A matematikát gyakran maguk a művelői is tautológiának tartják, mivel nehéz eldönteni, hogy objektíven létező, vagy csak maga teremtette szimbólumokat vizsgál. Ahogyan mondják, a matematika és fizika legfontosabb művelete az elhanyagolás: nem lehetséges tárgyainak összes aspektusát egyszerre megvizsgálni és figyelembe venni, ezért a nagyobb részt elhanyagolva állításokat lehet megfogalmazni a maradó komponensekről, mely egyszerűsítés szükségképpen pontatlanságokat eredményez már a definíciókban. Ez a dilemma kiterjesztve minden ember által kutatott tárgyra igaz. De ez a tautológikus megállapításainknak csak az egyik oka. A vizsgált tárgyak belső szabályokkal bíró rendszerek. Szabályaik oksággal rendelkezőnek, elrendeltnek tűnnek. Azért tűnnek annak, mert nem képzelhetünk el olyasmit, amit nem észlelhetünk, mert annyira idegen tőlünk, hogy észre sem vesszük, ezért a tapasztalaton nem láthatunk túl. Elméleteket alkotunk annak megmagyarázására, hogy a világ miért háromdimenziós, de a dimenzión, mint tapasztalaton és fogalmon nem tudunk túllépni. Kutatásunk során a „hogyan?” kérdésre érkezhet válasz, de az ősokokra, a szabályok eredetére, a létezés magyarázatára vonatkozó „miért?” kérdésre nem. Az okok firtatásával eljuthatunk valameddig, leginkább olyan nagyobb rendszerekig, melyekből tárgyaink származnak, de a rendszereken túlra, az ismeretlen szabályok uralta vidékekre nem. Tehát egyfelől csak azt vagyunk képesek megérteni, amiből mi is származunk, és amelynek törvényei minket is meghatároznak, azokat a rendszereket, melyek szabályainkkal analógok, másfelől nem is érzékelünk olyan rendszereket és az ott eredő okokat, melyek eltérnek felépítésünk törvényeitől. Amit vizsgálhatunk, az lényegében olyan, mint mi, vagyis mindig saját érzékleteinket, magunkat tanulmányozzuk, és csak a magunk mesterséges szabályait ismerhetjük fel. A tényleges okok felderíthetetlensége miatt a tágabban értelmezett tautologikus működési módból kilépni nem lehetséges.

Maga az univerzum is az ősrobbanás óta egy belső szabályokkal rendelkező mesterséges képződmény, mely határozottan elkülönül mindentől, ami nem ő. Mi, a megfigyelők nem látunk mást rajta kívül, hiszen benne, az ő szabályai szerint élünk. A szellemünk és a lelkünk is ebben a térben jött létre az itt érvényes keretek között. A rendszert csak belülről, a belső szabályok szerint kifejlődött megfigyelők ismerhetik meg, ezért végül is mind csak saját törvényeiket, vagyis önmagukat fedezhetik fel a határaikon belül. Csak saját környezetünket tanulmányozhatjuk, és azon keresztül csak magunkat érthetjük meg. Ha ezen túl akarunk lépni, környezetet kell váltanunk, ám mivel működésünk szabályait nem hághatjuk át, ezért csak a világunkon belüli mikrokörnyezetek nyitottak előttünk; belehelyezkedhetünk egy másik ember, akár egy másik faj umweltjébe, de csak az univerzális kereteken belül. Nem nézhetünk ezen túl, nem láthatjuk meg az eredeti okokat, a határainknál a kauzalitás számunkra megszakad.

A világ okát, az isteni tervet vagy az ősrobbanás előtti állapotot sosem ismerhetjük meg. Mindkét esetben már az „előtte” szó is értelmetlenné válik, hiszen egyik esetben a döntés (396. bejegyzés) a másik esetben az idő születése előtti állapotról kellene beszélnünk. Azt viszont tapasztaljuk, hogy a világ élhető hely. Bármi is az oka, jól sikerült, nem hull szét, vannak lakható zugai, melyeken belül az értelem kifejlődhetett. Nehéz azt mondani, hogy nem működik benne valamiféle intelligencia, hiszen az emberé is megjelent. A végső cél és ok viszont, mint látjuk, megismerhetetlen, mert minden kutatás csak a határokon belül megjelent világra irányulhat, ezért a Buddha nem foglalkozott az ezen túlra terjedő kérdésekkel. Ebből a szempontból a buddhizmus tekinthető egy módszernek arra az esetre, ha egyszer a határon túlival találkoznánk; egy képesség megszerzésének a rajtunk túlival való kapcsolat kiépítésére. Felkészülés erkölcsileg és mentálisan is a határok esetleg tágulására, a válaszokra, amikre vonatkozó kérdéseket még feltenni sem bírjuk.

Einstein azt kérdezte egyszer: „Hogyan lehetséges, hogy az a matematika, amely végső soron a tapasztalástól független emberi gondolkodás terméke, csodálatosan megfelel a fizika által vizsgált valóság tárgyainak?” Óvatosan jegyezzük meg, hogy Einstein itt tévedhetett, mert sem a matematika, sem más tudományunk, szellemi vagy lelki termékünk nem független a tapasztalástól. A valóság és gondolkodásunk, érzelmeink szubsztanciája egy tőről fakad. A tudat alkotja, a tudatosság (melyen ezentúl az emberben lévő tudatot, az én- és öntudatot értem) pedig a vele egy éterből született valóságot kutatja. A tudat és látszat-volta ellenére a tudatosság is valóság, valamint a tapasztalt valóság is tudat és tudatosság. Ezért amikor a valóságot keressük, a tudatosságunkat, majd a tudatot kell megismernünk. Nincs is más lehetőségünk. Persze a talált válaszok nem a végső és objektív Vant fogják leírni, hanem az ember valóságát, de el kell fogadnunk a kereteinket. Még ennek az eléréséhez is buddhává kell válni.

Kérdés persze, hogy az ember valósága vajon állandó-e? A megismert törvények hűek lesznek-e felfedezőikhez? A szabályok, a világ jellemző tulajdonságai ideákként lebegnek a maguk platóni birodalmában, vagy Schrödinger macskájaként alakulnak a megfigyelő kívánsága szerint? Vagy még inkább a kettő kombinációjaként, betartva teremtettségük határait, az ember értelméhez lehajolva részben igazodnak az elvárásokhoz, annyira, hogy szépnek és igaznak lássuk őket? Van-e egyáltalán a jelenségeknek a tudaton túlmutató valósága, mely felfedezésre vár, vagy a kutatás során determináltan csak az elvárásainkkal találkozhatunk? A hétköznapokban a karmával találkozunk, de a nagy emberi kérdések esetében a karma vizsgálata zsákutcának tűnik; nekünk a dharmával, a tudat késztetéseinek eredetével van dolgunk.

Platón (és sok tudós matematikus) szerint a dolgok ideái készen lebegnek, és a tudós feladata fellelni és a földre hozni. Ezért szerintük nem tautológia a számokkal foglalkozni, mert bár emberi találmányok, de ideájuknak megfelelnek. Ezzel az elképzeléssel az a gond, amit a filozófus Hilary Putman is megfogalmazott: összeegyeztethetetlen azzal az egyszerű ténnyel, hogy az agyunkkal gondolkozunk, azzal találjuk meg a természet törvényeit, nem az anyagtalan lelkünkkel. De még ez a megállapítás sem teljesen pontos, mert mintha az ember tudatossága az anyagban, a szellemben, a lélekben és a tudatban is ugyanazt a törvények alapján működő, mérhető, kötött pályán mozgó, az univerzális lehetőségek közé szorított esszenciát lelné fel. Mintha a lélek és a szellem mind ugyanaz a tudatosság lenne, melyeket mi választunk szét mesterségesen. Nem tudunk túllépni a testi korlátainkon, de a szellemieken és a lelkieken sem. Mivel a test, a szellem és a lélek összessége a tudatosság, ezért a tudatosságunkon nem tudunk túllépni. Közös a korlát és közös a matéria, ami a korláton belül rekedt. Mindez nem a képességeink hiányából fakad, mert hiába tágítanánk intelligenciánkat, korlátaink ontológia határok, melyek miatt a tudatból csak testünk, szellemünk és lelkünk, tehát a tudatosságunk által benépesített alakzatokat látjuk. Mivel mindvégig a magunk árnyait nézzük, ezért minden tudományunk és vallásunk tautológia.

Megjegyzés a témához: Az elmetudomány állítja, hogy viselkedésünk és döntéseink magyarázatára a szituációs oktulajdonítást használjuk, vagyis mindig racionális okok felsorakoztatását, értelmes átgondolást és intellektuális hozzáállást feltételezünk magunkról. A többiek viselkedése és döntései mögött viszont személyes oktulajdonítást látunk, vagyis kétségbe vonjuk a motivációjukat, a racionalitásukat, beskatulyázunk, mert másokat környezetük és személyes belső kötöttségeik bábjának tartjuk. Ez annyira jellemző ránk, hogy állandóan az alapvető attribúciós hiba (megfeleltetési torzítás) állapotában élünk. Nem csak a többi emberrel, hanem általában a jelenségekkel is ilyen a viszonyunk. Ha dolgaink rosszul mennek, külső okokat keresünk, ha jól, akkor a képességeinket dicsérjük. Ez egy evolúciós eredmény, de nem segíti a bölcsesség kialakulását.

Tautológia: Olyan állítás, amely a saját értelménél fogva igaz, mert csak önmagát állítja. Igazságtartalma közvetlenül következik a benne szereplő fogalmak definíciójából, illetve az axiómákból, ezért végül nem állít semmit önmagán kívül. A logikai tautológia egy olyan állítás, ami cáfolhatatlan, ezért értelmetlen és tudománytalan. Van olyan vélekedés, miszerint a matematika és logika minden igaz állítása tautológia.

Egy háromrészes sorozatot szentelünk a témának.

Tautologikus viselkedés, ha egy megfigyelő maga határozza meg elméletének törvényeit, majd az ezekből felépülő mesterséges, a saját jogán nem létező rendszert vizsgálja. Súlyosabb, ha még csodálattal is szemléli, ha elfelejti, hogy ő alkotta, ezért kiterjeszti, általános törvényszerűségeket állapít meg és önálló entitásként kezeli. Logikus, hogy egy ilyen rendszer teljes és tökéletes megismerése egyetlen eredménnyel járhat: visszakapjuk a készítésekor meghatározott törvényeket. A rendszer ettől még alkalmas lehet bizonyos célokra, alkalmazói használhatják sikeresen. Még más rendszerekre is lehetséges következtetni a megfelelő logikai redukciók elvégzése után. Akin nem segít, az az önmaga körül forgó elemző, aki a tautologikus rendszerekben talált törvényszerűségeket általános, magasabb rendű rendszerekre változtatás nélkül igyekszik ráerőltetni. Mi sajnos mind ilyenek vagyunk, amikor életünk tapasztalatai alapján a létezésünk legfontosabb kérdéseiről ideológiákat gyártunk. Mint egy akváriumi hal, aki szerint az egész világ apró, négyszögletes, és csak három műanyag növény található benne.

Az elme általánosan tautologikus természete az egyik legijesztőbb feltételezés. Viszonylag könnyen belátható, hogy az ember szellemi alkotásai önmaguk körül forgó képződmények, hiszen tudományos vagy spirituális elméletek, feltételezések. Akár az istenképünkről és a vallásokról sem nehéz elképzelni, hogy nem a nagy kérdéseinkre adott válaszok, csak saját, tétova és eléggé ingatag megfejtéseink. Ezeket belátva könnyű feladni eszméket és hiteket is, és visszavonulni a hétköznapok kézzelfogható tapasztalataiba, az elméletekből a gyakorlatba. Bármilyen elméletünkről szorongás nélkül beláthatjuk, hogy tévedtünk vele kapcsolatban, és csak saját szellemi alkotásunkat láttuk objektív valóságnak, amíg vissza tudunk térni az anyaghoz, a tudatunkhoz, jól ismert életünk állandó ismérveihez; házhoz, családhoz, az érzékek által közvetített világhoz. Ám ha van elég merszünk tovább firtatni elméleteinket, akkor a kételyek hamar betörnek a hétköznapjainkba, és megkérdőjeleznek mindent, amint a Buddha is tette: életünket, halálunkat, tapasztalatainkat és magát a személyiségünket, az énünket. Nyilvánvalóvá válik, hogy ezek sem az univerzumon kívülről vagy a platóni ideák világából érkezett örökkévaló törvények alapján épülnek fel, hanem egy nagy, akár végtelenül hatalmas, de mégiscsak zárt rendszer belső törvényei alkották őket, és ebből a szempontból önmaguk eredetei és következményei, tehát tautologikusak. Idáig kevesek merészkednek, mert aki elég bátor, annak a végén semmije sem marad.

Úgy tűnik, hogy a spiritualitásban az ember úgy gondolkodik, akár egy Mandelbrot-halmazban (az önhasonlóság elmélete, vagyis amikor az egészben meglévő mintázatot megtaláljuk annak részeiben is); valahogyan mindig a nagy, isteni mintázatokat találja meg önmagában és környezetében, valamint fordítva, a saját szabályait leli meg az égben is. Valószínű, hogy az ég nem a mi aktuális elveink alapján szervezi magát, de mégis így gondolkodunk, mert csak azt tudjuk megismerni a legnagyobb eszmékben, amit értünk, ameddig lehetőségeink terjednek. Ez nem lenne önmagában gond, ha nem hinnénk, hogy az égben, mint tükörben meglátott arcképünk egyben az isten arca, ha nem hinnénk, hogy isten a maga hasonlatosságára teremtett minket. Tudományaink sem viselkednek másképpen, amikor az univerzum alapvető szervező erőit kutatjuk; úgy tartjuk, hogy egy hatalmasabb terv részeiként eleve adottak. Feltételezzük, hogy a megértett szabályok igazak az ember körein belül és a felfoghatón túl is. Elkövetjük ezt a hibát a másik irányban is, és a végtelen kicsinyekben is az örök, objektív szervező erőt keressük. Természetesen léteznek a természeti törvények, de sosem lesz bizonyítható, hogy ezek, és csak ezek az egyetlen, minden lehetséges univerzumra vonatkozó szabályok, ahogyan az sem, hogy most is csak ezek léteznek. Inkább arról van szó, hogy nagyban és kicsinyben is csak saját magunkat vagyunk képesek megtalálni. Úgy néz ki, hogy minden megfigyelő legfeljebb a saját határáig képes ellátni, de az ember sajnos ebből arra következtet, hogy a világ általa tapasztalható jelenségein túl nincs is más, talán a világ eleve rászabott. Evolúciós és spirituális akadályunk, hogy képtelenek vagyunk elképzelni a semmit, a végtelent és a világot nélkülünk. A maguk köreiből a buddhák sem képesek kilépni, bár megvalósítottságuk hatalmas eredmény, de a körön belül marad: elfogadják a lehetőségek végtelen megnyilvánulási lehetőségét, ezért a látszatokhoz való nem-ragaszkodást tanítják, az egész világ és az „én” illuzórikus voltát.

Megjegyzés a témához: A buddhizmus azt állítja, hogy a fizikai kozmosz, a látható világ, és benne mi magunk, a gondolataink és érzéseink mind csak Mája, illúzió. A Gyémánt-szútra így végződik:

Mint csillag az égen, káprázat, gyertyaláng,
Délibáb, harmatcsepp, buborék.
Álom, cikázó villám, felhő -
Tekintsünk ilyennek mindent, mi összetett.

Ezzel az állítással azonban még nem tagadtuk mindezek létezését. Az illúzió, az álom ugyanis éppoly létező, mint a kézzelfogható, hétköznapi tárgyaink. Ám ahogyan nem tagadunk, úgy nem is állítunk semmit sem ezzel az ember által észlelhető tartományokról és az azon kívül eső birodalmakról. Fontos mindezt tisztáznunk és tudnunk, hogy sose keverjük össze a buddhizmus megvilágosodásra ösztönző módszereit az állításokkal, bizonyosságokkal, különben a lényeget veszítjük el.

A személyiség elvesztése nagyon mélyen gyökerező félelmünk. Úgy érezzük, hogy ez az egyetlen valódi tulajdonunk, lényegünk, az élet a halál ellenében. De nézzük meg, mennyire a miénk, mennyiben birtokoljuk valójában? A személyiség esetleges, amennyiben genetikailag determinált, fejlődése során a környezetének kitett, szociálisan szabályozott, társadalmilag redukált. Minősége szinte véletlenszerű, és az emberben tartózkodó egyénnel, lélekkel csak felszínes kapcsolatot tart fenn a bizonyosan bekövetkező pusztulásáig. Mégis úgy ragaszkodunk az összes emlékünkhöz, gondolatunkhoz, mintha valóban a mieink lennének, mintha azok lennénk. A már felnőtt tudattal alakított személyiség minőségi többlete ebből a prestabilizált alapból kiindulva ugyanúgy nem tekinthető saját tulajdonunknak, mégis bármit megtennénk megőrzéséért. Elfogadjuk a memória renyhülését, az emlékek elvesztését, a régi személyiség felülíródását, csak a jelenben megtarthassunk egy úgy-ahogy felismert részt, egy ablakot, amin keresztül az érzékek még információt közvetítenek a tudatunk felé. Mintha a személyiség birtoklása, azonosítása lenne az élet egyetlen megnyilvánulási lehetősége. Élvezzük, ha dicsérik, fáj, ha bántják, életünket meghatározza a többiek hozzá való viszonyulása. Ha van istenünk, az csak a saját személyiségünk lehet. Ha érzünk szeretetet, azt csak iránta érezzük.

De nem veszíthetjük el, ami sosem volt a miénk. Még kölcsönben sem, ahogyan romantikus spirituálisok gondolják, mert csak szedett-vedett hordalék, állandótlan és már fogantatásakor pusztulásra ítélt. Eszköz, annak hasznos, de istennek silány. Egy szűrő, egy készülék, egy cenzor, amin keresztül a karmikus világ szemlélhető, és amelynek segítségével ebben a formációban működőképesek vagyunk. Lehetséges, hogy nélküle csak a halál vár, de akkor sem azonos velünk és nem is lesz soha.

Az ősi tanítások szerint az vagyunk, amit tettünk. Hívhatjuk karmának. A tett lehetne az egyetlen igazi valóság, a konkrétum, a faktum, de nem létezik állandósággal bíró megfigyelő, aki a tetteket megítélhetné, sem olyan állandó lény, aki a tetteit a rendszeren kívüli késztetésekkel irányítaná. A determinált forrásból származó személyiség, a priori eszközökkel, kapott inátussal, az örökölt mentális hardveren futó kognitív szoftverekkel ugyan miért felel? Mi múlik rajta valójában? Ha a lélek uralná a személyiséget, még talán számonkérhetnénk a szerencsétlen, sárból gyúrt gólemen a tetteit, de a nevet és a formát is birtokló személy oly hatalmasan elfedi a tudatot, hogy a legtöbben meg sem sejtik létezését. Az egyetlen, ami a világból a miénk, amiben felismerhetjük magunkat, azok az emlékeink. Amikor magunkra gondolunk, emlékeket mutatunk fel tudatunknak, és kívülről nézünk magunkra, mint egy film hőseire. A felidézett emlék minden előhívás során megváltozik, alakul a jelenhez, és mi mégis a felidézett emlékhez, mint valósághoz igazítjuk magunkat. Ködből vagyunk, szélből, semmiből, kiterjedés és váz nélkül.

Nem tudjuk megkülönböztetni az emléket a képzeletünktől, a jelent a múlttól, az érzékeltet az igaztól. Nem látjuk a túl kicsit, sem a túl nagyot, a közelit és a távolit, a túl fényeset vagy a túl árnyékost. Csak egy kicsit előre, valamennyit visszafelé, épp csak magunk körül egy kevéssé, és az éppen még egyszerűt és felfoghatót. Nem bízhatunk meg magunkban. Természetesen nem tudjuk megkülönböztetni a valóságot az illúziótól. Sebezhetőek és tévelygők vagyunk, mert álmaink, érzékleteink, tetteink és azok következményei összekeverednek az elménkben. Minél többet tudunk, annál jobban összezavarodunk a végtelen kimeríthetetlen távlatait látván, amit magabiztossággal igyekszünk palástolni. A dharmát keressük, de még a karmát is ezer fátylon át szemléljük. Nem maradt más esélyünk, mint a legmagasabbra, a buddhák egébe emelkedni, mert a karma, az isten és a valóság örökké kiismerhetetlen marad számunkra. Nem tudunk élni a közbülső lépcsőfokokon. El kell engednünk a karmát, a világot, az istent, a lelkünket, és buddhává kell válnunk, hogy megmenekülhessünk.

Szorítjuk a történeteinket, hogy majd hozzájuk nőve felismerhessük bennük önmagunkat. De nincsenek saját történeteink, nincs semmink. Még karmánk sincs. Illúzióink vannak, tetteink, melyek elhagynak minket, a közösbe olvadnak, elveszítenek. A ködhöz nem lehet ragaszkodni.

Nem lehetünk biztosak fáradozásunk eredményében. A megvilágosodás nem garancia a nirvánára, a szentté válás nem eredményezi a mennyeket. Ha ezért teszed, ne fáradj. Micsoda együgyű remény, hogy buddhává válva majd megmenekülünk a szenvedéstől és a haláltól! Könnyen lehet, hogy sosem látjuk úgy a dolgokat, ahogyan azok vannak. Talán nincs is a dolgoknak igaz állapotuk. Lehet, hogy nincs valóság, a dharma csak a karma része, csak mozgó, változó, éntelen és üres, csak békés és fájdalom nélküli, de mentes minden szabadulástól. Ha a rabságunk illúzió, akkor a szabadulásunk is az. A dharma talán csak az élet káosza és fájdalma helyett a halál bársonyos nyugalma. Megnyugvás, de nem állapot, nem cél, nem beérkezés. Az állandótlanság feszítő zavara helyett öntudatlan áramlás. Az éntelenség rettenete helyett csendes semmi. Szenvedés helyett magavesztett meg nem valósultság. De semmi új. Nincsenek történeteink és nincsenek saját tetteink. Már most sem vagyunk.

Nem menthet meg a hamis emlék helyett a valóság, a látszat-én helyett a buddha-lélek. Mindegy, hogy ragaszkodunk hozzájuk vagy elengedjük őket görcsös szorításunkból. Mivel semmi nem menthet meg, el kell fogadnunk menthetetlenségünket. Felejtünk mi is, de felejt a teljes mindenség is minden pillanatban, különben megfagyna a világ, megszűnne a mozgás, és a megdermedt Van pokollá változna.

Az ürességben elképzelhetetlen a már nem-létezés, a még-meg-nem-születettség. Ugyan hová tűnne, ami már nincs? Honnan jönne, ami még nincs? A másik helyekről, a kapukon kívülről? Nincsenek más helyek, a végtelennek nincsenek határai. Üres kint és üres bent, sosem szűnő felfelé, határtalan lefelé, mert minden helynek nevezhető megtörné és elpusztítaná. Helyet csak mi teremtettünk, mi foglaltunk el egy kevés időre. Odatettük magunkat a helyekre, szobrot emeltünk magunknak, bálványt faragtunk és személyiségnek neveztük el. Énnek. Magamnak és enyémnek. Alig-alig eszmélve fel, hiszen nem látjuk a túl kicsit, sem a túl nagyot, a közelit és a távolit, a túl fényeset vagy a túl árnyékost. Csak egy kicsit előre, valamennyit visszafelé, épp csak magunk körül egy kevéssé, és az éppen még egyszerűt és felfoghatót, de beérjük ezzel bármeddig, csak véget ne érjen, csak el ne vesszen, nehogy magával rántson és vele hulljunk a semmibe. Úgy ragaszkodunk roncs emlékeinkhez, töredék tiszta perceinkhez, mintha a mindenség sorsa múlna rajta. Az emlékek és illúziók mocsarában, alig élő árnyak és vánszorgó kísértetek között akarjuk életben tartani életélményeink szétfolyó maradékát, megőrizni az elmúlt jelenségeket, melyekhez tapadtunk, melyek őrzik nyomainkat, még ha meg is változtak, és mi sem vagyunk már sem ott, sem sehol. Minden jelenség elfelejtette, minden létező továbblépett feloldva és mindig újrateremtve kapcsolatait, de nem is szemlélte egyik felvillanást sem tiszta figyelem, mert csak néhány hozzánk hasonló, egy időre velünk mozgó, egy-egy fényes pillanatra öntudatra jutó tudat figyelt oda, arra járva a maga dolgai után. Elvesztünk, barátaim, minden pillanatban újra elveszünk. Nincs nagy halál, csak végtelen sok kicsi. Nincs megfigyelő, mert nincs mire emlékezni. Nincsenek tettek, mert sosem történt semmi. Nem léteztünk sem egészben, sem darabjainkban. Nincs karma, nincs ok és okozat, nincs mi a dharmába lépjen. Nem figyel senki.

A jövőnk nélkül tudunk élni, a múltunk nélkül nem. A halált elfogadjuk, mert találunk kibúvót, reménykedünk a menekülésben, de a meg nem születettségünket, személyiségünk nem létezését nem tudjuk megérteni. A világot talán még látjuk majd magunk nélkül, de a világ és önmagunk látszat-létét nem fogadja be az elménk. Igazán képtelenek vagyunk elképzelni, hogy nem vagyunk. Az ember képtelen megérteni, úgy teljesen és tökéletesen megérteni a végtelent, a semmit és a saját halálát.

Ezért nincsen más választásunk, barátaim, csak a végtelenbe tartani. Buddhának lenni. Nincs helyünk a térben, saját személyiségünkben, istenben, a világban, és nem találhatjuk meg magunkat egyetlen közbülső grádicson sem. Csak a tetején, a végén, csak a teljességben. Csak ott, a helyünkön.

A karma a buddhizmusban és a spiritualitásról szóló hétköznapi beszélgetésekben is gyakran használt fogalom. Mivel a szenvedés karmikus következmény, a dukkha, mint kizökkentség karmikus tévedés, a látszatvilág, melynek álmából felébredni igyekszünk karmikus, kibogozhatatlan gomolyag, a vágy, ami a szenvedés oka karmikus késztetés, a személyiség illúziója, minden tévedés alapja karmikus képződmény, ezért rendkívül fontos megértenünk, mit értett a Buddha a karma fogalma alatt.

A fogalmat a hinduizmus évszázadokkal korábban ismerte. A karmát egy nagy kozmikus rend részének tartotta, mely a különböző testekben megjelenő örök lélek terhe vagy jutalma a korábbi életeiben elkövetett cselekedeteinek következményeként. A lélek, az átman örök, mely számtalan életen át vándorol mindig testet öltve, ezért a megjelenését helyes újjászületésnek hívni. A tettek minősége az újjászületés kedvező vagy kedvezőtlen körülményeit is meghatározza, ezért az egyén élete, kasztja, sorsa hűen tükrözi addigi minőségét. A rossz életért csak önmagát okolhatja, ahogyan a jó életet is elfogadhatja lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez a szemlélet egyfelől megerősíti az erkölcsi viselkedést azáltal, hogy összekapcsolja a jelenlegi cselekedeteket a jövőbeli következményekkel, másfelől a társadalmi egyenlőtlenségeket a múltbeli tettek következményeivel magyarázza. A hinduizmus a karmát teista vagy panteista keretben kezeli: a rendet isteni erők tartják fenn, a lelkek pedig örök létezéssel rendelkeznek. A hinduk kérhetik az istenek segítségét a karmikus következmények enyhítésére. Általában a hinduizmusban a karma a lélek attribútuma, elválaszthatatlan része, függeléke. Végső cél a karmikus cikluson való túllépés, a moksha, az újjászületésektől való felszabadulás elérése. Mivel minden tett, a szándékos és a szándékolatlan is kötőerővel bír, ezért ezt önerőből elérni tulajdonképpen lehetetlen, így a hívő spirituális gyakorlatokon keresztül, odaadással vagy a tudás megszerzésével képes eljutni céljáig, mindvégig fegyelmezetten figyelve tetteire, gondolataira, szavaira. Ebből a szempontból a buddhizmussal rokon, mert magyarázza a szenvedést, ösztönzi az etikus viselkedést és biztosítja a spirituális fejlődés kereteit.

A Buddha szerint nincs állandó lélek, mely hordozná a karmát az életek között. A karma mentális formációkat, folyamatokat jelent, melyek tudatossági mintákat, lenyomatokat hoznak létre, modern fogalmakat használva egyfajta ágakat a térben és időben, melyek a jövőben következményeket teremnek. Nem egy rögzített én vándorol át, hanem a tudatfolyam, részben önállóan, részben keveredve a többi folyamattal, és így együtt szándékokat és mentális szokásokat formálnak. A buddhista filozófia nem a tettre koncentrál, hanem a cselekedetek mögötti szándékot hangsúlyozza, így a karma alapvetően pszichológiai, tudati esemény lesz. Nem a rituális tisztaságra, a konkrét cselekedetekre figyel, hanem mivel az elme minden jelenséget megelőz, ezért a jótékony, üdvös (kusala) és az ártó, káros (akusala) szándékokra fókuszál. A cél továbbra is a szamszárából, az újraszületési ciklusból való kiszabadulás úgy, hogy etikus viselkedéssel, meditációval és bölcsességgel megszüntetjük a karmikus formációkat, de a cselekedeteken túl, azoknál mélyebbre, a gyökérokokra figyelve. A nirvána állapotának eléréséhez a szándék tisztaságát kell megteremteni isteni segítség nélkül, mivel a karma tisztán természeti törvény, melynek az istenek, ha vannak, szintén alávetettek. Az egyénnek önmagával van dolga, nem kerülheti el a munkát, nem kaphatja meg a megvilágosodást, magának kell elhagynia a karmát generáló vágyat és tudatlanságot, ezzel vetve véget végleg a szenvedésnek és az újraszületésnek. A buddhisták teljes felelősséget vállalnak nem csak tetteikért, de főleg mentális állapotukért, lelki és szellemi fejlődésükért.

A buddhizmus szerint nem minden tett vált ki ok-okozati hatást. Természetesen minden tett változást okoz a fizikai világban, de az egyénre nézve nem mind tekinthető ok-cselekvésnek. Ezen túlmenően nem minden velünk történő esemény korábbi tetteink eredménye. A karma tehát semmiképpen nem sors vagy végzet, a Buddha el is utasította a végzetszerűség tanát. Egy cselekedetnek csak annyiban keletkezik ok-okozati következménye, amennyiben a testben, szóban vagy gondolatban megnyilvánuló tettben jelen van az akarat, a szándék (cetaná) mozzanata. A szándék ereje befolyásolja az ok-cselekvés következmény erősségét is.

Az ok-cselekvés megjelenésmódja háromféle: testi, szóbeli vagy elmebeli, és mindegyik lehet káros vagy üdvös. Mindegyik tettnek számít, és az összes esetben a szándék a lényeg. A szándékolt tett négyféle lehet:

1. Működés szerint: teremtő, támogató, elnyomó, károsító.
2. A hatás rendje szerint: jelentős, halálközeli, szokásos, felhalmozott.
3. Időbeli hatás szerint: jelen életben ható, következő életben ható, hosszú távon ható, már hatástalan.
4. Az újraszületés helyét befolyásoló hatás szerint: rossz újraszületéshez vezető káros tett, érzéki területre vezető üdvös tett, formai területre vezető üdvös tett, formanélküli területre vezető üdvös tett.

A fenti, kommentárok által leírt típusok esetében talán nem is a konkrétan azonosított tulajdonságok a fontosak, hanem annak belátása, hogy számtalan cselekedet létezhet, melyek külön-külön megismerése, az elkerülésükre szolgáló gyakorlatok elsajátítása meghaladja az ember lehetőségeit. Reménytelen vállalás minden tettünket megmérni, és a karma tisztaságának tükrében engedni vagy módosítani, mert lelkileg és testileg is megbénulnánk. Érdemes a szándékokat megismerni és megtisztítani, és így bízni tetteink ok-cselekvés mentességében.

A buddhista karma-tan az önmagátlanság (anattá) gondolatát fejezi ki, vagyis azt, hogy nem létezik cselekvő alany, csupán cselekedetek vannak, ezért kérdése nem a „mi?” vagy „ki?”, hanem a „hogyan?”. Az ok-cselekvésnek az újraszületéshez is vezető hatása valójában nem lélekvándorlást jelent, hiszen nem létezik egy változatlan én-mag (attá vagy átman). Minden következmény a mindent átszövő és átható közös folyamat része, melyben az „én” is már életének pillanataiban, majd halálában is folyamatosan ok és következmény. Ebből a kiút a felismerés, a megvilágosodás, mely a szándékok elmetszésével, a változatlanságba vetett hit üresség-voltának belátásával kiszabadít a szamszárából.

111. A figyelem aktív tevékenység, tulajdonképpen maga a létezés; az én csak figyelmének tudatosodott pillanataiban ébred létezésére. Úgy is mondhatjuk, hogy minden aktivitás a figyelmen keresztül valósul meg. Egy buddha megszabadult az éntől, ő maga a megszakítatlan, tiszta figyelem. A tiszta figyelem aktivitása azonban más, mint amit a nyugati ember az aktivitásról gondol; az a nyugodt, befogadó éberség fenntartott állapota. Ez a felületes szemlélő által passzivitásnak tartott, szemlélődő, dharmikus állapot a zavartalan, működő aktivitás. Nem avatkozik bele a folyamatokba, így segít, míg az én által irányított karmikus aktivitás egy keveset javít, közben sokat rombol. A dharmikus tapasztalatot gyakran intuíciónak nevezik, pedig nem információk, események csodálatos előrelátása, nem különleges képesség, hanem az elme felszabadításának módszere. Még meditatív gyakorlás nélkül is tapasztalható, ha elegendő ideig hagyjuk elménket lazítani és csendben szemlélődni.

112. A gondolkodás során nem a tárgyat, hanem az arról alkotott saját gondolatainkat elemezzük, azokhoz kapcsolódó asszociációs láncokat indítunk, végig saját gondolataink, elménk körében maradva. A meditáció során egy rajtunk kívül álló okokból eredő tárgyat figyelünk asszociációk nélkül, igyekezve feltárni valós belső természetét.

113. A gondolkodási sémák módosítása megváltoztatja az elmét. A beérett, változatlannak, rugalmatlannak hitt jellemet is átformálhatja, ha a késztetés elég erős és kitartó. Ha nemes figyelemmel akarunk látni, akkor ez is kevés. Akkor nem elég a gondolkodás reformja, hanem tudatszerkezet-változtatásra van szükség.

114. Megtanultuk, mit tartsunk jónak vagy rossznak. Megszoktuk, hogy az események, az emberek, a dolgok jók vagy rosszak. Minél jobban felülvizsgáljuk ezt a tanult, megrögzött hitet, minél jobban megismerjük meggyőződéseinket, babonáinkat, minél őszintébbek nézünk rá harcainkra, sértődéseinkre, választásainkra, annál rugalmasabbak és boldogabbak leszünk. Az események önérték nélküliek. Történetek, melyek késztetések és cél nélkül alakítják a világot, és csak mi adunk értéket nekik a személyes érintkezés, majd az értelmezés során. Emiatt hibás kapcsolatokat építünk ki a jelenségekkel mind kívül, mind belül, majd boldogságba vagy szomorúságba kergetjük magunkat.

115. A Buddha nem kérdezi, hogy melyik valláshoz, néphez vagy közösséghez tartozol. A buddhista hagyomány bőséges tárházából meríthetünk, nem kell elköteleződnünk. Még azt is mi döntjük el, hogy mennyi időt és odafigyelést szánunk a gyakorlásra. A buddhizmus nem vallás, hanem a szabadság és a boldogság útja. Csak olyan utat kövessünk, ami szabadabbá és boldogabbá tesz minket és más lényeket.

116. A karma nem szakaszos, nem kitüntetett időpontokban és adagokban érkezik, hanem folyamatosan működik. Minden pillanatból kihajt a következménye, a következő üres, értékmentes pillanat. Az egyéni tudat az észlelt pillanatokat színezi meg előítéletei alapján, értéket kölcsönözve nekik, ami azonban sosem lesz a sajátjuk. A figyelmen kívül hagyott vagy a figyelmet már elveszített jelenség aztán újra felveszi üres, semleges, természetes állapotát, és okként következményébe lép. A karma szele okozatokat sodor össze, melyek nem igénylik a figyelmünket, nincs énjük, terjedelmük, idejük, de az egyéni tudat néhányat megragad, magához szorítja egy időre és elnevezi. Az okozat idővel aztán alaktalanná válva, nevét veszítve kicsusszan a szorító kezek közül és visszasüllyed a karmikus áramlásba. Mintha az óceán egy cseppjét, egy marék levegőt, egy csészényi űrt akarnánk örökre, változatlan formában megtartani. A forma üres, a név üres, a ragaszkodó tudat is üres.

117. A dharmikus állapot a dolgok természete. A ragaszkodó figyelem a dharmára tekintve egy jelenséget megragad, egy rövid időre, míg figyelme kitart, karmává alakítja, ám megtartani képtelen, és a rész visszafolyik az áramlásba. Mint az újra és újra levegőbe markoló kéz.

118. Az érzelmek, a jók és a rosszak is, a gondolatok, a nemesek és a nemtelenek is, tehát mind a jó, mind a rossz karma megerősíti azt a téveszménket, hogy a lényeknek, a dolgoknak és a jelenségeknek eredendő tulajdonságaik vannak, melyek által a boldogság vagy a boldogtalanság forrásaivá válnak. Az ettől a téveszmétől való megszabadulás a tudatos élet elvesztésének rémképét idézi meg. Nem tisztázhatjuk soha megnyugtatóan a tudat természetének mibenlétét, de az bizonyos, hogy emiatt életünket beszűkült tudatállapotában töltjük, nevünk és szerepünk fogságában, a szűk, korlátolt, örökölt úton, és legtisztább élményeink, isteneink és megváltásaink is köreinken belül maradnak.

119. Sosem ismerjük meg a tudat valódi természetét, de az bizonyos, hogy nem találjuk a személyben, az elmében, az agy sejtjei között, nincs az intelligenciában, az anyagban, sem a szellemben, nem leljük a nevekben, a formákban, semmilyen keletkezettben, nem rejtőzik a kialakulatlanban, a gondolatban, az érzésben, nem őrzi az isten, az energia, a világ, nem található a láthatóban, a megnyilvánulóban, sem a meg nem nyilvánultban. Nem birtokolható, nem rögzíthető, nem építhető ki vele örök kapcsolat. Olyan, mint a nirvána és a buddhák: csak azt tudjuk felsorolni, mi nem köthető hozzá.
Ezért a világon a tudat a legérdemesebb a kutatásra. A hozzá való út keresése, a benne való gyönyörködés a legérdemesebb, az emberhez legméltóbb tevékenység.

120. Egész életünkben időt használunk, időt töltünk, még a tevékenység nélküli szakaszokban is. Akár kihasználjuk, akár elvesztegetjük, akár értelmet adunk neki, akár pazaroljuk, az idő mindig folyik, mi pedig tettek nélkül is cselekszünk, változunk, még gondolattalanul és mozdulatlanul is. Figyeljünk hát az időre, a háttérben húzódó folyamatra. Úgy is mondhatjuk, hogy időzzünk az időben. Üljünk le és szemléljük, közben tudatosítsuk, hogy az örök változásban gyönyörködünk. Maga a folyamat az idő, mely ha eltűnne, megfagyna a világ és megállna a létezés. Időzzünk pusztán a változás áramlásában, félrerakva tevékenységeinket, melyekkel olyan kényszeresen igyekszünk értelmet és jelentőséget adni az időnek. Nincs min munkálkodni – a bölcsek tudják, a bolondok kinevetnek.

121. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a „van”, vagyis valaminek a vansága nem jelenti egyértelműen a létezését, utalhat a potencialitására is. Van, ami létezik, de az is mind van, ami létezhetne. Így minden van, ami elképzelhető, de az is, ami elképzelhetetlen, tehát: minden van.

122. Képtelenek vagyunk nem antropo- és egocentrikusan gondolkodni. Ebből a szempontból nem különbözünk a többi fajtól, mert értelmi fejlettségünk minőségi változást nem okozott, csak a határainkat tágította. Ha a szeretet véges bennünk, akkor végesnek gondoljuk; ha valamit nem értünk, akkor azt nemlétezőnek tartjuk. Kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. Ebbe a hibába mintha a Buddha is beleesett volna: mivel a nirvánát képtelenek vagyunk meghatározni, ezért meghatározhatatlannak tartotta; mivel nem találta a lélek, az egyéni tudatosság helyét, ezért tagadta azt.

123. Ami megjelent, létezik, él, ami van, az tulajdonságokat, attribútumokat birtokol, és biztosan véges. A létezés alaptulajdonsága a végessége, vagyis az, hogy állapotokat vesz fel, melyek csak másokhoz képest értelmezhetőek. Amint akár csak egy tulajdonságot felvesz, megjelenik, és máris korlátok, határok közé szorul. Akár csak az isten: mindennél hatalmasabb, de nem végtelen. Aki véges, az színre lép, nevet és formát vesz fel, mások alkotásában vesz részt, és maga is formálódik a többi létező által. Csak véges alkothat végest, ami e törvény ellenére még lehet időtlen, tökéletes, de végtelen nem.
Ami véges, az a neoplatonikusok szerint nem lehet Egy, mert amint megjelenik, vagyis korlátok közé szorul, tulajdonságaiból előállítja tulajdonságai ellentéteit. Minden tulajdonság megteremti önmaga ellentétét, majd azok szintén a sajátjaikat, ezért bár minden megjelenő Egyként lép fel, azonnal millió darabra hull.
Ezért ahol megjelenik a kényelem, növekszik az elszakadottság; ahol nagy a nyugalom, megjelenik az erőszakosság; ahol jó a biztonság, fokozódik a védekezés. Mindennek ára van, amit valaki megfizet: vagy a hasznot learató, vagy valaki más, de semmi nem működik externáliák nélkül. Amikor valami fejlődik, mások lehanyatlanak, a növekvő pedig valahol csökkenést okoz. Jólét után ínség következik, de ínség után nem biztos a jólét, mert a folyamatok mindig lefelé tartanak, a fizikai, szellemi és lelki gravitáció vonzásának megfelelően. Energia és erő kell az építéshez, a csomópontokba rendezéshez, az égéshez, a fenntartáshoz, a mozgáshoz, az észleléshez, a továbbhaladáshoz, de a romlás végbemegy magától, és a maradék hulladékként sugárzik szerteszét. Ami távolodik valamitől, az messzebb kerül önmagától is; ami pusztít, az öli önmagát is; ami harcol, az magát is sebzi, ami nem figyel másra, az nem látja magát sem. A külvilágban van helyünk, de a magunkra szabott világban nem lelünk menedéket. A fejlett romlékony, az erőszakos gyenge. A növekedők tetőpontjukat elérve zuhanni kezdenek.

124. Törekedj, de csak annyira, amennyire lehetséges. A törekvés ellensége a nyugtalanság és a zavarodottság. Aki siet, kapkod és pazarol. Az alapoktól építkezz, figyelmesen haladj. Egyszerű tanácsnak tűnik, de az élet és halál, a szánalmas kimúlás és a megvilágosodott beteljesedés közötti különbség múlik rajta. Hiszen lehetséges-e gyorsabban haladni, mint amennyire lehetséges?
Tartózkodj a jelenben! De úgysem tehetsz mást. Egész életedben a jelenben tartózkodsz, hiszen a múltban és a jövőben lehetetlen. Ha az elmédet mégis a múltra vagy a jövőre irányítod, akkor kapkodva keresed majd a helyed és elpazarlod az életed.

125. A meditálás és a medicina egyaránt a latin „mederi” szóból származik, ami egyfelől gyógyítást, másfelől egésszé, teljessé tételt jelent, továbbá valakinek való segítségnyújtást, illetve valamilyen baj megakadályozását. A meditáció elmélyülést jelent, és a gyógyítás gyakorító igéjéből származik.

126. Ha a veled szemben állót egyszerű embernek tekinted, akkor egy egyszerű ember szavait hallgatod. Ha a veled szemben állót buddhának tekinted, akkor egy buddha szól hozzád. Mindegy, hogy a veled szemben álló jelenség ember, élőlény vagy dolog.

127. A változás állandósága – micsoda paradoxon!

104. A tudat nem statikus, ezért pontosabb, ha az elménkben talált tudatosságot tudatfolyamnak nevezzük. Mozgó, soha meg nem álló áramlás, melyet a beavatkozásaink és a külvilág hatásai folyamatosan alakítanak. Isteni hatalom. Állandótlanságát felfoghatjuk kiszolgáltatottságnak, de folyton megújuló lehetőségnek is.

105. Mi alakítjuk a karmánkat, és mi vonjuk le a késztetett események tapasztalatait, tehát mi hozzuk létre jövőbeli valóságunkat, és hozzáállásunk dönti majd el, hogy kellemesnek vagy kellemetlennek ítéljük-e meg. Természetesen felmerül, hogy ennyire függvényszerűen kell-e értelmeznünk a tudat befolyásoló hatását? Valóban csak rajtunk múlik-e a jövőnk, illetve mennyiben alakítják azt a többiek, a teljes létezés karmája, döntései?
A tudatáramlásba gondolatokat, szavakat, tetteket helyezünk, és a karmára bízzuk. Ezekből aztán lótusz csírázik vagy büdös iszappá válnak. Sosem tudhatjuk meg, melyik eredményt okoztuk mi, ahogyan azt sem, mennyi részünk volt bennük. Nem létezik olyan szent eljárás, ami visszafejthetné a következményeket az okokig, és megnevezhetné számunkra a létrehozó erőket. Ráadásul az észlelésünk is tévedés-alapú, ezért a következmények megítélésében is hibázunk. De az bizonyos, hogy a kedvező okból kedvező okozat válik, hol nyilvánvalóan, hol rejtetten, ezért a legjobb, amit tehetünk, ha jó karmát okozunk.

106. Mind a magunk egyedi módján érzékeljük az eseményeket, még a közösen átélt pillanatokat is, és egyedi valóságunkból, mint burokból nem tudunk kilépni. A burok áthatolhatatlan és mind a sajátunkba záródtunk. Ez megrémít minket, és mikor szembesülünk bezártságunkkal, azt kívánjuk, bár lenne a dolgoknak magja, belső, rendíthetetlen, magában hordozott, múlhatatlan örök természete, mely egyedi és továbbadható, melyben egyetérthetnénk, amihez igazodhatnánk. Természetes vágy, melynek teljesülése esetén a magunk változatlan lelkének létezését is feltételezhetnénk. De vajon meg tudnánk-e egyezni a mindenkinek megfelelő, rendíthetetlen szabályokban, a mindenkire vonatkozó igazodási pontokban? Vajon nem ezek az örök, isteni, a végtelen távlataiban sem változó bizonyosságok lennének a poklaink, olyan rettenetes, fagyott, lelketlen helyek, mik nem inognának, nem rendülnének meg semmilyen könyörgésre, gyötrelemre, amiket nem lágyítana meg a szánalom, sem a kétség? Mi biztosítaná a nem-változóban a lényeket arról, hogy nem éppen a rémálmaik dermedtek meg halhatatlanul? Vajon az ilyen örökkévalóságokban nem inkább a mindent feloldó halálért rimánkodnánk?

107. Amikor elbizonytalanodunk, és vissza akarjuk szerezni az események feletti kontrollt, az életünk irányításának képességét, érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire ismerjük az eseményeket, mennyire birtokoljuk az életünket, értjük-e az irányt, a helyes és helytelen közötti különbséget, a karma és dharma fogalmait. Hogyan jellemeznénk ezeket? Mi az optimumuk, hol a középút? Merre szeretnénk fordítani a folyamatokat? Megszünteti-e döntésünk a szenvedést? A nemes útra, a megvilágosodás felé vezet-e? Eléggé bölcsek vagyunk-e az irányításhoz? Fontoljuk meg ilyenkor, hátha jobb döntés inkább a Tanítás felé fordulni.

108. A buddhizmus szemlélődésre, a tapasztalatok önálló feldolgozására és megértésére buzdít a meditáció gyakorlása során. Bár a jelenben tartózkodást nevezi meg célnak, arra inspirál, hogy tanulj a hibáidból, vizsgáld meg jelenlegi helyzetedet és motiváltan gyakorolj a dharmacélok elérése érdekében.
Mikor meditálsz, leülsz, és számbaveszed a múltat, elemzed a jelent, tervezed a jövőt. Két típusa van a meditáló embereknek. Az egyik rágódik a múlton, szégyent vagy büszkeséget érez a tetteit felidézve; aztán nyugtalanul latolgatja jelenét, megítélve a helyzetét, ahová jutott; majd csapongva tervezget egyre fényesebb elképzelések között válogatva. Ilyenkor az elme irányítatlan, zavaros. A másik típusú meditációs gyakorlás során a gyakorló bölcsen elmélkedik, személytelenül vizsgálódik, felülemelkedetten szemlélődik. Ilyenkor az elme irányított, tiszta. Van lehetőségünk választani a két módszer között. Mi döntünk.

109. Fontos, hogy legyen célunk. Irány nélkül elvész a lélek. Lehet, hogy céllal sem jut sehová, de megőrzi intaktságát, jellemét, tartását. A hétköznapi cél karmikus. Lehet hasznos, segíthet, építhet, hozhat átmeneti megkönnyebbülést. Ezek tartják egyben a világot, de végül itt segítenek, ott ártanak, itt építenek, ott rombolnak. Itt csökkentik a szenvedést, ott növelik, ezért kicsit enyhítenek, nagyot züllesztenek, kicsit gyógyítanak, nagyot betegítenek. A dharmikus cél jobb. Javít, de nem árt, gyógyít, de nem betegít. A hétköznapi cél kicsiny, elhordozható, mert a nálánál nagyobbat nem bírja el a cipelője. A dharmikus cél hatalmas, nagyobb, mint a hordozója, mégis elbírják a bölcsek. A karmikus cél kis fényt hoz, aminek nagy árnyéka van. A dharmikus célnak nagy a fénye és nincs árnyéka. Ezt mondják róla a buddhák.
A karmikus célok súlya a lélekhez igazodik. Amilyen a cél, olyan a hordozója. Kis célt kicsi lélek bír el, nagy lélek nagy célt. Sose hordozzunk kisebb célt, mint amekkora a lelkünk! A dharmikus cél szállításakor viszont az a legjobb, ha nem látjuk a lelkünket. Azt bárki viheti, csak döntés kérdése.

110. A Dharma nem hit vagy eszmerendszer, hanem cselekedet, mely nem teremt karmát.

A fejlett fogyasztói társadalom a szerzés vágyát erősíti bennünk, a tulajdonlás örömét erőlteti ránk. A hatás érdekében reklámokkal, médiával, politikával, de még a szellemi élet, művészet segítségével is szétszórja, a végletekig elaprózza a figyelmünket. Funkcionálisan figyelemzavaros társadalomban élünk, mely kognitív csonkítás célja a fogyasztás fokozása. Ilyen körülmények között a lemondás, a másoknak történő felajánlás is a fogyasztói rítus része, mert a javakhoz igazított, gondosan kiszámított és reprezentatív. Álságos gesztus a hatalmasok, de a hétköznapi emberek köreiben is. Ám a Buddha szerint az adás a három hatalmas érdemteli terület közül az egyik. Felmérhetetlen spirituális hatása van az egész világra és az egyéni lélek további útjára vonatkozólag is.

Az adás, adományozás (dána) természetesen nem csak az anyagi javakra vonatkozik. Ezen kívül a Buddha Tanításának, a félelemnélküli erényeknek, a rászorulókért végzett munkának, a szeretetnek, a figyelemnek, a békének is van dánája. Beszélhetünk negatív dánáról is, vagyis az el nem követett rossz cselekedetek, az ítélkezés-mentesség, a nem-ártás is rendelkezik dánával. Az az adomány nagyobb, melyhez kötődtünk, és jobban tanít a ragaszkodásmentes életre, de nem szabad a saját hasznunkat néznünk. Azt kell adnunk, amire szükség van.

Az érző lények számára nyújtott adomány, a továbbított érdem, a feléjük tanúsított figyelem és jószándék mérhetetlenül nagyobb kincs, mint a buddháknak és a bódhiszattváknak való teljes odaadás, egymillió szútra elrecitálása vagy százezer leborulás, vagy akár a szerzetesi fogadalom. Egy sem ér fel egyetlen tiszta szívű jócselekedettel, hiszen a Buddhának nincs szüksége a lemondásainkra, ő a mások iránti irgalmat tanította.

Annál nagyobb az adás érdeme, minél nagyobb a szükség. Aki a vele járó érdemet sem kéri, hanem lemond róla, és felajánlja egy bűnösnek, az értette meg igazán a dánát. Az együttérzés nem szentség, hanem alapkövetelmény, belépő a tanítások templomába. Inkább egy tiszta lénynek tégy felajánlást, mint a Buddhának, de még inkább egy tolvajnak, visszataszítónak, bűnösnek, gyilkosnak, mint egy tiszta lénynek. A földön a megbocsátás feltétele a bocsánatkérés, a dharmában a megbocsátás feltétel nélküli, mert bölcsesség az alapja.

Milarepa mondta, hogy végül mindent elhagyunk, ezért ha most elhagyjuk, az a legbölcsebb. Ez az énünkre is vonatkozik.

A Tanítás szerint a dána az érdemteli (punna) cselekedetek három területe közül az egyik. Punna az ok-cselekvés (karma) szempontjából üdvös (kusala) cselekedet, melynek felhalmozása kedvező hatásokat eredményez. Ennek ellenére egy bódhiszattva nem a kedvező hatásért cselekszik üdvösen, hanem mert először belátta, hogy ez szünteti meg a karmát és hozza létre a dharmát, majd a belátáson túl a dharmát a szívébe fogadta, ahol az kivirágzott. A jó ember jutalma tengernyi érdem, de a bódhiszattva már az érdemekre sem tart igényt, hanem tovább ajándékozza. A Buddha szerint az érdemteli cselekedetnek három területe van:

- az adományozás
- az erkölcsösség
- a meditáció kibontakozása

Az alábbiak a bódhiszattva-létélmény egy meghatározását jelenthetik.

Szándékosan hívom létélménynek. A bódhiszattvákkal, az igazsággal, a valósággal kapcsolatban nem állíthatunk bizonyosságokat. Nincsenek tulajdonságaik. Beszéltünk már arról korábban, hogy minden állapot, a hétköznapi létezés, a pokol vagy a mennyek, a vággyal töltött vagy a megnyugvást lelt tudat, maga a megvilágosodás is csak tudatállapot. Minden csak tudatállapot. Az istenként való újjászületéstől a sötét halálba zuhanásig egyik tapasztalatunkat sem emelhetjük fel, és mondhatjuk rá, hogy ez most bizonyosan van, ez most objektíven létezik, ez valóság. Minden állapotunk élmény, a létezés egy élménye, egy tudatállapot, melyről az érzékeken, a tudaton keresztül tapasztalatot szereztünk. A bódhiszattva létélménye éppen ezért nem minőségibb, emelkedettebb, magasabb rendű, mint bármely hétköznapi, homályos érzékletünk, hanem csak egy másik tudatállapot. Az különbözteti meg a többitől, hogy mi, akik erre az útra léptünk, feléje törekszünk.

A döntésünk különbözteti meg a többitől. Amikor a bódhiszattva létélményről beszélünk, nem a tökéletes állapotot írjuk le, mert olyan nincs, hanem a célunkat. Mert így döntöttünk. Ezt rendkívül fontos megérteni, hogy ne tévedjünk el már az út elején.

A bódhiszattva létélményét tehát megfogalmazhatjuk így:

Az emberek úgy gondolnak egy buddhista szentre, egy bódhiszattvára, mint aki már jót és rosszat egyaránt elvisel, nem érinti és nem köti egyik véglet sem. A középúton jár, a jelenben tartózkodik, vágyai és indulatai elnyugodtak, a dukkha többé nem kísérti, ezért megtalálta a békét. Ez igaz, de igazsága mélyebb és alapvető. A buddhista szent ugyanis nem elviseli a jót és a rosszat egyaránt, nem megszabadult a végletektől, nem legyőzte vágyait és indulatait, hanem már nem tesz különbséget közöttük, hiszen átlátva az illúzión megértette a jelenségek valódi természetét. A bódhiszattvának már nem kell elviselnie semmit, mert átlátva az én illúzióján nem maradt senki, akit a jelenségek megérinthetnének. A bódhiszattva ezért nem jár a középúton, nem tartózkodik sehol, a dukkha és a béke nem találja meg.

Van olyan értelmezés, mely szerint az alábbi a buddhizmus esszenciája.

Mindenképpen meg fogsz halni. A halál a természetes, és az élet a felfoghatatlan kiváltság. Ezért először ismerd meg a halált, hogy megismerhesd az életet. Ismerd meg a halálodat. Tedd meg magadért, hogy ne bolyongj a sötétben.
A buddhizmusnak két nagy spirituális módszere van: az együttérzés és a bodhi. Az együttérzés az a mag, melyből a Buddha kinő, az az eső, mely a kicsírázott Buddha-szívet növeszti, az a tápanyag, mely a Buddha-természetet megszilárdítja, és a fény, mely a Buddha-gyümölcsöt megérleli. Ez a mérhetetlen együttérzés az összes lény iránt.
A bodhi a dolgok tisztán-látása, minden nemes cselekedet forrása, minden erény és bölcsesség mögött a késztetés, a megszámlálhatatlan érdemek csodálatos kincse, a nagyszerű, mindent átható világosság.
Az együttérzés és a bölcsesség is a világ megismerésének elengedhetetlen eszköze. Nincsenek meg egymás nélkül. Ha az egyiket növeled, vele emelkedik a másik; ha az egyiket elhanyagolod, a másik is elfonnyad. Külön csak szárazon zörgő héjak, de együtt a meghaladhatatlan megértés, a Buddha Szíve.
E kettő adja a Buddha lelkét, a mindenben ottlévő buddha-természetet. Eltüntetik az összes félelmet és aggodalmat, eloszlatják a dukkhát.
Nagy titok, hogy nem a szenvedés szűnik meg, nem a fájdalom múlik el a világból, amikor megjelenik az együttérzés és a bölcsesség, hanem a dukkha, a félelem és az aggodalom a szenvedéstől és a fájdalomtól. Mikor a dukkha eltűnik, nem a rossz múlik el és a jó jelenik meg, hanem a jó és a rossz káprázata foszlik szét.

99. A dolgok nem tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének csodálatosak.

100. Egy jelenségről az észlelés pillanatában nem lehetséges a valóságnak megfelelő tapasztalatot szerezni, mert az érzékszervek és a tudati folyamatok torzítják az észleletet a befogadó állapotának megfelelően. Ezt a Buddha is tanította. Az emlékezés a tapasztalatot még tovább erodálja.

Az emlékezés utólagos rekonstruálás. Rekonstruálás, mely ez esetben szó szerint újjáépítést jelent. A folyamat során az emlék megváltozik, akár gyökeresen, ezért emlékeink nem a megtörtént eseményeket, hanem az utólagos értelmezéseket tárják elénk, megterhelve az azóta eltelt idő eseményeivel. Az emlék felidézése után gondolatokkal, majd az azokat jelölő szavakkal megerősítjük és az elme számára feldolgozhatóvá tesszük az emlék képét. Ha később újra felidézzük, az emlék már megváltozik, mert a rárakódott szavak és gondolatok deformálták az újraformálás óta, ahogyan deformálódott a kép is az azóta eltelt események hatására. Minden egyes visszaemlékezés valójában a történés és a teherként ránehezedett élmények együttes felidézése, a jelennek megfelelő transzformálás. A múlt pillanatait a felidézéskori körülményektől befolyásolva láthatjuk csak viszont. Az emlék felidézése során már egy jelen pillanatban tapasztalt esemény. A múlt mindörökre elveszett, a jövő még nem történt meg; csak a jelen létezik.

101. Az egyik álláspont szerint az elme a valóságot nem tapasztalja, hanem teremti. Nem a külvilágot látja, hiszen az csak kvantumhab, kavargó kvantumfelhő, a lehetőségek puszta halmaza, melyekből az elme a beégett algoritmusok alapján minduntalan hullámokat omlaszt össze, így alkotva meg a valóságot a tudatában. Illúzió egyénre szabva. Az összeomlott hullámokat aztán anyagnak, energiának, gondolatnak, érzésnek észlelve rengeteg lehetséges módon sorba rendezi, és az elméjében lévő algoritmusok segítségével felfogja a maga szabott, korlátozott módján. A lehetséges valóság összes többi változata elhagyott lehetőségként múlik el.

A másik álláspont szerint a valóság makacs dolog. Nem véletlenszerű, hanem a kauzalitás törvényét követve merev szabályoknak engedelmeskedik, és a lehetőségek közül az az egyetlen érvényesül és jelenik meg, amelyiket a szabályok lehetővé tettek. A megfigyelők ezt az egyetlen lehetséges valóságot érzékelik az erre a funkcióra kifejlődött érzékszerveikkel, nagyjából azonosan, de egyénenként kissé eltérően, ezért is lehetséges a közös nyelv, gondolkodás és észlelés.

A valóság középen lehet. A kvantumhab szabott, közel sem végtelen lehetőségek közül választhat, amikor összeomlik. Akkor is összeomlik, vagyis kimenetet választ, ha nincs jelen megfigyelő, mert törvényei alól nem bújhat ki, csak lehetőségek közül választhat, mikor a következmények beérnek és okká alakítják. A megfigyelő pedig nem az objektív valóságot teremti meg, hiszen akkor nem létezhetne más tudatosság rajta kívül, hanem csak a saját észlelései alkotta szubjektív valóság-értelmezését, a saját umweltjét, ami kénytelen alkalmazkodni az objektív valósághoz. Minden megfigyelő némileg eltérően értelmezi a valóságot, bezáródik az észleléseibe, saját tudatosságának megoszthatatlanságába. A lények tagadhatatlanul fennálló egyedisége nem a saját valóság megteremtésének következménye, még csak nem is a teljesen egyedi valóság-használat és viszonyulás, hanem az élmény. A valóságról alkotott nézet, az élmény egyedi, de az is közös képességekből, közös gyökérből táplálkozik. Ha nem így lenne, nem lenne lehetőség a megvilágosodásra és a megváltásra, mert a világok, a tudatok egymástól függetlenül lebegnének saját univerzumaikban.

102. A valóságot nem lehet bántani. Mikor felruházzuk énnel, anyaggal, személyiséggel, ösztönökkel, törvényekkel, bármilyen illúzióval, nem hozzáadunk, hanem elveszünk belőle, de közben nem a valóságot fosztjuk meg, hanem magunkat. A paravánt nézzük, a felszínt vizsgáljuk, mely képes sérülni és szenvedni, és ezt az tapasztalatot a valóság mélyére is kiterjesztjük, ezért a mélyben lévővel való találkozásaink során aggódni kezdünk az érintetlen, elfedett létezőkért, a fojtogatott, eltemetett valóságért. De a valóság jól van, rendben van. Ott a mélyben szabad és termékeny az élet, és ki tudja, lehet odaát többen vannak, akik minket néznek, értünk aggódnak. Lehet, hogy mi szorultunk ki a valóságból. Lehet, hogy mi élünk a homályban a látszatból szőtt paraván mögött. A tévedésből emelt falat nem a valóság felszabadítása, hanem a saját szabadulásunk érdekében kell lebontanunk.

103. Sosem mondanám, hogy az illúzió nem valóság, ostobaság lenne. Az álom és a látszat is valóság. Ám az illúzió érzi, hogy képlékeny és hamis, hogy az én által, tompa vágyakból, torz késztetésekből kreált, romlékony képződmény, a számtalan lehetőségből az önérdek által választott egyetlen kifejlet, ezért megköveteli, hogy egyedüliként imádd, hogy elhidd őt és tagadd a többit. Elhiteti, hogy csak ő képes megszülni, életben tartani, majd megölni minket. De megnyugtató tudni, hogy a tudathoz nincsen hozzáférése, csak a döntéseinkhez, a sorsunkhoz, mindenhez, ami fontos. Jó látni, hogy bár mindent képes meghatározni, akár a pokolra, az idő öröknek tűnő börtönébe juttathat, de a tudat felett nincs hatalma.