A Második Nemes Igazság a szomjat nevezi meg minden szenvedés okának. A szomj gerjeszti az összes szenvet: a vágyódást a vonzónak tartott felé, az elutasítást a taszítónak tartott dolgoktól, a szeretettel való együttlét igényét, a nem-szeretettel való együttlét gyötrelmét, az élet kívánását, a menekülést a halál elől, vagyis mindent, amit meg akarunk szerezni vagy el akarunk kerülni, hiszen a vágy és az ellenszenv is kötelék. Mert nem csak a vágyaink kötnek, nem csak a kívánt dolgok megszerzésére irányuló akarat béklyóz, hanem az utált, rettegett is ugyanúgy leláncol, hiszen az énnek keretet ad, nevekkel tölti meg az elmét, formákra bontja a határtalant. Mind a kívánt, mind az utált dolgok ént teremtenek nekünk, ezért ragaszkodunk mindegyikhez olyan elveszetten.

Tehát a szomj az oka a szenvedésnek, az énre ébredésnek, a megkötöttségnek. De mi az oka a szomjnak? Mi az okok oka? Miért ragaszkodnak a lények az énjükhöz ilyen eltéphetetlenül? Miért sóvárogja az én a javakat, az életet, mások szeretetét, az elismerést, és miért szenved, ha ezeket nem éri el vagy elveszíti? A függőségek lánca válaszol erre a kérdésre, a halálfélelem ténye szintén, de mégis, mintha valami még hiányozna.

A válasz erre a kérdésre így teljes: bár énünkbe zárt helyzetünk a tévedéseink alapja, bűneink oka, szenvedésünk okozója, de az okok oka a hamis felfogásunk, hogy személyünk, énünk az egyedüli valóság, ezért az egyetlen igazság, mert a környező világtól elkülönülten létezünk. Az én nem tud máshogyan látni, nem képes máshogyan érzékelni, csak e szörnyű félreértésen keresztül. E téveszme vezet a sóvárgáshoz és a rettegéshez, a szenvedés két birodalmába, mely késztetések abból a tapasztalatból fakadnak, hogy parányi énünk reménytelen küzdelmet folytat a megmaradásért az egész nagyvilág, minden és mindenki ellen, ami különbözik tőle.

A megvilágosodás megértéshez vezet, ami a hagyomány szerint a kettősségektől mentes bölcsesség. Amikor teljesen és tökéletesen ráeszmélünk, hogy harmonikusan és hézag nélkül összekapcsolódunk minden mással, átjár minket a megkönnyebbülés, az enyhülést hozó üdvös boldogság és megszabadulunk a szenvedéstől.

Nem állítjuk, hogy „minden egy”, nem tételezzük fel a lelket, nem keressük magunkban az örök lényeget, nem mutatjuk fel a magot, ahogyan tudatosságunk megdönthetetlen bizonyítékaival sem állunk elő; úgy általában nem váltjuk aprópénzre a bölcsességet. A valóságot indultunk megkeresni, a valóság pedig egyben az igazság is, és az azt mondja, hogy kapcsolataink valóságosak, igaziak és meghatároznak minket. Sőt, csak azok határoznak meg, azok hoznak létre, azokon keresztül tapasztalunk, és amint az én illúziójának szörnyű félreértését elengedjük, látni fogjuk az igazságot. A kapcsolataink a valóság, amit látni indultunk. Nem tudjuk, hogy végső valóság-e. Sejtjük, hogy számtalan réteg rejtőzhet még alatta, lehet számunkra teremtett látszat is, de nekünk itt és most ez a valóság, ez az ember valósága. Ha meg akarjuk találni magunkat, akkor a teljes világgal, az élőkkel, élettelenekkel, gondolatokkal való kapcsolatainkra kell figyelnünk. A látszólagos elkülönültségünkből kinyúló kapcsolódásaink oka nem a túlélés kényszere; a kapcsolódásaink mi magunk vagyunk.

Minden elkülönülés határt teremt, és minden határnál eltörik a valóság. A szenvedés ezeknek a töréseknek a mentén jelenik meg. A Buddha végső célja a szenvedés megszüntetése volt, a szenvedést pedig az üresség, még ideillőbb szóval a szabadság szünteti meg. A szabadság az, amikor belátjuk, hogy az én kirekesztettsége, bezártsága illúzió. A határok feloldódásával, az én által teremtett látszat elmúlásával még kinyílnunk sem kell a többiek felé, hiszen felismerjük, hogy mindig is otthon voltunk összefonódva, megtartva.

De mit kezdjünk az énnel, hiszen hurcoljuk, használjuk, és ő is csak élni szeretne, sőt, segíteni életben maradni. Nem akar rosszat, teszi a dolgát. Először is el kell fogadnunk, hogy az én végül is javíthatatlan. Lehet nemesíteni, nevelni, de legfontosabb célja a túlélés, abból nem fog engedni. Nem lehet vele eljutni a nirvánába, nem lehetséges a teljes tisztaságig tökéletesíteni. Nem tarthatjuk meg, mert nem képes a nirvánában élni, csak kötöttségeiben. A határain túli világ számára a halál. Magába zárva retteg és vágyódik, de annyira azért nemessé formálható, hogy a Négy Mérhetetlen mélységét megsejtse, és halálfélelme ellenére igyekezzen túllátni önmagán. Ám hatalmas hiba az embertől emberfelettit várni, egy lélektől krisztusi erényeket követelni, a karmikust egy buddha tökéletességével frusztrálni. Tévút a magába zárt rettegőn számonkérni saját megváltását. Szomja nem engedi el, amíg csak egy kevéssé is a világtól elkülönítettként ismeri fel magát. Segíteni kell neki, ahogyan egy jó orvos, egy bódhiszattva tenné. Elsőre furcsa, de ki kell elégíteni a szomját, el kell űzni félelmeit, mert amíg szomjazik és retteg, amíg szenved, addig meg sem sejtheti a nirvánát. Nem várhatjuk el, hogy elengedje vágyait és félelmeit. Nem kérhetjük, hogy fojtsa el vonzódásait, oszlassa el gyötrelmeit és gyógyuljon meg. Nem várhatunk el embertől emberfelettit, egy bódhiszattva nem lehet embertelen. Segíteni kell, hogy a lélek megnyugodhasson, ehhez pedig jól kell lakni, be kell töltekezni, hogy a vágyak elnyugodjanak; meg kell békülni a halállal, hitet kell nyerni, menedéket kell találni, hogy a félelem elmúljon. A bódhiszattva nem harcol a szenvek ellen egy ember lelkében, őt sem szólítja fel harcra, egyáltalán nem harcol, hanem megnyugvást hoz, segít beteljesedni, hitet ad, így szolgál. A végső igazságot senki sem ismeri, ezért a bódhiszattva nem a nirvánáról beszél, nem a buddha tökéletességét mutatja fel, nem az istenfélelmet kéri számon, hanem gyógyulást hoz, amikor az ember igazságát ismerteti. Az éppen elegendő, hogy a szenvedés elmúljon, és a Buddha tanítása győzedelmeskedjen.

Meg kell mutatni a szenvedőnek, hogy különállása, magába zártsága csak téveszme, határai tévedéseiből és félelmeiből születtek, megtartottsága teljes, biztonságban van. Először meg kell tanítani a valóság-igazságra, arra, hogy kapcsolataiban élve már megváltott, megvilágosodott, beteljesedett, és amikor már eltelt spirituális vágyaiban, megnyugodott, feloldotta elfojtásait, elengedte harcait, akkor lehet megtanítani az éntelen létezésre, erre az emberen túli igazságra. A halál rettegését elűzni, az éghez vonzó vágyakat beteljesíteni, ez a kegyelem, a Négy Mérhetetlen állapota. A megnyugodott lélek már alkalmas bejárni a Nemes Nyolcrétű Ösvényt. Hogyan is várhatnánk el egy énjébe gabalyodott, félő és szomjazó tudattól, hogy nemes utakon járjon, hogy ne tévedjen el?

A félelem nem akkor oszlik el, ha a harcos minden akadályt és szenvet legyűrve annyira hatalmassá és erőssé növekszik, mint egy világbíró buddha, hanem amikor már nincs mitől félni többé. A szomj nem akkor múlik el, ha az aszkéta már olyan vágytalan és igénytelen, mint egy csak másokért tevékenykedő szent, hanem amikor minden égi vágy betöltetett. Ilyen az ember. A bódhiszattva megmutatja, hogy a félelem alaptalan, mert a halál illúzió, és megmutatja, hogy a szomj felesleges, mert az elválasztottság tévedés, a beágyazottság tökéletes, a létezés határtalan. Így ad lehetőséget a megvilágosodásra. A kegyelem mindig szelíd. Nem jelöl ki irányokat, nem fogalmaz meg elvárásokat, nem kényszerít harcra – ezért nem téved. A kegyelem feltárja az igazságot, ami egyben a valóság, és a lények előtt megtisztítja az Ösvényhez vezető utat, hogy esélyük legyen járni rajta.

Ámen.

Mind úgy élünk, tervezünk, viselkedünk, aztán úgy igyekezünk, gyarapodunk mintha örökké élnénk. Az ismert univerzum egyetlen faja vagyunk, amelyik kétség nélkül ismeri mulandósága törvényét. Elkerülhetetlen halálunk ténye bizonyosságként lebeg felettünk egész életünkben, de minden eszközzel elhessegetjük a szembenézést. Csak az életet tekintjük valóságnak, a holnap egyetlen lehetőségének. De közben félünk és szenvedünk, ezért képtelenek vagyunk teljes mélységéig élvezni, kimeríteni az életet.

A szamurájok nevelésének alapja volt, hogy minden pillanatban felkészülten fogadják a halált, akármilyen váratlanul éri őket, ezért minden túlélt pillanat az élet ünnepévé válhatott. Minden perc lezárta az addigi életet és megnyitotta a hátralévőt. Nem csak abban a korban volt ésszerű hozzáállás. Ez az egyetlen módja, hogy a bizonyosan bekövetkező saját halálunkat ne döbbenten, felkészületlenül, tiltakozva fogadjuk. A szamuráj életfelfogás műveléséhez folyamatosan a halállal kellett foglalkozni, azt kellett forgatni az elmében, és minden tapasztalatot, élményt át kellett itatni az elmúlás hangulatával. Mindenhol és mindenben meg kellett látni a halált, a nyílt színen és rejtve, a háttérben is. A halál egyike az élet legtermészetesebb jelenségeinek. A vele való törődés helyes életszemléletet okoz; akit látja a saját halálát, az látja az életét is.

Az élet rendkívül törékeny. Körülöttünk a kicsinyek és a nagyok világában is egy őrjöngő halálorgia tombol. Hangosabb, látványosabb, mint a születések szimfóniája. Minden élő csak egy vékony szállal kötődik az életéhez, és a megfelelő percben szertartás és nyom nélkül dobja le magáról. A bolygón a minden pillanatban ezermilliárd, énjébe zárt lényt kioltó halál körül nincsen felhajtás, közönyösen és megfigyelők nélkül forog a húskerék. A kialvásokat nem kíséri gyász, nem követi emlékezet. Mi ettől a ténytől megijedünk és elutasítjuk, pedig a saját halálunk bizonyosságának barátunkká fogadása boldogságot és bölcsességet okoz. Ha a dukkha valódi oka a halálfélelem, akkor a halállal való kibékülés elűzi a dukkhát.

A halál elfogadása és megismerése a valóságot és az igazságot tanítja meg, ezáltal megszünteti a rettegést. A kialvás minden élőt érint, ezért semmi nem formál erősebb és nagyobb közösséget a fajok éppen most jelenlévő, éppen élő képviselőiből, mint közös sorsunk, az elkerülhetetlen azonosságunk, a halál. Az élők mind testvéreink a valóságban és az igazságban, az elmúlásban, az átalakulásban, a változásban.

A biológiánk is ezt tanítja nekünk. A testünkre egy folyamatosan élő, az életet permanensen fenntartó eszközként tekintünk, amit a halál majd tönkretesz. Ám a test normális állapota a lebomlás, a szétesés, a részek pusztulása, sőt önfeláldozása. A test állandó, szervezett, kapkodó harcot vív a teljesen természetes és minden részében uralkodó katabolikus folyamatok ellen. A test, az élet, a részecskék, az egész univerzum mozgásának iránya az entrópia felé mutat, és csak rendkívüli mennyiségű erő, energia és intelligencia felhasználása révén lehetséges átmenetileg ellentartani ennek, de a mozgás vége mindig a szétesés, lebomlás, majd a maradékok újrafelhasználása. És ez rendben van így.

Az ember, megértve a valóságot, ami egyben az igazság, nyugodtan tekint erre a nyüzsgésre. Minden rendben van, és minden rendben lesz. Nincsen semmi baj, nem kell félnünk. A világ ilyen, valóságos és igaz. Amint nem az örökké életben maradás reménytelen kényszere szorítja lelkünket, hanem derűvel és okosan vizsgáljuk a halálunkat, az élet minden pillanata értelmet és értéket nyer. Ha átérezzük, hogy minden életben töltött perc csoda, akkor nem élünk át többé elvesztett, eltékozolt, szenvedésben töltött perceket. Az él csak igazán, aki barátságot kötött a saját halálával, aki elfogadja a majd nélküle is tovább működő univerzum lehetőségét. Az él teljes életet, aki előtt mindig ott lebeg a halála. A halál ismeretében kinyílik az élet, mélységet nyer az idő. Visszavonhatatlanságuk miatt súlya lesz a szavaknak, a tetteknek, értéke a többi élővel való kapcsolatoknak, értelme a tapasztalatoknak. Ha teljes életet akarunk élni, meg kell értenünk, és folyamatosan a figyelmünkben kell tartanunk a halálunkat.

Ez az első része egy három darabból álló, rendkívül fontos témát tárgyaló sorozatnak.

A Buddha arcán elömlő, sugárzó és gyönyörteli mosoly a csalhatatlan jele annak, hogy az az ember megértette a valóságot. De lehetséges-e teljes mélységéig és minden részletére kiterjedően felmérni az egész valóságot? Inkább arról lehet szó, hogy megértette a valóság lényegét, általános természetét, vagyis: az igazságot. Ezeken a hasábokon gyakran használom az igazság és a valóság fogalmakat egymás szinonimájaként, és ez nem véletlen. A két fogalom ebben az értelemben ugyanarra utal, arra a mindent átfogó szövetre, amit világnak, létezésnek is hívunk. A Buddha arcán elterülő mosoly annak a végtelen, beérkezett derűnek a megnyilvánulása, ami az igazságban gyönyörködik, ami nem más, mint a szemlélőt éppen akkor és ott körbeölelő valóság. Hogyan is lehetne más az igazság, mint ami éppen van, és hogyan is lehetne nem igaz a valóság! Ahogyan valóság és igazság az is, ami megtörtént vagy meg fog történni, ami elképzelhető, de még az is, ami elképzelhetetlen. Ezek mind együtt és egymás ellenére építik fel a mindenség keretét, majd töltik fel tartalommal. Amire sóvárgunk, annak lennie kell, amit el akarunk kerülni, annak lennie kell, amit észre sem veszünk, amit nem figyel meg senki, az is van, de nem a megfigyelők tapasztalata által és milyenségében, hanem mind a maga jogán, a maga természetében. Vágyaink tárgyaival és félelmeinkkel már találkoztunk, különben nem ismernénk őket ilyen alaposan. A valóságot, vagyis az igazságot mind ismerjük, különben nem akarnánk annyira megtalálni őket.

Ám a megvilágosodottak derűje nem csak a felismerésből következik, hanem a felismerés tartalmából is. A valóság ugyanis mulatságos, derűs, nyugalmat árasztó. Annyira paradox, olyannyira természetes és egyértelmű, annyira kétségtelenül a helyén van, hogy állandó vidámság árad belőle. A létezés lehetne rettenetesen pokoli, hiszen mi akadályozná ebben, de ehelyett élhető, kellemes, még gyötrelmei ellenére is. Az élet szenvedés, mondja a Buddha, de arról is beszél, amire már kevesebben figyelnek, hogy mi tesszük azzá a magunk számára. Tévedéseink, mohóságunk, nyugtalanságunk, félelmeink, félreértéseink nehezítik meg a létezésünket. A Buddha azt is üzeni, hogy nincs rajtunk fátum, nem köt meg a sors, mert nem a világ teremtette a tudatot, hanem a tudat teremti a világot. A megfigyelő hozza létre a környezetét pont a figyelme által, mint a fizika híres kétrés-kísérletében: a megfigyelés hatására a hullámfüggvény összeomlik, a részecske igyekszik megfelelni, és létrehozza a kívánt valóságot, akár Prakriti a purusáknak.

A gyakorlók, nagyon helyesen, igyekeznek eggyé válni a valósággal, hogy megleljék az igazságot. A buddhák elérik a célt, mikor teljesen belemerülnek a valóságba, hogy aztán ilyen derűs, boldog állapotban tudósítsanak róla nekünk. Ugyanis az igazság mulatságos és boldog, ahogyan állandó vidámságot okoz számukra az is, amikor rájönnek, hogy létezik a végső és nyugodt valóság, amiben mind benne tartózkodunk. A valóság-igazsággal való tiszta kapcsolat elvezet arra a felismerésre, hogy ez az állapot végtelen, stabil, és keresni sem kellett, csak magunkat befogadóvá nevelni. Eggyé válni vele nem eredmény, hanem maga a létezés, hiszen minden hely és minden pillanat az otthonunk. Sosem veszett el, amit megleltél. Az üresség, a korlátlanság, a határtalanság az egyetlen természetes állapotunk, de félünk tőle, bizonytalanok vagyunk vele kapcsolatban, mert aggódunk, hogy elveszünk, aztán amikor megleljük, akkor rájövünk, hogy sosem hagytuk el.

A valóság annyira természetes, hogy igazság. A valóság-igazság annyira természetes, hogy boldogság. A boldogság nem cél, hanem valaminek a következménye. A karmában kívül keressük, kívülről várjuk, függünk tőle és ráakaszkodunk, de a dharmában a boldogság egyértelmű, mert abból a felismerésből fakad, hogy az igazság a valóság. A boldogság állandóan jelen van, az a természetes állapotunk. A szenvedést mi teremtjük meg, kitartó munkával nyugtalanná téve magunkat és zavarossá formálva a környezetünket. A szenvedés, a dukkha ugyanis kívül nem található meg. A külvilág csak van, csak valóság, értékek és ítéletek nem érintik. A Buddha mosolya azt üzeni, hogy a dukkha bennünk van és legyőzhető. Nem a világ ellen indulunk harcba, még csak nem is önmagunk ellen, hanem a felismerésért, amit a Harmadik Nemes Igazságban találunk: a szenvedéstől meg lehet szabadulni, a nirvána elérhető. Ez a dukkha megszűnésének nemes igazsága, úgy is mondhatnánk, ez a dukkha megszűnésének nemes valósága.

Ideje megszilárdítani a valóságba vetett bizalmunkat, és ráéreznünk az üresség, vagyis a szabadság ízére. Ideje elfogadnunk az igazságot, a halált, a percek értelemmel való kitöltésének lehetőségét, a köröttünk zajló létezés természetét. Ideje megtalálnunk a helyünket a mindenségben, a többi ittlévővel való közösségünket, eltéphetetlen kapcsolatainkat, gyönyörű függéseinket, az egész balzsamos Vanságot, ami folyamatosan körbeölel. Ideje megtalálnunk benne a derűt, a humort, a boldogságot, ami nem függ semmitől, és amit nem lehetséges elveszíteni. Ébredjünk fel a kettősségek álmából, és úgy mosolyogjunk, szívből megértve a valóság igazságát, mint a Buddha.

Sok spirituális tanítás a kozmoszt jellemzően három részre osztja fel: az embernél különb, emelkedettebb isteni szférára, ez az égfeletti; az embernél alantasabb, romlott démoni birodalomra, ez az emberalatti; és a kettő között elhelyezkedő, nemes és nemtelen tulajdonságokkal is bíró égalattira, vagyis az emberi világra. Az emberi világ a legérdekesebb, itt bármi megtörténhet, míg az ég csak a tiszta ideák és időtlenség, a lenti pedig a nem szűnő borzalom és rettegés hona. Az emberi réteggel ellentétben kiszámíthatóak, ezért talán unalmasak, szellemtelenek is, bár ez az elképzelés inkább beszél rólunk, fantáziánk határairól, mint a két területről.

A Buddha azonban nem találta az égfelettit és az emberalattit, csak az emberi világokat. Eleinte azért fordultam a buddhizmus felé, mert nem leltem fel az emberen túlit, vagyis pontosabban a tudaton-túlit. Bárhogyan igyekszünk, mindig a tudaton belül maradunk. Olybá tűnik, hogy számunkra csak a középső világ létezik, az terjeszkedik tulajdonságainak függvényében felfelé, lefelé vagy oldalirányba, vagy marad itt középen, a kimeríthetetlen lehetőségek összefüggő hálózatában. Ez itt, ameddig ellátunk, ez a világok otthona, minden világok hazája. Az ezen túlival nincs kapcsolatunk, vagy ha az egyik túlonnani mégis találkozik egy megfigyelővel, máris belülre kerül, és új lakóval gazdagítja az otthont.

A középút nem opció, hanem a Vanság. A szélsőségek elérése létező lehetőség, zűrzavarban élni nem rendkívüli, őrült módjára viselkedni mindenki előtt nyitva álló út, de túllépni a középen, a tudat határain nem lehetséges. Idebent minden közép, még a szélsőség is. Az van, ami bent van, itt bent, a világok otthonában. A Madhjamaka a középút tanítását az üresség mélyebb megértése céljából fejlesztette; nem csak az emberi cselekvés végletei, a nézetek szélsőségei, hanem a létezés és nemlétezés, valamint a többi, radikálisan elkülönítő szemlélet elkerülését is tanítja, hogy a tudat ne csak középen legyen, hanem értse is, lássa is, hogy hol tartózkodik, milyen a világa a maga valójában. Az üresség a közép jellemzője, az otthonunk alapvető tulajdonsága, mely nem a dolgok nemlétezését jelenti, hanem minden jelenség feltételekhez kötött létezését. Kerüli a szélsőségeket, és kerüli, hogy a szélsőségeket a középen kívülre, az ég fölé vagy a föld alá, az istenek vagy a démonok felségterületére, az ő rendelkezésükre adja. Ugyanígy nem engedi át a közepet, a nem-mozdulót, a látszat mögötti valóságot sem. Meghagyja az ember kezében, az ember tudatában, az ő döntési felelősségében tartja, biztosítva róla, hogy döntésének következményeit viselnie kell. A közép, a tudat hatalmas, de egyetlen tartománya kerüli az öröklét nézetét, miszerint a dolgok függetlenek és örökkévalók, de kerüli a nemlét nézetét is, miszerint a dolgok függőek, tehát nemlétezők. A dolgok ugyanis önmagukban nem léteznek, mégsem valótlanok.

Az egyik azt mondja, hogy amit tapasztal, az létezik. Nehéz vitatni a dolgok makacs, karmikus jelenlétét. A másik azt mondja, hogy minden csak akkor létezik, ha megfigyeljük, és az érzékletek az elme konstrukciói csupán. Nehéz vitatni a dolgok önmagátlan semmisségét. A közép tanítása feloldja a vitát, és kijelenti, hogy a dolgok egyszerre létezők és nemlétezők, valóságosak és valótlanok. A tetralemma érvelése szerint:

A jelenségek léteznek.
A jelenségek nem léteznek.
A jelenségek egyszerre léteznek és nem léteznek.
A jelenségek se nem léteznek, se nem nem léteznek.

A közép eszméje, az üresség tana hasonlít a fizika kvantumhab-elméletéhez. A kvantumhab szuperpozícióban van, bármivé válhat. Általános jelenség, mely akkor is létezik, mikor sem részecskének, sem energiának nem nevezhető. Egy lehetőség, akár részecske, akár hullám, amiből bármi alakulhat, és mikor egy megfigyelő rátekint, akkor egy lehetőség bekövetkezik, és valamelyik formában megmutatkozik. Nem valamivé válik, hanem valaminek mutatkozik. Úgy hívják, hogy összeomlik a hullám, a megfigyelés idejére szétfoszlanak a lehetőségek, és a jelenség kapcsolatokat kialakítva függőségbe omlik, majd a figyelem tűntével szabadul, és újra lehetőséggé változik. Mint a közép világának lehetőségei a buddhizmus által feltárt ürességben: a figyelő megfagyasztja, formálja és megköti a jelenségeket, melyek az észlelés idejére, mint Prakriti a Purusát, kiszolgálják a megfigyelőt. A megfigyelő így hozza létre a maga valóságát, saját szeme elől fedve el az igazságot.

Itt, igaz hazánkban, a tudatunkon belül, óvó határaink között, a világok valódi otthonában az igazságnak két rétege van. A relatív igazság a hétköznapok tapasztalata, mely szerint a jelenségek léteznek, és ok-okozati megfelelések működtetik a mindenséget. A végső igazság szerint minden üres, nincs bennük független lényegiség. A két igazság nem zárja ki egymást, nem jelenti két külön valóság létezését, hanem azt, hogy a relatív igazság az a mély bölcsesség, melyet átlátva a végső igazság megismerhető.

A bölcs nem fogalmaz meg tényeket, nem kreál igazságokat, nem sző új szálat a valóság szövetébe, hanem megmutatja, hogy minden állítás a maga módján szélsőség. Az állítások olyan örök rendet akarnak létrehozni, mely a világok otthonának nem sajátja. A bölcs megmutatja, hogy minden nézet szélsőséges, és mind már létezésével önellentmondásba keveredik. Ráébreszti az embereket, hogy a valóság természetének megértése túllép a fogalmi konstrukciókon. Az üresség nem a jelenségek nemlétezését, a dolgok hiányát jelenti, hanem azt, hogy itt, középen, a tudatunkban, a hazánkban minden jelenség feltételek függvényében létezik, és még azt is, hogy a valóság e jelenségeken keresztül mutatja meg magát. A valóság magát adja, magát tárja fel, minden pillanatban teljes tökéletességében tárul ki felénk akkor is, ha mi csak függő, múlékony megnyilvánulásait értjük.

Az üresség a kölcsönös függés. Egyrészt végtelen lehetőség, másrészt megállíthatatlan változás, romlékonyság. Az üresség a látszat, az elménk lehetőségeihez végtelen kegyelemmel hozzáigazított mondanivaló, nekünk kialakított keretek, hogy ne legyünk reménytelenül elzárva az igazságtól. Mi konok függői vagyunk az illúziónak, ezért beérjük a valóság helyett a makacs, masszív látszattal itt, a világok otthonában, a valóság otthonában.

Ejtsünk még néhány szót a Négy Mérhetetlenről (brahma-vihára). A buddhista gyakorlás alapja, kimeríthetetlen téma. Mind a négy az együttérzés egy változata. Az együttérzés csodálatos erény, mely számtalan szóval megközelíthető, mint a szeretet, jóindulat, könyörület, sajnálat, részvét, gyengédség, kedvesség, gondoskodás, de egyik sem fejezi ki a teljességét. Legpontosabban az eredeti szó jellemzi ezt az emberfeletti állapotot: együtt érezni egy másik énnel. Bármelyik hasonló közeledés a saját én elzárt, magányos állapotából nyílik a másik felé, eleve korlátozva a megértést és a kapcsolódást, megszínezve saját elvárásokkal, elképzelésekkel, tévedésekkel. Az együtt-érzés a másik én „umwelt”-jét, belsőjét és környezetének érzékelését, valóságát, természetét veszi magára, az ő szemével lát, az ő módján érzékel és érez. Aztán lebontja a két lény közötti határokat, és a kettő együtt-érez, egy lényként. A legmagasabb fokú és egyedül teljesértékű megértés a másikká válás, a másikká változás, az együttérzés révén lehetséges. A Négy Mérhetetlen erény ezt kéri tőlünk, mert csak ez a szent állapot teszi lehetővé az igaz békét és a tökéletes megismerést. Úgy is mondhatjuk, hogy azok vagyunk, amivel éppen együttérzünk. Ha az káros állapot, akkor romboló hatásokat idézünk elő, ha áldott állapot, akkor építő hatásokat. Azzá változunk, amivel együttérzünk. A jó hír, hogy rajtunk áll, mire irányítjuk a figyelmünket, és az is, hogy mivel azonosulunk. Talán a nemes ösvényen való haladás leggyorsabb módja, ha a hétköznapokban gyakoroljuk a valódi együttérzést számunkra vonzó és taszító dolgokkal, jelenségekkel és lényekkel egyaránt.

A Mérhetetlenek a magasztos élet velejárói, a tudatállapotok kiválóságai, emellett optimális esetben állandó, aktív állapotok. Érzelemmel és értelemmel telt, de mégis felülemelkedett, világos, és célirányos viszonyulások a létezéshez. Legmagasabb formájukban a tudat hétköznapi, nem szünetelő státuszai, melyek a személyiség, még jobb esetben a tudatosság alapját adják. Egyszerre a döntéseket átszövő tudati állapotok, valamint a konkrét cselekedeteket mozgató szándékok. A béke és a bölcsesség zálogai, és így a dukkha elűzésének biztosítékai.

Nézzük meg a Mérhetetleneket most egy másik szemszögből! Mindegyiknek két ellentéte van: egy közvetlen és egy közvetett. Ezekből a mentális területekből alakul ki egyfajta állapottér. Együttesen az összekapcsolódó irányultságok kirajzolnak egy spirituális tartományt. Közvetlen ellentétük a másik irányba mutató tevékenység, gondolkodás, mely egy pillanatban nem lehet jelen egyszerre a Mérhetetlennel. A közvetett ellentétük a hamisítványuk, a valótlan, színlelt másolatuk, silány utánzat, ócska tetszelgés, az őszinte spirituális erény puszta ködbábja. Az igazi Mérhetetlenek nem engednek teret az öncsalásnak. Kiterjednek minden lényre, isteni állapotok és a megvilágosodott elme velejárói.

1. Szerető kedvesség

Az egyetemes jóakarat kiáradása minden érző lény felé. Kinyitja a test központját, a racionális elme és az ösztönös, érzelmek vezérelte alsó tartomány között középen elhelyezkedő szívet, hogy válogatás és akadályok, prekoncepciók és előítéletek nélkül elfogadjunk mindenkit úgy, ahogyan van, ezáltal a tudatosságnak lehetőséget biztosítva, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogyan azok vannak. Kinyúl mások felé, ezáltal gyengíti, tökéletes állapotában feloldja az én képzelt, másoktól elválasztó határait. Végső teljességében az ént azonosítja minden létezővel.
Közvetlen ellentéte a rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet. A gyűlölet másokra támad, miközben védi az én képzelt határait.
Közvetett ellentéte a személyes vonzalom, a kedves létezők szeretete, a kívánttal való együttlét iránti vágy, a kedveltek iránti kitüntetett figyelem, általánosságban a szomj.

2. Együttérzés

A szív elérzékenyülése bármely szenvedés láttán. Az érzékenység tökéletes jelenléte, ezáltal az érzékelés, észlelés megtisztulása az önös érdektől, az egyéni szempontoktól, vagyis a másiktól elválasztó falak leomlása. Mások alatt minden érző lényt értünk, nem csak az embereket. Az együttérzés mégsem gyengeség, hanem éppen erő, egy makulátlanul nemes szándék a szenvedés megszüntetésére, a fájdalom mérséklésére. Az együttérzés természetéből adódóan megszünteti az én határait, és azonosul a másik lénnyel.
Közvetlen ellentéte az ártó szándék, a magába zárkózó érzéketlenség, a szándékos kegyetlenség, az ostoba figyelmetlenség. Az ént elhatárolódással védelmezi.
Közvetett ellentéte a nekünk kedvessel együttérző szomorúság, gyász, a vágyott elvesztésétől való félelem inspirálta figyelmesség, általánosságban a ragaszkodás.

3. Együttérző öröm

A szeretet megvált, az együttérzés elejét veszi az ártalmaknak, az együttérző öröm pedig ünnepli az áldásokat. Ennek az állapotnak is szükséges feltétele az én képzetének elengedése, mert mások boldogságát nem kívül, hanem a közössé vált lényen belül, az összeolvadt énben élvezi. Úgy ad értéket, szeretetet, tökéletes elfogadást, hogy semmit sem vesz el, még önmagából sem, ezért az új lény csak gyarapodik, semmiben sem csökken. Nem erőtlen, nem szentimentális, hanem határtalanul felszabadult, hatalmas és teremtő erő.
Közvetlen ellentéte az irigység, az önös vágy, a félelemből eredő lekicsinylés, a féltékenység, a kicsinyesség, az énbe ragadt kislelkűség.
Közvetett ellentéte a feszült aggodalmaskodás, a mulandó apróságokba kapaszkodó rettegés, a számító ravaszkodás, általánosságban a sajátjaink győzelme és az ellenség vesztesége felett érzett öröm.

4. Felülemelkedett egykedvűség

Az egykedvűség nem szigorú értelemben vett együttérzés, hanem a másik három táplálója. Ez az egyensúly, a megvalósított közép. Egyszerűbb formájában a kiegyensúlyozott távolság a vágyak és az ellenszenvek között, tökéletes formájában a szélsőségek látszatának átlátásával a valóság ismerete. Higgadt, szenvtelen, de az érző lények felé nem távolságtartó, hanem éppen tökéletesen együttérző és jelenlévő, válogatás nélkül mindenki irányába. Mérhetetlenül elfogulatlan, elfogadja a jót és a rosszat, a békét és a fájdalmat, a szeretetet és a gyűlöletet. Emelkedett és nemes állapot, mert a megszokott reakciói hiányoznak, helyettük szent odafordulást mutat. Határtalanul aktív jelenlét, mely az érzelmeket egy megvilágosodott lény képességeivel éli meg. Cselekedetei, késztetései zavarodottságtól mentesek, őszintesége, nyitottsága az ént burkoló falak hiányában fokozhatatlan.
Közvetlen ellentéte a szenvedély, a mohóság, az énközpontúság, a nyugtalanság és az abból fakadó rosszindulat, a harag, az alantas gondolkodás.
Közvetett ellentéte a hedonisztikus közöny, az apátia, a restség, nemtörődömség, az erények erőtlen elhanyagolása, a butaság, ostobaság, általánosságban az együttérzés ellentétei.

Mi nem figyelünk. Mi nem látunk. Ezer és ezer kilométereket utazunk, hogy találkozzunk az ismeretlennel, élményeket gyűjtsünk, de közben a szobánkban csupa kitárulkozó és rejtekező ismeretlenség vesz körül minket. Bőrünk kémiájában parányok hemzsegnek, beleink éjében baktériumok nyüzsögnek, de a látható fényben is idegen, létezésre lépett jelenségek tündökölnek, ám mi átszeljük az óceánt a titkok felfedezésének vágyától vonzva. Utazásaink során biotópokon lépünk túl, a mechatron világ hordoz minket, archeák, gombák és algák etetnek, velünk utaznak, vagy fogadnak és maradnak, mellettünk őrlődnek ők is a körforgásban, amíg rohanunk a távolba találkozni valami izgalmassal. A talpunk alatti beton morzsaléka, a kövek ásványi vonalai, a fölénk boruló ágak sejtjeinek szimfóniája, a szögön lógó kabát gyűrődéseinek mikroszkopikus mélységei, házfalaink árnyékos zugai közben kimeríthetetlen, kozmikus távlatokat nyitnak az idő és a tér végtelenségébe, és magukban, de főleg kapcsolataik révén a valóság új dimenzióit tárják fel. Millió mérföldeket utazunk, hogy felfedezetlen területeket járjunk be, de közben egyszer sem pillantunk a koponyánk belsejébe, az elménkbe, holott van annyira csodás és ismeretlen, mint az univerzum bármely távoli világa. Egy millió fényévre keringő csillag nem titokzatosabb, mint az asztalunkon élő fonalféreg, és az óceán mélye nem szebb, mint egy mag belseje, vagy egy talpunk alatti homokszem gördülése. Az élet minden formájában ajándék, a titok pedig minden formájában figyelemre méltó.

Mi nem szeretünk. Mi nem érzünk tiszteletet. Vonzódunk az ismerthez, a biztonságoshoz, és közben keményen a mércénkhez igazítjuk a környezetünket. Neveljük és gondozzuk a minket etető és megtartó lényeket, dédelgetjük a hasonlót és a kedvest, de közben a többinek, a csúnyának, ellenségesnek tartott világnak a szörnyei vagyunk. Gondolkodás nélkül kínhalálra ítéljük az ellenszenvest, vagy mindazt, amiből hasznunk származik. Felzabáljuk az élőt és élettelent, és úgy fordítjuk etikánkat, hogy tettünk indokolható legyen. Szeretetünk célzott, haszonelvű vonzalom, görcsös kapaszkodás, halálfélelem, tiszteletünk önféltő behódolás; mind mérhető, kiszámítható, pragmatikus. Magunk láttán tudunk igazán elérzékenyülni, miközben vadállatai, démonai vagyunk a többieknek.

Mi nem gondolkodunk. Mi hazudunk magunknak. A személyiségünk mélyén, a rohanás és pusztítás közben intelligenciánk megérti tetteink valódi mozgató okait, de mintha két lelkünk és két elménk lenne, szembefordulva minden realitással, az egyik orránál fogva vezeti a másikat. Csodálatos látni, hogyan lépünk át csukott szemmel a valóságon. A fajok diadalmasa, az önreflektív értelem egyedüli képviselője zavarodott bolondként fojtja el elméje nemes fényét. Utólag, egy őrült érveivel igazolja tébolyult döntéseit, és ha tömegként viselkedik, lefoszlik róla az értelem vékony máza, és akadály nélkül tör elő belőle a paleolitikumi ember. Semmit sem bánunk meg, mert tetteink magyarázatára készen kapott indokokat halmoztunk fel; ezeket cserélgetjük és örökítjük. Egyéni és társadalmi fejlődésünk, melyre a legbüszkébbek vagyunk, melyet etikánk bizonyítékaként mutatunk fel, célszerű és haszonelvű. Békénk gyávaság, mert ha előnyünk szavatolt, ha az erőforrások szűkülnek, mindig a harcot választjuk.

Mi megváltást akarunk. Mi megvilágosodást követelünk. Mi azt hisszük, ezek járnak nekünk. Mi valóban azt gondoljuk, hogy az ajándékba kapott elme, tudat és létezés a tulajdonunk. Mi megdöbbenünk, megrémülünk, megsértődünk, amikor mindezeket elveszítjük, amikor bármit elveszítünk. Pedig el kellene fogadni, nagyon fontos lenne elfogadni a valóságunkat, hogy végre képesek legyünk figyelni, látni, szeretni, tisztelni, gondolkodni, és őszinték lehessünk magunkhoz.

Azért vagy itt, mert ide jöttél. Az ősrobbanás óta eltelt minden esemény, az anyag és a szellem összes mozdulata mind az előzményed, mind azért találkozott, vált szét, haladt, harcolt vagy kötött kompromisszumot, hogy az egymásra rakódó pillanatok eljuttassanak a térnek ebbe a szegletébe, hogy itt legyél, éppen most. Az összes előzmény, az első baktériumok, a szárazföldre merészkedő otromba lények, a gerincesek, állat- és emberőseid, nagyszüleid majd szüleid, életed minden résztvevőjének összes tette és gondolata, a te összes rezdülésed, döntésed mind ide sűrűsödött, ide kulminált, ebbe a pillanatba, ebbe a térdarabba. Ez itt és most egyszerre a teljes létezés eredménye, majd az összes eljövendőnek az előzménye. Ez a pillanat most… és most… és ez itt, most. Mind, és te mindegyik momentumban benne vagy, éppen egy mozzanat idejére, éppen annyi teret szorítva ki magad köré, amennyit elfoglalsz. Képtelen vagy nem az itt és mostban lenni.

Törekedsz, hogy kiverekedd magad a múlt és az eljövendő bűvöletéből. Mocsárba ragadtál, mert az enyésző múlton rágódsz, azt figyeled, dédelgeted, vagy a nemlétező jövőt tervezgeted álmodozva, ezért álomban éled a jelent. El akarod foglalni a megragadhatatlan pillanatot, a térben stabilan megmaradva, a mozzanatnyi időt teljesen átélve. Jó hírem van: már az itt és mostban vagy. Sosem voltál máshol, hogyan is lehetnél! Képzeld el, mit tennél, ha „itt és most” arra kérnélek, hogy legyél „ott és máskor”? Lehetsz-e máshol, mint ahol éppen vagy, lehetsz-e máskor, mint éppen most? Minden pillanatban itt és most vagy, akkor is, mikor ezt olvasod, bárhová kóborol el tudatod. Elmerülhetsz múltban vagy jövőben, gondolatban, tehetsz mást vagy képzelheted magad máshová, másmilyennek, mindegy, mert megváltoztathatatlanul itt és most vagy. Mit kell tenned? Felismerned csodálatos, beérkezett állapotodat.

Törekedsz, hogy átláss az illúzió ezer fátylán, eltűnjön elméd homálya, felszálljon a köd az érzékeidről, kiirtsd a tévedéseket az elmédből, ezért edzed figyelmed, meditálsz vagy imádkozol, hogy elérd a megvilágosodást. El akarod űzni kétségeidet, látni akarod a valóságot, akadályok és az én korlátai nélkül akarsz létezni a nirvánában. Jó hírem van: képtelenség lenne tiszta és tökéletesen megvilágosodott elmével megszabadulnod a karmikus kötöttségektől, ha tudatod már nem lenne eleve tiszta és tökéletesen megvilágosodott, teljesen megszabadult. Hogyan lehetne fényessé tenni, ami nem az? Csak ha eldobnád, eltörölnéd, újakra cserélnéd hibás részeit, de akkor nem maradna meg önmagának. Kit mentenél meg, ha az alkalmatlant a nirvánába ráncigálnád, és a kapuban lefejtenéd róla a felesleget? Lehet-e a sárból arany? Elveszhetsz a sötétben, lehetsz kalpákon át illúziók rabja, uralkodhat feletted akárhány én, de megváltoztathatatlanul megvilágosodott vagy. Mit kell tenned? Felismerned csodálatos, beérkezett állapotodat.

Törekedsz, hogy az énnel fedett embert ledobd igaz magadról, megszüntesd hétköznapiságodat, és kiváló tulajdonságokat felöltve egy legyél a beérkezett buddhák közül. Keresed az én burka alatt a nemes lényt, a nemes lény álcája alatt az ürességet szemlélő tökéletes lényt. El akarod tépni az újjászületések láncát, és a létforgatagból kilépve elfoglalnád helyed a valóságban. Jó hírem van: lehetetlen a közönségest megnemesíteni természetének megőrzésével. Hogyan is lehetne világszemlélő buddhát nevelni egy agyagszoborból? Hogyan is lehetne a végtelen karmától mentes győzedelmes király egy tévedésekből, okokból és következményekből összegabalyodott, állandótlan hordalék, ha nem lenne már eleve benne a buddhák természete? Miféle buddha lenne az, aki előtte még pillanatonként változó nevét és formáját sem birtokolta? Elfelejtheted akárhányszor, elbukhatsz és visszazuhanhatsz, nyerhetsz és felemelkedhetsz milliószor, de megváltoztathatatlanul hordozod magadban a buddhák természetét. Mit kell tenned? Felismerned csodálatos, beérkezett állapotodat.

Készen vagy! Mit kell tenned? Felismerned csodálatos, beérkezett állapotodat.

A valóságot kétféleképpen kereshetjük: vagy felépítjük talált darabkákból, részekből, tudásmorzsákból, vagy az ismeretlenről nyesegetjük le a hamisnak talált részeket remélve, hogy eljutunk az igaz belsőig. Tehát a megközelítésünk lehet konstruktív vagy destruktív, azokon belül választhatunk az irányok és módszerek széles tárházából, de úgy néz ki, egy dolgot nem tehetünk: nem függetlenedhetünk önmagunktól, mint viszonyítási ponttól; nem vonhatunk le következtetéseket lényünktől, világunktól függetlenül.

Mindenki alkalmaz valamilyen módszert. A Buddha vallása destruktív, ami jelen esetben nem negatív jelző. Egy európai fülének a destruktív jelző rombolást, leépítést idéző jelentést hordoz. A buddhizmus szempontjából helyes az értelmezés, hiszen a Buddha lebont; a nirvána, a megszabadulás, az éntelenség eszméje mind valami tapasztalat-csomagnak, illúzióvilágnak a lebontása, elvétele, megfosztása, nyilvánvalóvá téve, hogy nem oldja fel a szorongást végül az eredmény megnevezése. A Négy Mérhetetlen pozitív jelző, a Nemes Ösvény utat kínál, de mivel nem található a lényekben lélek, mindeme pozitívumok csak arra valók, hogy eljuttassanak a három ismérvhez: nem található állandó, valóban létező, minden szenvedést hordoz, valamint minden éntelen, üres. Miért ilyen? Mert a végtelent ismerte fel, és a végtelen destruktív.

Jézus vallása konstruktív, mely megállapítás szintén nem hordoz magában értékítéletet. Felfedezi a lelket, a teremtettséget, és a teremtés, valamint a végítélet között egy lineáris, szabályozott folyamatot feltételez, nyilvánvalóvá téve, hogy nem oldja fel a szorongást végül a megnevezett megismerése. Sokáig a kereszténység ódzkodott Isten végtelenségének kinyilvánításától. Miért ilyen? Mert a véges tér és idő konstruktív, van értelme építkezni benne, belakni, fogalmakat alkotni, mert megnevezhető, emberi és tartós.

Bizonyos szempontból mindkettő kiönti a fürdővízzel együtt a gyereket is, mert kényszeresen az emberből, az ember képességeiből indul ki. Jézus azt mondja, hogy mivel az ember képtelen megmondani, mi a valóság, léteznie kell egy nagyobb erőnek, ami képes erre, sőt, ami maga a valóság. A Buddha azt mondja, az ember képtelen megmondani, mi a valóság, ezért sem az ember, sem más erő, sem a valóságnak érzékelt világ nem létezik. Jézus szerint nem látom, tehát van; a Buddha szerint nem látom, tehát nincs.

Az bizonyos, hogy érzékelésből, mérésből, tapasztalásból nem következik az érzékelt, mért vagy tapasztalt létezése vagy nem-létezése. Nem eldönthető, hogy a képzelet alkotja a valóságot, vagy a valóság a képzeletet, továbbá az sem, hogy a nevek és formák alkotják-e a fogalmakat, vagy a fogalmak a képviselt neveket és formákat. Vonatkozik ez a bizonytalanság a lélek, az isten és a valóság fogalmaira is. De érzékelünk, mérünk, tapasztalunk, és ezekből következtetünk. Tévedéseink alapja, de közben meghaladhatatlan kényszerünk önmagunk kiindulási ponttá tétele.

Ezért a végcél nem lehet más, csak a yathabhútam megvalósítása. Ez a Buddha kifejezése arra, ahogy a dolgok vannak, vagyis hogy három ismertetőjeggyel rendelkeznek (trilaksana). Az átlagember (puthujjana) nem képes a valóság természetének megértésére, átlátására (abhisamaya), mert észlelése torzul (vipallása), tapasztalásának tárgyát tévesen fogja fel (mannaná), és énképzetét a tapasztalás során kiterjeszti (papanca).

A yathábhúta-nána a valóságnak megfelelő tudás. A valóság három ismertetőjegyének, az állandótlanságnak (anicca), az elégtelenség-szenvedésnek (dukkha) és az önmagátlanságnak (anattá) a megértése, voltaképpen azonos a bizonytalanság legyőzésének tisztaságával (kankhávitarana-visuddhi), ezért a legmagasabb tudásnak (anuttariya-nána) is nevezik.

Üdvözöllek, Uram. Remélem, jól vagy, nem szenvedsz hiányt semmiben. De hát miket is beszélek, hiszen minden a tiéd, hogyan is lehetne hiányod, hacsak makacs, kemény szívünk, megátalkodott, bűnös lelkünk nem hiányzik az enumeratio során, mikor számbaveszed birtokaid. Magam megvagyok, úgy is, mint pars partis, vagyis egy rész, egy darab, valami nem egész, mert hát hogyan is lehetnék egész nélküled. De úgy is, mint fragmentum, egy töredék, egy letört darab, egy önállótlan, helyét kereső rész, aminek fájnak a sebei a szakadás mentén, mert hiányzik a világ, az egészhez tartozás, és persze bizonyára te, Uram, aki kiegészíthetnél, bár merész gondolat istent feltételezni a hiányzó részeim helyére. De úgy is vagyok, mint frustum, vagyis darab, de darabokra tört rész, ami nem szép élek mentén, kíméletesen választódott le az egészről, hanem valami összetört nagynak törmeléke, ami nem hitegeti magát különlegességével, mert nem terv alapján, dicsőségbe visszavárva halad útján, csak elgurult, elveszett, mint morzsa a királyi lakoma asztaláról.

Sokat gondolok rád mostanában is, de hogy őszinte legyek, és hát ki lenne oly fajankó, hogy neked hazudjon, bizony többet foglalkoztat valami más, nevezetesen a mérhetetlen. Közben bosszankodom, mert micsoda felesleges hívság, mily szemtelen önhittség korlátolt személyemmel az infinitum természetén okoskodni. Eleve kizárja magát a megoldás lehetőségéből a rész, ha az egészet firtatja, legfeljebb bolondságokra jut, vagy maga is eszét veszti. De mégis, bolyongok céltalan, munkámat hanyagolva, és már nem csak nappal, de éjjel is. Sőt, éjjel a leginkább, mert a csillagos égbe bámulva könnyebben átélem az irdatlan mélységek distanciáit.

Az apát a minap mérhetetlenségedről és végtelenségedről beszélt, mind kegyelmed, mind hatalmad vonatkozásában. Figyeltem és hittem, ahogyan tanították, már fel sem fogva a szavak valódi értelmét, csak a lelkemben hatásukra keletkezett visszhangra figyelve, de tán éji túráim, talán hirtelen ébredt kétségeim nyomán hirtelen felháborodtam. Miért beszél ilyeneket a bölcs öreg? Honnan van mersze ennyire definiálhatatlan fogalmat ily könnyedén elénk tálalni, mint amilyen a véget nem érő mennyiség és minőség? A végtelen talán egyetlen biztos tulajdonsága, hogy végtelen, hogy önmaga kétszerese, milliárdszorosa és önmagára kitett hatványa még mindig ő, és minden pontját megszorozhatom végtelennel, még mindig körein belül maradok. Minden a körein belül van, még ő maga is, de nem lehet hatalma önmaga felett, mert amit belát, annál mindig lesz eggyel nagyobb, mely már kívülről tekint rá. És ekkor megrémültem Uram, mert eszembe jutott, amivel levelem is kezdtem, hogy hát szenvedhetsz-e te hiányt, lehet-e minden a tiéd, ha végtelenek birtokaid? Lehetsz-e reménységünk a pokol és a halál elől való futásunkban, cél és menedék, ha csak iszonyú nagy vagy, felfoghatatlan méretű, teremtményeid számára beláthatatlan gigász, de határaidon előled is lángoszlopok zárják el az ismeretlent?

Hiszen a végtelenek, a mérhetetlenek, az örökök, a mindenségek önmagukban hordják az ellentmondásukat, a magukat kioltó tulajdonságukat. Nevezetesen azt, hogy nincs végük, nincsenek határaik, ezért nem létezhetnek. Ugyanis merev törvény, hogy aminek határa van, az létezik, az megnevezhető még változásai közben is, a határtalan viszont nem vesz fel nevet és formát. Mivel nincsenek széleik, nincsen belsejük sem, ezért nincs természetük. Amikor meghatároznánk őket, megállapítanánk attribútumaikat, nevet aggatnánk a formáikra, akkor kiderül, hogy meghatározhatatlanok. Hiányzik belőlük a mérhető dolgok átmeneti látszat-állandósága. Mérni és megnevezni azt lehet, aminek belátható kiterjedése van, legalább egy időre nyugton marad, hajlandó egy darabig létezőnek, valaminek tűnni, még akkor is, ha folyamatosan anyagot és szellemet cserél környezetével, ettől folyamatosan változik, és ficánkolva feszegeti, oldja határait.

Felmerül persze, hogy ez az izgágaság nem csak a végtelenekre, mérhetetlenekre, örökökre és mindenségekre vonatkozik, hanem a korlátosakra, beláthatókra, végesekre és meghatározottakra is. Azok sem maradnak sosem nyugton, nem maradnak változatlanok, így nem maradnak önmaguk egy pillanatra sem, vagyis valójában nincs formájuk, nem meghatározhatók, és addig mocorognak, amíg levetik, ellökik magukról a rájuk aggatott nevet. Ráadásul mélyen önmagukban nem is olyanok, ahogyan megmutatkoznak, csalás az egész.

Lehetséges, hogy a véges és a végtelen egyaránt nemlétező. Úgy néz ki, hogy a végtelent és a végest, a felettit és az alattit, az ismeretlen-névtelent és az ismerős-elnevezettet ugyanabból az anyagból gyúrták, és csak mi, megfigyelők, lények és istenek igyekszünk kényszeresen szétválogatni a világ dolgait.

Azt hiszem Uram, hogy számodra pars, fragmentum és frustum is vagyok, vagyis valamilyen rész. Elkülönítve, mert terved volt vele, vagy letörve, elveszítve, a visszatérés vágyától hajtva, vagy ha te is tulajdonságokat felvéve nevek és formák millió darabjára törtél, akkor csak morzsalékként a sötétbe veszve. A te részed, ám ahogyan a kis rész keresi a hatalmast, úgy keresi talán az alig felmérhető is a szinte láthatatlan kicsinyt, mert belőle származik és mert szüksége van rá. De bárhány kicsiny vagy monumentális darab is egyesül, a végtelen, a mérhetetlen meg nem hódítható, el nem érhető. Ha a kicsi egy rész, akkor a beláthatatlan is egy rész, nem az egész, bármennyire kiterjedt. Mi rólad törtünk le, a te világod szabott és kikutatható törvényei között élünk, idő és tér megszámolható mértékeiben, de bocsáss meg kárhozatos szavaimért, talán te is letörtél egy még nagyobbról. Ami önmagára tekintve felismeri részeit, az menthetetlenül szétszakad a megnevezett darabokra, majd még tovább, és el kell feledkeznie önmagáról, hogy újra összeolvadhasson.

Nézem az éj feneketlen mélységét, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a darabokra hullások majd újra találkozások örök körforgásában ragadtunk mi mind, lények, tudatok, lelkek, istenek, mert sem tévedéseink és illúzióink, sem megváltásaink és megvilágosodásaink nem örökre szólnak. Most elköszönök. Üdvözöllek, Uram. Remélem, jól vagy, nem szenvedsz hiányt semmiben.

80. Azért is érdekelnek minket a történetek, mert úgy gondoljuk, hogy ismeretük megvéd a veszélyektől, végül is a haláltól. Ez így is van, a környezet feltérképezése felvértez a bajok ellen. De az ember gyakran nem tudja elválasztani a valóságot a képzeletétől, az anyagit a szellemitől, ezért spirituális értelemben is a történetek mögé igyekszünk bújni a halál elől. Úgy hisszük, ha mindenre figyelünk, ha résen leszünk, észrevesszük és helyesen értelmezzük a jeleket, jól választunk utat és hitet, akkor talán megértjük az örökkévalóságot, felfedezzük a valóságot, kicselezzük az eget, és megmenekülünk az elkerülhetetlentől.

81. Jókedvet és nyugalmat okoz, ha belenyugodunk abba, hogy itt és most minden úgy van, ahogyan lennie kell. Boldogságot okoz a feszültség, bizalmatlanság, óvatosság elengedése, a felszabadult érzés, hogy nem kell beavatkoznunk a körülöttünk zajló folyamatokba. Nem kell részt vennünk saját életünkben, elfelejthetjük magunkat. Ez az énfelejtés a legcsodálatosabb állapot. A halálközeli élmények átélői, a mély meditációs állapotok gyakorlói, a játékba, tevékenységbe belefeledkező emberek az énvesztést szabad, boldog élménynek írják le.

82.A gonoszságot elkövető emberek félnek. Bármennyire romlott, akár öncélúan gonosz valaki, a tettei mélyén valamilyen félelmet találunk. A másokat bántó emberek a félelmeik elől menekülnek, boldogságra és biztonságra vágynak, akárcsak mi. Ez nem romantikus, szépelgő elképzelés a mindenkiben benne rejlő jóról, hanem tény; a félelem és zavarodottság torz cselekedetekre sarkall, a biztonságérzet és nyugalom pedig emelkedettebb tettekre. Tetszik, vagy sem, egyformák vagyunk. Ez a Négy Mérhetetlen alapja; nem az egyéni jóság, a kiválasztottság, a különb hajlamok, hanem az azonosság. Nagy felismerés, hogy nem azért nevezzük őket mérhetetlennek, mert határtalan az áldásuk, hanem azért, mert a világ minden irányában létező mérhetetlen számú lény mindegyikére vonatkoznak.

83. A gondolatból szó lesz, a szóból tett, a tettből szokás, a szokás pedig jellemmé szilárdul. Olyanokká válunk, ahogyan gondolkodunk; ez a karma, így képződik a tudatban az okból okozat. Ha a gondolat szeretetből ered, békét okoz, és az elme megteremti a nirvána feltételeit. Ha a gondolat félelemből, zavarodottságból, gyűlöletből ered, akkor nyugtalanságot okoz, és az elme dukkhát teremt. Egészen egyszerű összefüggés.

84. Ha a szeretetre nem vagyunk képesek, vagy nem mindig sikerül előidéznünk, akkor van még egy lehetőségünk: buddhává válunk, és felismerve ok és okozat ürességét a karma láncát eltépjük.

85. A karma felületesen szemlélve rabság, hiszen köt. Aki ezt mondja, nem téved, a szamszárában igaza lesz. A karma dharmikusan szemlélve nem rabság, sors vagy eleve elrendelés, hanem lehetőség, a döntés és cselekvés szabadsága, hiszen lehetőségünkben áll irányítani. Szemléljük máshogyan, és a rabság lehetőséggé válik.

86. Itt és most a nirvánában élünk, de nem a felismerés a nirvána, hanem a megvalósítás. A hétköznapi ember is az itt és mostban él, hiszen nem lehetséges a múltban vagy a jövőben létezni, de be van zárva egyéni tudatosságába, az éppen felbukkanó pillanatba. A megvilágosodott lényt azért hívják megvalósított lénynek, mert ő az itt és mostban a végnélküli felé terjeszti ki az egyéni tudatosságtól megtisztított tudatot és a pillanatot. Kivonja magát, így nem legyőz, nem lerombol, nem meghalad, nem átalakít, nem javít, hanem kiterjeszt.