a bódhiszattva már az érdemekre sem tart igényt, hanem tovább ajándékozza. A Buddha szerint az érdemteli cselekedetnek három területe van:

- az adományozás
- az erkölcsösség
- a meditáció kibontakozása

Az alábbiak a bódhiszattva-létélmény egy meghatározását jelenthetik.

Szándékosan hívom létélménynek. A bódhiszattvákkal, az igazsággal, a valósággal kapcsolatban nem állíthatunk bizonyosságokat. Nincsenek tulajdonságaik. Beszéltünk már arról korábban, hogy minden állapot, a hétköznapi létezés, a pokol vagy a mennyek, a vággyal töltött vagy a megnyugvást lelt tudat, maga a megvilágosodás is csak tudatállapot. Minden csak tudatállapot. Az istenként való újjászületéstől a sötét halálba zuhanásig egyik tapasztalatunkat sem emelhetjük fel, és mondhatjuk rá, hogy ez most bizonyosan van, ez most objektíven létezik, ez valóság. Minden állapotunk élmény, a létezés egy élménye, egy tudatállapot, melyről az érzékeken, a tudaton keresztül tapasztalatot szereztünk. A bódhiszattva létélménye éppen ezért nem minőségibb, emelkedettebb, magasabb rendű, mint bármely hétköznapi, homályos érzékletünk, hanem csak egy másik tudatállapot. Az különbözteti meg a többitől, hogy mi, akik erre az útra léptünk, feléje törekszünk.

A döntésünk különbözteti meg a többitől. Amikor a bódhiszattva létélményről beszélünk, nem a tökéletes állapotot írjuk le, mert olyan nincs, hanem a célunkat. Mert így döntöttünk. Ezt rendkívül fontos megérteni, hogy ne tévedjünk el már az út elején.

A bódhiszattva létélményét tehát megfogalmazhatjuk így:

Az emberek úgy gondolnak egy buddhista szentre, egy bódhiszattvára, mint aki már jót és rosszat egyaránt elvisel, nem érinti és nem köti egyik véglet sem. A középúton jár, a jelenben tartózkodik, vágyai és indulatai elnyugodtak, a dukkha többé nem kísérti, ezért megtalálta a békét. Ez igaz, de igazsága mélyebb és alapvető. A buddhista szent ugyanis nem elviseli a jót és a rosszat egyaránt, nem megszabadult a végletektől, nem legyőzte vágyait és indulatait, hanem már nem tesz különbséget közöttük, hiszen átlátva az illúzión megértette a jelenségek valódi természetét. A bódhiszattvának már nem kell elviselnie semmit, mert átlátva az én illúzióján nem maradt senki, akit a jelenségek megérinthetnének. A bódhiszattva ezért nem jár a középúton, nem tartózkodik sehol, a dukkha és a béke nem találja meg.

Van olyan értelmezés, mely szerint az alábbi a buddhizmus esszenciája.

Mindenképpen meg fogsz halni. A halál a természetes, és az élet a felfoghatatlan kiváltság. Ezért először ismerd meg a halált, hogy megismerhesd az életet. Ismerd meg a halálodat. Tedd meg magadért, hogy ne bolyongj a sötétben.
A buddhizmusnak két nagy spirituális módszere van: az együttérzés és a bodhi. Az együttérzés az a mag, melyből a Buddha kinő, az az eső, mely a kicsírázott Buddha-szívet növeszti, az a tápanyag, mely a Buddha-természetet megszilárdítja, és a fény, mely a Buddha-gyümölcsöt megérleli. Ez a mérhetetlen együttérzés az összes lény iránt.
A bodhi a dolgok tisztán-látása, minden nemes cselekedet forrása, minden erény és bölcsesség mögött a késztetés, a megszámlálhatatlan érdemek csodálatos kincse, a nagyszerű, mindent átható világosság.
Az együttérzés és a bölcsesség is a világ megismerésének elengedhetetlen eszköze. Nincsenek meg egymás nélkül. Ha az egyiket növeled, vele emelkedik a másik; ha az egyiket elhanyagolod, a másik is elfonnyad. Külön csak szárazon zörgő héjak, de együtt a meghaladhatatlan megértés, a Buddha Szíve.
E kettő adja a Buddha lelkét, a mindenben ottlévő buddha-természetet. Eltüntetik az összes félelmet és aggodalmat, eloszlatják a dukkhát.
Nagy titok, hogy nem a szenvedés szűnik meg, nem a fájdalom múlik el a világból, amikor megjelenik az együttérzés és a bölcsesség, hanem a dukkha, a félelem és az aggodalom a szenvedéstől és a fájdalomtól. Mikor a dukkha eltűnik, nem a rossz múlik el és a jó jelenik meg, hanem a jó és a rossz káprázata foszlik szét.

99. A dolgok nem tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének csodálatosak.

100. Egy jelenségről az észlelés pillanatában nem lehetséges a valóságnak megfelelő tapasztalatot szerezni, mert az érzékszervek és a tudati folyamatok torzítják az észleletet a befogadó állapotának megfelelően. Ezt a Buddha is tanította. Az emlékezés a tapasztalatot még tovább erodálja.

Az emlékezés utólagos rekonstruálás. Rekonstruálás, mely ez esetben szó szerint újjáépítést jelent. A folyamat során az emlék megváltozik, akár gyökeresen, ezért emlékeink nem a megtörtént eseményeket, hanem az utólagos értelmezéseket tárják elénk, megterhelve az azóta eltelt idő eseményeivel. Az emlék felidézése után gondolatokkal, majd az azokat jelölő szavakkal megerősítjük és az elme számára feldolgozhatóvá tesszük az emlék képét. Ha később újra felidézzük, az emlék már megváltozik, mert a rárakódott szavak és gondolatok deformálták az újraformálás óta, ahogyan deformálódott a kép is az azóta eltelt események hatására. Minden egyes visszaemlékezés valójában a történés és a teherként ránehezedett élmények együttes felidézése, a jelennek megfelelő transzformálás. A múlt pillanatait a felidézéskori körülményektől befolyásolva láthatjuk csak viszont. Az emlék felidézése során már egy jelen pillanatban tapasztalt esemény. A múlt mindörökre elveszett, a jövő még nem történt meg; csak a jelen létezik.

101. Az egyik álláspont szerint az elme a valóságot nem tapasztalja, hanem teremti. Nem a külvilágot látja, hiszen az csak kvantumhab, kavargó kvantumfelhő, a lehetőségek puszta halmaza, melyekből az elme a beégett algoritmusok alapján minduntalan hullámokat omlaszt össze, így alkotva meg a valóságot a tudatában. Illúzió egyénre szabva. Az összeomlott hullámokat aztán anyagnak, energiának, gondolatnak, érzésnek észlelve rengeteg lehetséges módon sorba rendezi, és az elméjében lévő algoritmusok segítségével felfogja a maga szabott, korlátozott módján. A lehetséges valóság összes többi változata elhagyott lehetőségként múlik el.

A másik álláspont szerint a valóság makacs dolog. Nem véletlenszerű, hanem a kauzalitás törvényét követve merev szabályoknak engedelmeskedik, és a lehetőségek közül az az egyetlen érvényesül és jelenik meg, amelyiket a szabályok lehetővé tettek. A megfigyelők ezt az egyetlen lehetséges valóságot érzékelik az erre a funkcióra kifejlődött érzékszerveikkel, nagyjából azonosan, de egyénenként kissé eltérően, ezért is lehetséges a közös nyelv, gondolkodás és észlelés.

A valóság középen lehet. A kvantumhab szabott, közel sem végtelen lehetőségek közül választhat, amikor összeomlik. Akkor is összeomlik, vagyis kimenetet választ, ha nincs jelen megfigyelő, mert törvényei alól nem bújhat ki, csak lehetőségek közül választhat, mikor a következmények beérnek és okká alakítják. A megfigyelő pedig nem az objektív valóságot teremti meg, hiszen akkor nem létezhetne más tudatosság rajta kívül, hanem csak a saját észlelései alkotta szubjektív valóság-értelmezését, a saját umweltjét, ami kénytelen alkalmazkodni az objektív valósághoz. Minden megfigyelő némileg eltérően értelmezi a valóságot, bezáródik az észleléseibe, saját tudatosságának megoszthatatlanságába. A lények tagadhatatlanul fennálló egyedisége nem a saját valóság megteremtésének következménye, még csak nem is a teljesen egyedi valóság-használat és viszonyulás, hanem az élmény. A valóságról alkotott nézet, az élmény egyedi, de az is közös képességekből, közös gyökérből táplálkozik. Ha nem így lenne, nem lenne lehetőség a megvilágosodásra és a megváltásra, mert a világok, a tudatok egymástól függetlenül lebegnének saját univerzumaikban.

102. A valóságot nem lehet bántani. Mikor felruházzuk énnel, anyaggal, személyiséggel, ösztönökkel, törvényekkel, bármilyen illúzióval, nem hozzáadunk, hanem elveszünk belőle, de közben nem a valóságot fosztjuk meg, hanem magunkat. A paravánt nézzük, a felszínt vizsgáljuk, mely képes sérülni és szenvedni, és ezt az tapasztalatot a valóság mélyére is kiterjesztjük, ezért a mélyben lévővel való találkozásaink során aggódni kezdünk az érintetlen, elfedett létezőkért, a fojtogatott, eltemetett valóságért. De a valóság jól van, rendben van. Ott a mélyben szabad és termékeny az élet, és ki tudja, lehet odaát többen vannak, akik minket néznek, értünk aggódnak. Lehet, hogy mi szorultunk ki a valóságból. Lehet, hogy mi élünk a homályban a látszatból szőtt paraván mögött. A tévedésből emelt falat nem a valóság felszabadítása, hanem a saját szabadulásunk érdekében kell lebontanunk.

103. Sosem mondanám, hogy az illúzió nem valóság, ostobaság lenne. Az álom és a látszat is valóság. Ám az illúzió érzi, hogy képlékeny és hamis, hogy az én által, tompa vágyakból, torz késztetésekből kreált, romlékony képződmény, a számtalan lehetőségből az önérdek által választott egyetlen kifejlet, ezért megköveteli, hogy egyedüliként imádd, hogy elhidd őt és tagadd a többit. Elhiteti, hogy csak ő képes megszülni, életben tartani, majd megölni minket. De megnyugtató tudni, hogy a tudathoz nincsen hozzáférése, csak a döntéseinkhez, a sorsunkhoz, mindenhez, ami fontos. Jó látni, hogy bár mindent képes meghatározni, akár a pokolra, az idő öröknek tűnő börtönébe juttathat, de a tudat felett nincs hatalma.

Az embert és a lelket a teremtés lényegének tekintjük. Az intelligenciát, ami a világra tekintve felteszi a „miért?” kérdését, a világ megismerésre szolgáló eszközének tekintjük. De a megállapítás értelmetlen. A világ és benne a lélek nem tervezett, csak kialakult. Nincsen cél. A világ, ha a miértre rákérdezel, nem képes válaszolni, mert csak egy mérnök, egy könyvelő kreativitása él benne. Megtudhatod tőle a folyamatok működési elvét, elmagyarázhatja a képleteket, választ adhat a „hogyan?” kérdésre, hiszen rendkívül intelligens, továbbá lelke is van, de a célra irányuló kérdést nem érti. Nem is értheti, mert nincsen cél. Ezt csak a mostanra eléggé jóltáplált és ráérő ember kutatja, aki válasz híján magába szeret, és felkeni az üres, értelmetlen univerzumban célnak saját személyét.

Nem gonosz az ég, amikor nem válaszol, csak értelmetlen a kérdés. Nincsen cél, és a pokol nyílna meg, ha lenne egy mozdulatlan, tűhegyes pont, ahová minden folyamat tart, amiben majd megáll a mozgás és bekövetkezik a beérkezett mozdulatlanság. Ahonnan nincs tovább hová menni.

A sorsok nem tervezettek, az ember nem tervezett, hanem a képlet következménye, a lélek pedig az egyenlet maradéka. Hiba a tökéletes rendszerben, mely rendszer a puszta létezése okán tökéletes, hiszen cél híján értelmetlen a tökéletlenség fogalma. Ha létezne a cél, akkor valaki azt megtervezte volna, azt elrendezi és kijelöli. Ha létezne a cél, akkor ugyanígy valaki megtervezte volna a lelkeket, akik azt elérik, és leírta volna az útjukat odáig minden szabott mozzanattal és minden véletlennel egyetemben. Ha lenne cél, akkor lenne kezdet, ami előtt nem történt meg a világ. A cél ábrándja nem megszenteli a létezést, hanem leszűkíti, megalázza, elzülleszti.

Az ember legfontosabb kérdése a létezését és a lelkét firtatja. Tragédiánk, hogy nincs rá válasz, mert a kérdés nem létezik. Azért kellett istent és értelmet alkotnunk magunknak, hogy ne legyünk olyan nagyon egyedül a sötétben.

Az ébredés nem a cél megtalálása, a megvilágosodás nem a cél megértése, a nirvána nem a célban időzés, a mennyek nem a cél boldogsága, hanem a dolgok megértése, és az azokról való tudásban elfogadott megnyugvás. Ám a csillagokra néző, az isten előtt álló, a törvényekkel, jelenségekkel szembesülő ember a célra kérdez rá. Ilyenek vagyunk. Ha elfogadnánk a világ értelmetlenségét, a sajátunkéval is szembe kellene néznünk. Ha elfogadnánk, hogy a világ nem tart sehová és senkit nem érdekel, mi lesz a sorsa, akkor mindezt magunkra is kellene vonatkoztatnunk. A cél ad fényt, a beteljesülés reményt, a tervezettség feltételezése űzi el a halál iszonyatát. A szentet és a tudóst sem a szépségük miatt érdeklik az isten és az univerzum titkai, hanem magukat kutatják benne. Az eredetet és az értelmet. De az üres világ csak képletekkel és szabályokkal szolgálhat. Az isten csak a teremtés magasztosságába adhat betekintést. A művet csodálhatjuk, de ha az okot követeljük, csak a rideg semmit tárhatják elénk.

Nem fosztottak meg minket semmitől, mert nem ígérték meg a célt. Magunknak találtuk ki, nem kérhetjük számon gyermeki képzelgéseinket a végtelen ürességen. A mi célunk a sajátunk, korlátozott és nem a végsőkre vonatkozik, csak az életünkre. A Buddha „attha”-nak nevezte. Tárgynak értelemnek, jelentésnek és célnak is felfoghatjuk. Nem a mindenség, hanem a Tan (dharma) értelme és jelentése; a mi dolgunk, a mi ügyünk, mert a Tan nem a világé, hanem egyedül az emberé. A Tanítást ismerhetjük a szavak szintjén (náma-panatti vagy sadda-panatti), vagy ismerhetjük magasabb (paramattha) értelemben a jelentés szintjén (attha-panatti). Az igazi tudás nem keresi reménytelenül a rejtett célt, ezért nem vész el, nem csalatkozik és bölcsességet talál. Az igazi tudás a Tan jelentésének tudását ismeri, az ember tudását, a nekünk való igazságot, amit köreinkben alkalmazhatunk, és ami megvigasztal, ami az embernek, csak az embernek értelmet adhat. És ez a tudás a szenvedés, a dukkha ismerete, a dolgok más dolgokból feltételezetten való keletkezésének ismerete (paccaya), a szavak jelentésének ismerete, a tettek ok-okozati visszahatásának ismerete (vipáka), a karmikusan semleges működés ismerete (kiriya), és a kialvás (nibbána) ismerete. Aki túlnéz ezeken, mintha a ködöt akarná zsákba gyűjteni, és megőrizni az örökkévalóságnak.

87. A zent nem lehet kimeríteni. De ez nem olyan csodálatos tulajdonság, ugyanis semmit sem lehet kimeríteni. Változékonyságuk miatt egyetlen dolog sem térképezhető fel, de még ha nem változnának többé, akkor is minden megfigyelő mást tapasztalna vizsgálatuk közben. A zen is csak egy dolog a sok közül.

A zen nem érdekes. Ha az lenne, kiválasztanánk, csodálnánk, és megpróbálnánk változatlanul megőrizni. A zen nem igényel kiemelt figyelmet, mert olyan, mint a többi dolog.

A zen nem bölcs. Ha az lenne, meg kellene tanulnunk, hibátlanul fel kellene mondanunk, az életünkben alkalmaznánk kicsi és nagy események megértésére és problémák megoldására. Nyomorult szabályrendszerré degradálódna.

A zen nem szép. A művelői sem azok, sem kívül, sem belül. Furcsa is lenne, ha szépnek találnánk, hiszen sem külalakja, sem beltartalma nincsen. De ugyanezért legalább nem is randa.

A zen nem követendő. Ennyi erővel követhetnénk délibábot, a szelet, egy sóhajt vagy egy fingot. Aki követi olyan, mint a szamár, amelyik az orra elé kötött répa után lohol.

A zen nem különleges. Olyan, mint a többi dolog. Szerencsére. Ezért ne foglalkozzunk a zennel, az igazsággal, a valósággal, a buddhákkal és a többi nagyképű marhasággal. Inkább világosodjunk meg.

88. Ahhoz, hogy a szenvedést teljes mélységéig átlássuk, tapasztalnunk és okoznunk is kell teljes mélységéig. Így van ez minden észlelettel. Már amennyiben észleletként fogjuk fel a jelenségeket, mert mondjuk, beléjük ragadtunk. Ezért jobb, ha nem akarjuk átlátni a szenvedést, a tanítást és a zent. Meg a többi, végtelen számú jelenséget. Hagyjuk a csudába, sosem végeznénk. Inkább világosodjunk meg.

89. A gondolkodás primitív formája az feltételezni, hogy valami vagy létezik, vagy nem létezik. Meg az is, hogy valami különb, mint a másik, ezért követendő, mint pl. a zen.

90. A hétköznapi megfigyelés elkerülhetetlenül beavatkozik és torzít, mert a vizsgálat során megváltoztatja a megfigyelés tárgyát, magához igazítja a megfigyelt dolgot, ezért nem lehet a tárgyról hagyományos módon információt szerezni. Igaz ez a fizikára és a spiritualitásra is. Csak a közvetlen tudás adhat valódi megértést, mert zavarmentes módszert használ. A közvetítő, bármilyen kivételes minőségű, mindenképpen torzítani fog.

Paradox, hogy amíg a megfigyelő jelen van, akár én-nélkül, akár tudattalanul, vagy a figyelem tárgya megnevezhető, akkor is, ha tárgy-nélküli, addig a tiszta megfigyelés közvetlen módon nem lehetséges. Vagyis amíg a megfigyelő jelen van, a tudat hozzáférhetetlen. A megfigyelő hiába bölcs, magasrendű, amíg tudatossága jelen van, a tudat nem mutatja meg a valóságát.

91. Amikor a meditáció során az én eltűnik, pontosabban átmenetileg hátralép, nem a semmit a szeretnénk észlelni, nem a szó szerint vett ürességet akarjuk átélni. A semmit, a tökéletes hiányt képtelenek vagyunk érzékelni, a hagyományos értelemben vett üresség pedig csak a képességek és a tudatosság hiánya. Az én hátralépésekor valójában a hamis érzékeléssel nem szennyezett tiszta tudatot szemléljük. Nem a rárakódott tudatosságot, hanem a tudatot. Alacsonyabb megvalósítás esetén a tudatosság szemléli a tudatot, magasabb megvalósításban a tudat szemléli önmagát. Az élmény elmondhatatlan, csak tapasztalni lehetséges, elmagyarázni nem.

92. Amint kint, úgy bent. A legjobb meditációs törekvés nélkülözi a törekvést. Nincs benne szándék, akarat. Helyette engedés, tökéletes ellazultság, nyugalom, nem-cselekvés jellemzi. A környezet hangjait, illatait, érzékekre ható ingereit figyelmen kívül hagyjuk, engedjük megjelenni, tartózkodni, majd maguktól eltűnni, rájuk bízva az összes döntést, ahogyan kedvük tartja. Így járunk el a felmerülő gondolatokkal, érzelmekkel, tehát a belső ingerekkel is. Hagyjuk ott és akkor felbukkanni és távozni őket, amikor akarnak, ahogyan a tudatunkban töltött idejüket sem korlátozzuk. Nem a mi dolgunk. Ha nem zavarjuk vagy marasztaljuk őket, akkor egy idő után távoznak. Nincs saját erejük, mindent tőlünk kapnak, ezért, ha nem tápláljuk, akkor elenyésznek a szabott idejük leteltével.

Persze mindig ébrednek új külső és belső ingerek, de ha kitartóak vagyunk, idővel megszűnik a hatalmuk felettünk, mert nem találnak bennünk otthont és kapaszkodót. Elsorvadnak kényszereink, és a zavaros, magunk alkotta kép helyett végre meglátjuk a mögöttük rejlő tiszta valóságot.

93. Az építész a házat emeli, a kertész a növényeket neveli, a mérnök gépet épít, a bölcs magát nemesíti. Mind munka és feladat. Ha a lélek változatlanul kerülhetne egy új életbe, másik testbe vagy a mennyekbe, ha nem lenne a változás törvény, akkor nem lenne lehetséges a megvilágosodás, mert nem lenne lehetőség a fejlődésre.

„A csatorna-építők bárhová elvezetik a vizet,
a nyíl-készítők egyenes nyílvesszőket csinálnak,
az asztalosok megfaragják a fát,
a bölcsek viszont önmagukat alakítják.”
(Dhammapada, A bölcs)

94. A „Mi van? – Mi nincs?” kérdést egy módon bizonyosan el lehet dönteni: meg kell nézni, hogy a vizsgált jelenségnek van-e oka. Ha valamiről eldöntöttük, hogy „van”, mert megtaláltuk az okát, akkor már nem kell feltenni a kérdést, hogy „Változtatható-e?”, mert minden létező egyben bizonyosan ki van téve a változás szükségszerűségének. A szenvedésnek van oka, tehát létezik és megszüntethető. Fordítva is működik: ha valami tapasztalhatóan létezik, akkor változik is, tehát bizonyosan van oka, és ezt az okot meg lehet keresni. Ez a karma. Aminek oka van, annak következménye is, amit el lehet érni. A megvilágosodás a törekvés következménye, tehát a megvilágosodás elérhető.

95. Az életünkben cselekvéssel létrehozott üdvös (kusala) és káros (akusala) következmények is alávetettek a mulandóságnak, hiába okozunk bármilyen lenyomatot. A bölcs nem azért erkölcsös, hogy a világot megjavítsa; komolyan nem lehet hinni a jó felhalmozásában és a rossz kiirtásában, ráadásul gőgös gondolat, ha magunkat ítésznek jelöljük ki. Az egyre nagyobb mennyiségben, egyre átfogóbb területen továbbadott jó nem örökre nemesíti a világot. Üdvös cselekedeteket azért teszünk, hogy a jót gyakoroljuk, cél nélkül, önmagáért. Az erkölcs önmagáért dolgozik, nem távlati és örök célok megvalósításáért.

96. A megvilágosodás nem örökre szóló állapot. A buddhák tartós boldogságot ígértek, nem végtelent, hiszen a változás örök törvény. A megvilágosodás, az én illúziójának elengedése egy elért felkészülési állapot egy még nagyobb felismeréshez, egy még tágabb világ felfedezéséhez.

97. A karma feltárásának, semlegesítésének, vagyis ledolgozásának több módja megkísérelhető, de teljes sikerrel általában nem kecsegtetnek. Lehetséges pozitív, üdvös (kusala) karmát szembeállítani a negatívval (akusala), igyekezhetünk csillapítani a rossz következményeket és erősíteni a jókat, elvághatjuk a karma láncolatát a függő keletkezésben a vágy ébredésénél, de a már létrejött következmények ereje nem oszlik el, csak új utakat keresve máshol hatnak majd. Eloszlatásuknak egy módja biztosan van: a tökéletes üresség, a súnyatá elérése, vagyis a létezők valódi természetének meglátása, a tökéletes egyensúly megteremtése, az én illúziójának elengedése, mely egyben a karma szülője, célja, életben tartója és elszenvedője. A karma az én téveszméje, látszata, az én maga. Amikor eltűnik az én, eltűnik a karma, és megjelenik a valóság, a dharma.

98. Hagyd el ezt a sok marhaságot. A tudás nem különleges. Inkább világosodj meg.

A Második Nemes Igazság a szomjat nevezi meg minden szenvedés okának. A szomj gerjeszti az összes szenvet: a vágyódást a vonzónak tartott felé, az elutasítást a taszítónak tartott dolgoktól, a szeretettel való együttlét igényét, a nem-szeretettel való együttlét gyötrelmét, az élet kívánását, a menekülést a halál elől, vagyis mindent, amit meg akarunk szerezni vagy el akarunk kerülni, hiszen a vágy és az ellenszenv is kötelék. Mert nem csak a vágyaink kötnek, nem csak a kívánt dolgok megszerzésére irányuló akarat béklyóz, hanem az utált, rettegett is ugyanúgy leláncol, hiszen az énnek keretet ad, nevekkel tölti meg az elmét, formákra bontja a határtalant. Mind a kívánt, mind az utált dolgok ént teremtenek nekünk, ezért ragaszkodunk mindegyikhez olyan elveszetten.

Tehát a szomj az oka a szenvedésnek, az énre ébredésnek, a megkötöttségnek. De mi az oka a szomjnak? Mi az okok oka? Miért ragaszkodnak a lények az énjükhöz ilyen eltéphetetlenül? Miért sóvárogja az én a javakat, az életet, mások szeretetét, az elismerést, és miért szenved, ha ezeket nem éri el vagy elveszíti? A függőségek lánca válaszol erre a kérdésre, a halálfélelem ténye szintén, de mégis, mintha valami még hiányozna.

A válasz erre a kérdésre így teljes: bár énünkbe zárt helyzetünk a tévedéseink alapja, bűneink oka, szenvedésünk okozója, de az okok oka a hamis felfogásunk, hogy személyünk, énünk az egyedüli valóság, ezért az egyetlen igazság, mert a környező világtól elkülönülten létezünk. Az én nem tud máshogyan látni, nem képes máshogyan érzékelni, csak e szörnyű félreértésen keresztül. E téveszme vezet a sóvárgáshoz és a rettegéshez, a szenvedés két birodalmába, mely késztetések abból a tapasztalatból fakadnak, hogy parányi énünk reménytelen küzdelmet folytat a megmaradásért az egész nagyvilág, minden és mindenki ellen, ami különbözik tőle.

A megvilágosodás megértéshez vezet, ami a hagyomány szerint a kettősségektől mentes bölcsesség. Amikor teljesen és tökéletesen ráeszmélünk, hogy harmonikusan és hézag nélkül összekapcsolódunk minden mással, átjár minket a megkönnyebbülés, az enyhülést hozó üdvös boldogság és megszabadulunk a szenvedéstől.

Nem állítjuk, hogy „minden egy”, nem tételezzük fel a lelket, nem keressük magunkban az örök lényeget, nem mutatjuk fel a magot, ahogyan tudatosságunk megdönthetetlen bizonyítékaival sem állunk elő; úgy általában nem váltjuk aprópénzre a bölcsességet. A valóságot indultunk megkeresni, a valóság pedig egyben az igazság is, és az azt mondja, hogy kapcsolataink valóságosak, igaziak és meghatároznak minket. Sőt, csak azok határoznak meg, azok hoznak létre, azokon keresztül tapasztalunk, és amint az én illúziójának szörnyű félreértését elengedjük, látni fogjuk az igazságot. A kapcsolataink a valóság, amit látni indultunk. Nem tudjuk, hogy végső valóság-e. Sejtjük, hogy számtalan réteg rejtőzhet még alatta, lehet számunkra teremtett látszat is, de nekünk itt és most ez a valóság, ez az ember valósága. Ha meg akarjuk találni magunkat, akkor a teljes világgal, az élőkkel, élettelenekkel, gondolatokkal való kapcsolatainkra kell figyelnünk. A látszólagos elkülönültségünkből kinyúló kapcsolódásaink oka nem a túlélés kényszere; a kapcsolódásaink mi magunk vagyunk.

Minden elkülönülés határt teremt, és minden határnál eltörik a valóság. A szenvedés ezeknek a töréseknek a mentén jelenik meg. A Buddha végső célja a szenvedés megszüntetése volt, a szenvedést pedig az üresség, még ideillőbb szóval a szabadság szünteti meg. A szabadság az, amikor belátjuk, hogy az én kirekesztettsége, bezártsága illúzió. A határok feloldódásával, az én által teremtett látszat elmúlásával még kinyílnunk sem kell a többiek felé, hiszen felismerjük, hogy mindig is otthon voltunk összefonódva, megtartva.

De mit kezdjünk az énnel, hiszen hurcoljuk, használjuk, és ő is csak élni szeretne, sőt, segíteni életben maradni. Nem akar rosszat, teszi a dolgát. Először is el kell fogadnunk, hogy az én végül is javíthatatlan. Lehet nemesíteni, nevelni, de legfontosabb célja a túlélés, abból nem fog engedni. Nem lehet vele eljutni a nirvánába, nem lehetséges a teljes tisztaságig tökéletesíteni. Nem tarthatjuk meg, mert nem képes a nirvánában élni, csak kötöttségeiben. A határain túli világ számára a halál. Magába zárva retteg és vágyódik, de annyira azért nemessé formálható, hogy a Négy Mérhetetlen mélységét megsejtse, és halálfélelme ellenére igyekezzen túllátni önmagán. Ám hatalmas hiba az embertől emberfelettit várni, egy lélektől krisztusi erényeket követelni, a karmikust egy buddha tökéletességével frusztrálni. Tévút a magába zárt rettegőn számonkérni saját megváltását. Szomja nem engedi el, amíg csak egy kevéssé is a világtól elkülönítettként ismeri fel magát. Segíteni kell neki, ahogyan egy jó orvos, egy bódhiszattva tenné. Elsőre furcsa, de ki kell elégíteni a szomját, el kell űzni félelmeit, mert amíg szomjazik és retteg, amíg szenved, addig meg sem sejtheti a nirvánát. Nem várhatjuk el, hogy elengedje vágyait és félelmeit. Nem kérhetjük, hogy fojtsa el vonzódásait, oszlassa el gyötrelmeit és gyógyuljon meg. Nem várhatunk el embertől emberfelettit, egy bódhiszattva nem lehet embertelen. Segíteni kell, hogy a lélek megnyugodhasson, ehhez pedig jól kell lakni, be kell töltekezni, hogy a vágyak elnyugodjanak; meg kell békülni a halállal, hitet kell nyerni, menedéket kell találni, hogy a félelem elmúljon. A bódhiszattva nem harcol a szenvek ellen egy ember lelkében, őt sem szólítja fel harcra, egyáltalán nem harcol, hanem megnyugvást hoz, segít beteljesedni, hitet ad, így szolgál. A végső igazságot senki sem ismeri, ezért a bódhiszattva nem a nirvánáról beszél, nem a buddha tökéletességét mutatja fel, nem az istenfélelmet kéri számon, hanem gyógyulást hoz, amikor az ember igazságát ismerteti. Az éppen elegendő, hogy a szenvedés elmúljon, és a Buddha tanítása győzedelmeskedjen.

Meg kell mutatni a szenvedőnek, hogy különállása, magába zártsága csak téveszme, határai tévedéseiből és félelmeiből születtek, megtartottsága teljes, biztonságban van. Először meg kell tanítani a valóság-igazságra, arra, hogy kapcsolataiban élve már megváltott, megvilágosodott, beteljesedett, és amikor már eltelt spirituális vágyaiban, megnyugodott, feloldotta elfojtásait, elengedte harcait, akkor lehet megtanítani az éntelen létezésre, erre az emberen túli igazságra. A halál rettegését elűzni, az éghez vonzó vágyakat beteljesíteni, ez a kegyelem, a Négy Mérhetetlen állapota. A megnyugodott lélek már alkalmas bejárni a Nemes Nyolcrétű Ösvényt. Hogyan is várhatnánk el egy énjébe gabalyodott, félő és szomjazó tudattól, hogy nemes utakon járjon, hogy ne tévedjen el?

A félelem nem akkor oszlik el, ha a harcos minden akadályt és szenvet legyűrve annyira hatalmassá és erőssé növekszik, mint egy világbíró buddha, hanem amikor már nincs mitől félni többé. A szomj nem akkor múlik el, ha az aszkéta már olyan vágytalan és igénytelen, mint egy csak másokért tevékenykedő szent, hanem amikor minden égi vágy betöltetett. Ilyen az ember. A bódhiszattva megmutatja, hogy a félelem alaptalan, mert a halál illúzió, és megmutatja, hogy a szomj felesleges, mert az elválasztottság tévedés, a beágyazottság tökéletes, a létezés határtalan. Így ad lehetőséget a megvilágosodásra. A kegyelem mindig szelíd. Nem jelöl ki irányokat, nem fogalmaz meg elvárásokat, nem kényszerít harcra – ezért nem téved. A kegyelem feltárja az igazságot, ami egyben a valóság, és a lények előtt megtisztítja az Ösvényhez vezető utat, hogy esélyük legyen járni rajta.

Ámen.

Mind úgy élünk, tervezünk, viselkedünk, aztán úgy igyekezünk, gyarapodunk mintha örökké élnénk. Az ismert univerzum egyetlen faja vagyunk, amelyik kétség nélkül ismeri mulandósága törvényét. Elkerülhetetlen halálunk ténye bizonyosságként lebeg felettünk egész életünkben, de minden eszközzel elhessegetjük a szembenézést. Csak az életet tekintjük valóságnak, a holnap egyetlen lehetőségének. De közben félünk és szenvedünk, ezért képtelenek vagyunk teljes mélységéig élvezni, kimeríteni az életet.

A szamurájok nevelésének alapja volt, hogy minden pillanatban felkészülten fogadják a halált, akármilyen váratlanul éri őket, ezért minden túlélt pillanat az élet ünnepévé válhatott. Minden perc lezárta az addigi életet és megnyitotta a hátralévőt. Nem csak abban a korban volt ésszerű hozzáállás. Ez az egyetlen módja, hogy a bizonyosan bekövetkező saját halálunkat ne döbbenten, felkészületlenül, tiltakozva fogadjuk. A szamuráj életfelfogás műveléséhez folyamatosan a halállal kellett foglalkozni, azt kellett forgatni az elmében, és minden tapasztalatot, élményt át kellett itatni az elmúlás hangulatával. Mindenhol és mindenben meg kellett látni a halált, a nyílt színen és rejtve, a háttérben is. A halál egyike az élet legtermészetesebb jelenségeinek. A vele való törődés helyes életszemléletet okoz; akit látja a saját halálát, az látja az életét is.

Az élet rendkívül törékeny. Körülöttünk a kicsinyek és a nagyok világában is egy őrjöngő halálorgia tombol. Hangosabb, látványosabb, mint a születések szimfóniája. Minden élő csak egy vékony szállal kötődik az életéhez, és a megfelelő percben szertartás és nyom nélkül dobja le magáról. A bolygón a minden pillanatban ezermilliárd, énjébe zárt lényt kioltó halál körül nincsen felhajtás, közönyösen és megfigyelők nélkül forog a húskerék. A kialvásokat nem kíséri gyász, nem követi emlékezet. Mi ettől a ténytől megijedünk és elutasítjuk, pedig a saját halálunk bizonyosságának barátunkká fogadása boldogságot és bölcsességet okoz. Ha a dukkha valódi oka a halálfélelem, akkor a halállal való kibékülés elűzi a dukkhát.

A halál elfogadása és megismerése a valóságot és az igazságot tanítja meg, ezáltal megszünteti a rettegést. A kialvás minden élőt érint, ezért semmi nem formál erősebb és nagyobb közösséget a fajok éppen most jelenlévő, éppen élő képviselőiből, mint közös sorsunk, az elkerülhetetlen azonosságunk, a halál. Az élők mind testvéreink a valóságban és az igazságban, az elmúlásban, az átalakulásban, a változásban.

A biológiánk is ezt tanítja nekünk. A testünkre egy folyamatosan élő, az életet permanensen fenntartó eszközként tekintünk, amit a halál majd tönkretesz. Ám a test normális állapota a lebomlás, a szétesés, a részek pusztulása, sőt önfeláldozása. A test állandó, szervezett, kapkodó harcot vív a teljesen természetes és minden részében uralkodó katabolikus folyamatok ellen. A test, az élet, a részecskék, az egész univerzum mozgásának iránya az entrópia felé mutat, és csak rendkívüli mennyiségű erő, energia és intelligencia felhasználása révén lehetséges átmenetileg ellentartani ennek, de a mozgás vége mindig a szétesés, lebomlás, majd a maradékok újrafelhasználása. És ez rendben van így.

Az ember, megértve a valóságot, ami egyben az igazság, nyugodtan tekint erre a nyüzsgésre. Minden rendben van, és minden rendben lesz. Nincsen semmi baj, nem kell félnünk. A világ ilyen, valóságos és igaz. Amint nem az örökké életben maradás reménytelen kényszere szorítja lelkünket, hanem derűvel és okosan vizsgáljuk a halálunkat, az élet minden pillanata értelmet és értéket nyer. Ha átérezzük, hogy minden életben töltött perc csoda, akkor nem élünk át többé elvesztett, eltékozolt, szenvedésben töltött perceket. Az él csak igazán, aki barátságot kötött a saját halálával, aki elfogadja a majd nélküle is tovább működő univerzum lehetőségét. Az él teljes életet, aki előtt mindig ott lebeg a halála. A halál ismeretében kinyílik az élet, mélységet nyer az idő. Visszavonhatatlanságuk miatt súlya lesz a szavaknak, a tetteknek, értéke a többi élővel való kapcsolatoknak, értelme a tapasztalatoknak. Ha teljes életet akarunk élni, meg kell értenünk, és folyamatosan a figyelmünkben kell tartanunk a halálunkat.