buddhizmus

2024.már.26.
Írta: HegyiCsaba komment

368. Barátom, Peer Gynt emlékezetére

Peer, elhagytad a házad, bevágtad magad mögött az ajtót. Itt a meséid kopogtak a rideg rögökön, lepotyogtak a fagyott talajra, a forgószél kapta fel őket, havas szilánkok között oldódtak fel. El kellett menned. Császár akartál lenni, hogy a hatalmas agancsú, szilajt szarvast megülve a hegyek gerincéről a mélybe vesd magad, tóba zuhanj, kiússz, kiáradj a feneketlen vízből, és a sziklákon rohanva a csúcsba merülj.
Ifjan még mesélt, bár nem hittek neki
szava szép volt, de üres,
járt a világ szélein, kereskedett
majd próféta volt, homokon, tengeri csatákban győzedelmeskedett
önmaga akart lenni, hogy fényes, dicső tetteit zengjék
önmagaként újjászületett.
Peer, barátom, az otthonod szürke volt, lakói kedvesek, marasztalók, otthonosak. A kezed végighúztad a falakon, tenyered ismerte a réseket, végigsimított az öröknek szentelt kitüremkedéseken. Befelé fordultál, ölelted a bentlakókat, majd a falak átlátszóvá, tűzzé váltak, feloldódtak az eszméletedben, majd újra és újra kiáradtál velük, az ár a sárba sodort vagy a fénybe taszított, és akkor láttad, hogy sem a kiáradás, sem a csendes megmaradás nem igazolja történeteid.
Morogva, zúgva gerjed, halad és nem inog
de nem jut messze, önmaga körül forog.
Lent a dél partjainál sereget toboroztál, a piramisoknál a múlt árnyaival beszéltél, a sivatagban az istent kísértetted prófétaként, az újvilágban pénzt és hatalmat halmoztál. Te lettél a legnagyobb, de nem találtál enyhülést a többiekben. A mindenség és az összes isten szeretete nem elég annak, akinek lelke helyén akár csak a legkisebb űr is tátong. Az űr nem engedi betölteni magát, az üresség természete nem engedi megidézni a Vanságot. Ami nem szeretet, az nincs.
Mikor peckesen kiáll, az eszme kezéből elcsorog
nagy hegyre indult, de jaj, szemétdombon áll
és unottan emeli kocsijára a halál.
Peer, drága gyermekem, barátom, hát nézd, hová jutottunk. Ketten nézzük az ürességet, és kérlelve hívogatjuk a valaha bennünk élő gyermeket, aki játszotta szülőjével a világot. Most mi játszanánk, mi szülnénk és teremtenénk, de valami elsorvadt bennünk. Az ágy az égbe emelő szekér, a kandalló tüze a menny fénye, anyánk a kocsis, és az öreg macska a széken a táltos paripa. Mi kurjongatva emelkedünk, kacagunk, vágtatunk a magasságba, ahol szikrázva lobban el a lélek, ahol leválik rólunk a ház, a test, a teher, a nehéz sár. Csak mi ketten, anyácskám, barátom, oda még az isten sem kell, csak te maradj életben, nevess rám és fogd a kezem, mi baj érhetne, amíg bízunk egymásban és az utazásban. Maradj itt, ne menj. De mész, látom, nem baj, majd itt várok rád a közösen épített házban, ahol a kezem ismeri a réseket a falon.
Kinek lelkében az a mély, hatalmas, még az istennel sem betelni bíró, feneketlen űr tátong, az a világot gyújtja fel, az a világot váltja meg, hogy egyszer jóllakjon szeretettel. Csodállak Peer, szeretlek Peer, hazavárlak, ha már a mindenséget bejártad. Vigaszt nem adhatok neked, bűnöd nincs, nem is zengik dicséreted; csak olyan vagy, mint bárki más. Nem vagy hibás.
De nem vagy bűntelen sem. Egy közülünk, csak egy, anya szült, és a föld majd eltemet. Mindig visszajössz, mert bárhová mész, lelked követ, házad magadban, végzeted meséidben leled. Te sem léphetsz túl magadon.
Az ég szekerét elkötötte, a vihar lovain vágtatott
de ítélet harsant fölötte:
„félt élni, és félt megnevezni vétkeit”!
Anyád, istened, vigaszod, szerelmed te vagy
álmod bezár; te vagy köreiden belül önmagad
hajód nem ér partot, ha kiúszol, nem talál meg senki sem
csak szél zúg ott és köd szitál
egy éneket hallasz
a kezed emelte házban lelked hazavár.
Peer Gynt barátom, téged láttalak
de fordulva döbbenek:
magam voltam az.

367. A közép

Minden dolog középen van. Óhatatlanul és szükségképpen középen van minden jelenség, érzés, eszme és tudat, minden megjelenés és eltűnés (115. bejegyzés). Mivel nincsenek valós kiterjedések, ezért nincsenek szélek sem, ezért minden középen van, akárhol is tartózkodik. Így középen van az élet, a nemlét, a megértés és a nemtudás, a haladás és a megérkezés, minden vándorlás, eszmélet, eltévedés és megvilágosodás is mindig éppen középen van. Mikor elveszel és meghalsz, középen vagy; mikor megérkezel és élsz, középen vagy. De ezt a közepet hiába keresed, mert határok, kiterjedések, méretek és viszonylatok híján nem hely és nem viszonylat.

A Buddha ismerte a középutat, mert a határokat keresve nem talált semmit. Tapasztalta a középutat, mert a szélsőségekig merészkedve nem jutott sehová. Nem találta magában az örök magot, nem találta az állandót, és végül nem találta önmagát, és rájött, hogy ez így van jól.

Rájött, hogy a középút nem középen van. Az üresség nem üres. A nirvána nem boldogság. A középút is olyan, mint a nirvána, a megvilágosodás, a megszabadulás: nem lehetséges megtalálni, hiszen nincsenek sehol, csak észre lehet venni, hogy mindig is ezek voltak a valóság. A Buddha a dolgokat a fejükről a talpukra állította.

A nemtudás: a Buddha zseniális megfejtése. A nemtudásban elveszettekből hiányzik az együttérzés. A világ, a szamszára egy végtelenül bonyolult karmikus összefüggés-rendszer. Érdes külsejű, zárt lelkek ütközése, félelem és gyanakvás, elkülönültség, vonzódás és ellenszenv szervezte létezés, melyben mindenki üt és sebeket kap, ad és elfogad. Nem tragédia, csak színjáték: az egyéni sors, a személyes történet elvész, elenyészik a zűrzavarban, majd az emléke is eltűnik, és a szamszára tovább hömpölyög végtelenül. Egy buddha együttérez minden szenvedő lénnyel, egészében nézi a szamszárát, és ezért a nirvánát látja. A világ egy részét kiválasztani, ez a nemtudás; kísérlet a középtől való eltávolodásra, reménytelen kapkodás az egyedi rögzítésére, a megőrzésre.

Nem a szeretetlenség a világ problémája, és nem a szeretet a megoldás, hanem a nemtudás a probléma, és a tudás a megoldás. Aki tud, az képes szeretni, együttérezni, mert lát, mert középen áll. A nemtudás elzár a bölcsességtől és az együttérzéstől is. Hogyan is lenne elvárható egy nemtudó lénytől bármelyik?

A viszonyulások létrehozzák a viszonyuló és a viszonyított látszatát, felélesztik közöttük a viszonyt, amire minőséget aggatnak. Többé nem működnek természetük szerint, mint a fején álló ember. A Buddha a dolgokat visszaállítja a talpukra. Szép hasonlat: ami a talpán áll, az tud haladni, újra önálló lehet, és használhatja képességeit. Ám a viszonylatok nem látják többé a közepet, határokat húznak és elhelyezik magukat azokhoz képest. A tudat figyelni kezdi a tudatot, elnevezi léleknek, szellemnek, vagy akármi másnak, címkét ragaszt, formát lát, aminek nevet ad, a fogalmi gondolkodásba merül és bezárkózik. Egyre hajmeresztőbb elméleteket lesz kénytelen kidolgozni elméletei igazolására.

A jelenségek, érzések fizikáját, kémiáját megfejthetjük, kikutathatjuk. Képletek leírhatják, gyakorlati alkalmazások használhatják a megszerzett tudást. De a létkerék rabjaként mégsem fogjuk érteni a létezést, mert a kis-tudat nem láthat túl önmagán. A nyelv érzi az ízt, de az íz lényegét nem fejtheti meg, az érzés eredetét nem találja. Az agy működését feltérképezhetjük, de a gondolat születésének pillanatát sosem érhetjük tetten, mert mikor a gondolatunkat észleljük, már megszületett. A meleget érezhetjük, de értelmünknek ez csak a részecskék gyors mozgása marad, egy fizikai ismeret a hőről, közben a meleg érzete kifejezhetetlen. Egy vaknak nem tudjuk elmagyarázni a piros színt, bármennyire értjük is a fénytant. A dolgok lényegét csak tapasztalni vagyunk képesek, valójában érteni nem. Az egyetlen, amit megfigyelhetünk, amibe beleolvadhatunk, az a saját tudatunk, amibe itt és most belezáródtunk. Nem segít a mérés, nem ér semmit a tudomány: figyelni kell és elfogadni, tudni, hogy minden a helyén van, minden középen van.

A világon mindennek vagy már most meg tudjuk adni a helyét és méretét, vagy feltételezhetjük, hogy a tudomány fejlődésével a jövőben képesek leszünk rá. Az egyetlen, aminek esetében ez nem működik, az a tudatosság. Tapasztaljuk létezését, de képtelenek vagyunk meghatározni, helyhez kötni vagy a forrását felkutatni. Egyetlen kérdésre biztosan sosem lesz válaszunk: ki vagyok én? A tudatosságunkat képtelenek vagyunk feltérképezni és megnevezni, állandóan kicsúszik kezeink közül. Fogalmunk sincs eredetéről, céljáról, sorsáról, csak közvetítőit, a vele kapcsolatban álló, a tudatosság élményét számunkra lefordító, hozzáférhetővé tévő eszközöket ismerhetjük meg: a testet, a pszichét, az anyagot. Ezért megfigyelni és velük megbékélni a legnemesebb kihívás, aminek egy harcos megfelelhet.

A szavak, elnevezések, definíciók segítik az eligazodást a létkerékben, de a fogalmi gondolkodásba zárnak, és megakadályozzák a tiszta megismerést, a középen létezés élvezetét. A közép érzékelésének biztonságát elveszítve a test csak kémiai reakció, csak fizikai rendszer; a szeretet csak hormon és evolúciós szükségszerűség; az élet csak biológia. A normalitás nem vezet át a világon, azon harcosként kell átmenni, ahogyan egy embernek azt tennie kell. A közép megnyugtatja és elringatja a világot, de amíg nem tartózkodunk benne, addig küzdeni kell, és erejével bomlasztani, feloldani a tudat fogalmi gátjait. A fogalmi gondolkodás számára a középút középen található, két dolog között, hiszen ezért hívják így; az üresség üres, tehát valamitől mentes, biztosan ezért üresség a neve; a nirvána nyugodt megelégedettség, tehát valószínűleg ott megtaláljuk kizökkent életünk után a megnyugvást, az általunk boldogsággal azonosított valamit. Ám ez mind nézőpont, állandótlan, ingatag nézetek halmaza, ezért tévedések. A fogalmakhoz, nevekhez és a nevek megfelelőihez való ragaszkodás nézetekhez tapaszt minket, és beléjük ragadunk, mint eltévedt vándor a mocsárba. Amíg nem ismerjük fel a közepet, addig minden látomásunk megtörténik velünk: az életünk szamszára lesz, az életünk vége pedig halál.

366. Illúzió 22. – kibomlik, teremtődik, magát figyeli

166. A világban bármi megjelenik, azonnal két további részt teremt: önmaga két végletét, két szélsőségét, határát, melyek között feszültségek, széthúzni igyekvő erők keletkeznek. E végletek között azonnal felbukkan az energiák törvénye szerint egy kiegyensúlyozó, középre törekvő erő, ami végképp kijelöli, megmerevíti a dolog végeit, ám ezzel együtt maga is jelenséggé válva szükségképpen megteremti önmaga szélsőségeit is, és felébreszti belső feszültségét. Emiatt benne is kialakul egy nyugalomra törekvő, összehúzó erő, ami megint csak további végleteket hív életre. Így viselkedik az anyag, az értelem, a létezés és a szellem, minden, mert lényegüket tekintve nem különböznek. Ezen a módon bomlik ki a világ egyszerre mindenből, végső soron önmagából. Ezen a módon bomlott ki a világ az első jelenségből, az első ellentétpárból, a teremtő energia első önmagára eszméléséből.

167. A kibomlás nem igényel intelligenciát. Magától, bensőjéből merített energiáját használva működik végtelen ideje és örökké. Ha nem tekint rá szellem, mozgása nem változik, nem függ semmitől önmagán kívül. A hinduk úgy tartják, hogy amíg Purusa, a lélek figyeli Prakriti, a világ táncát, addig a világ mozog, de ha megvilágosodva elfordul tőle, Prakriti abbahagyja a csak neki szánt táncot (239., 241. és 249. bejegyzések). Ám lehet, hogy a Purusa elfordulása csak őt magát vonja ki az örök körforgásból, és a világ áramlására semmi hatása sincs. Az is lehetséges, hogy a lélek az elfordulással magát állítja le, nem a világot, mert a táncon kívül semmit nem találhat. De az sem lehetetlen, hogy kénytelen lesz egy másik, nemesebb táncot nézni, ha eszmélni és létezni akar, mert tánc nélkül nincs ön-észlelés.

168. A dolgok ellentétükre bomlásával felépülő, megteremtődő világ persze illúzió: csak az ellentétek között feszülő erő üres látványa. De ha visszaállítanánk a kibomlásokat még kipattanásuk előtti zárt állapotukba, mindet újra, visszafelé haladva a folyamaton, eljutnánk az első ellentétpárig, és azt is bezárva az első dologig, az első jelenségig. Hívhatjuk ősrobbanásnak vagy istennek, teljesen mindegy. De ha illúzió, akkor ez az egész teremtődés annak az elsőnek az illúziója. Valami Egynek az ereje volt, valami Egynek a táncát nézzük.

169. De az Egyben is benne volt már kibomlása előtt önmaga ellentéte. Ha nincs benne már eleve, nem tudja használni, nem képes megidézni; ami nem önmaga ellentéte is, az nem tud majd egyszer önmagára nézni. Minden jelenség csak azt teremtheti magából, és csak annak ébresztheti fel az ellentétét, ami már benne van. Csak akkor ébredhet önmagára, ha aludni és ébredni is bír. Csak akkor fordulhat vissza a mulandóságba és a nemlétbe, ha volt múlhatatlan és létező. Ami nem eleve örök, az nem lehet majd egyszer mulandó.

170. A kibomlás nem igényel intelligenciát. De a kibomlás megfigyelése már igen. A világ működhetne a Purusa nélkül, a világ minden ízében lehetne ugyanilyen a lélek nélkül. Megszülethetne a Föld, benépesíthetné ez az értelmes faj, interakciók és reakciók történnének ugyanígy közöttük, értelem és érzelem hathatná át közösségeiket akkor is, ha nem figyelné senki, ha a lényekben nem lenne értelem. A puszta Vanság nem igényel figyelmet. Mégis figyeli a lélek; mégis van a táncnak közönsége; mégis minden lényben lakik valaki, aki kifelé néz.

171. Minden lényben laknak. Minden jelenségben, élőben és élettelenben, dologban és gondolatban tartózkodik egy figyelem. A lélek a létezésnek nem feltétele, mégis elválaszthatatlan része. A létezés igényli a figyelmet.

172. A feszülő erők növekedésétől nem lesz semmi több. A feszülő erők csökkenésétől nem lesz semmi kevesebb. A lélek széttöredezése miatt nem lesz több lélek. A lelkek összeolvadása miatt nem lesz kevesebb lélek. Ha a figyelő elfordul, lehet, hogy leáll a világ tánca; de lehet, hogy folytatódik. Mindegy is, mert végig maga a figyelem volt fontos. A megfigyelt csak működik, de a figyelő él. Az Egy csak teremt, de az Egy lelke szemléli; a jelenségek csak kibomlanak, de a jelenségek lelke csodálja a kibomlottat.

365. Saját buddhizmus – a remény

Furcsa az emberi szenvedés. Amikor minden rendben, életünk egyhangú, a dolgok a helyükön vannak, a napok a rendes mederben csordogálnak unalmasan, azaz annyira szeretünk, hogy az ne fájjon, annyit kalandozunk, hogy anyagi és lelki állapotunk ne lássa kárát, csak annyira vagyunk bátrak és hűek önmagunkhoz, hogy az egzisztenciális értelemben mindenhogyan kifizetődjön, vagyis csak a szokott módon elviselhetetlen az életünk, akkor nem indulunk vándorútra. Magunkat és életünket rendben lévőnek, sőt egészen sikerültnek látjuk, vágyainkkal nem tartjuk a kapcsolatot, a mégis felbukkanó eszmei és érzelmi késztetéseinkről magunk bizonyítjuk be, hogy gyerekesek és feleslegesek, akár ostobák, nehogy a külvilág dorgáljon meg miattuk, és veszélyeztessék langyos tespedésünket. De persze az ilyen életnek tűnő lagymatag vegetálás időnként kátyúra fut, kizökken, a napok összeomlanak, a hazugságból épült várunk ránk dől, és mi fuldokolva, kapkodva úgy érezzük, hogy kiutat kell keresnünk, változnunk, mit változnunk, fejlődnünk kell!

Fájdalomtól űzve egyszerre ébred fel bennünk a két legnagyobb, ám a hétköznapokban elfeledett és mélyre temetett erőnk, a vágy és a remény. Ezek aztán olyan célok felé űznek, melyekkel korábbi nyugalmas állapotunkban nem foglalkoztunk: boldogságot, békét, biztonságot akarunk, de legfőképpen visszanyerni korábbi, kockázatmentes, kényelmes életünket. Ilyenkor észrevesszük, milyen kegyetlenek és nemtörődők voltunk előtte, kihasználtunk másokat, a környezetet és a természetet, önbizalomtól telve vettük el, ami elénk került, és harsányan hirdettük jogainkat. Most, félve és szenvedve felébred bennünk a lelkiismeret és a jóra való vágy, használni és adakozni akarunk, de főképpen és mindenáron: tanulni, fejlődni, meghaladni korábbi, már megvetett önmagunkat.

Aki szenved, hirtelen változni akar. Ígér kifelé és befelé, önmagának, szánja bűneit. Új, nemes ismereteket akar szerezni vallástól, barátoktól, tanítóktól; tanulni akar, de elveszett, azért tanításokat választ, így már a cél kijelölésénél eltéved. És persze félreismeri magát, mert nem változni és tanulni akar lelke mélyén, hanem visszakerülni előző langyos, végtelen időt hazudó állapotába. A szenvedés elmúltával, a látszólagos egyensúly megtalálásával aztán feledi a béke és tudás iránti vágyát, nemes késztetéseit, és azonnal visszahelyezkedik a korábbi önelégült homeosztázisába. Van, aki ezt felismerve szégyenkezik, de ő sem az igaz felemelkedést választja, hanem a permanens szenvedést, önostorozást, de csak addig a mértékig, ami még kényelmes és biztonságos, és nem akadályozza békés tespedését. Az a kevés, aki nem így cselekszik, aki valóban fejlődni és változni akar, azok a szentek, akik pedig mindezt nyugalmi és biztonságos életszakaszaikban is folytatják, ők a bölcsek. A többi pedig mi vagyunk, barátaim.

A fejlődés hatékony ellenszere a gyávaságon, önzésen, lustaságon, a kicsinyes vágyak kielégítésének kényszerén túl, ha gyógyítókat, mestereket, tanításokat, terapeutákat, tanácsadókat keresünk, azaz bízunk meg szellemi állapotunk javításával. Ezzel a megoldással még a kevés valódi változásra késztető szellemi akaratunkat is el lehet ölni, és hatékonyan átruházható a felelősség. A szorongások, személyes válságok és kétségbeesés által kiváltott nyugtalanság, elbizonytalanodás nyitja meg előttünk a fejlődés lehetőségének útját. Ez a zavarodottság megteremti a lehetőségét annak, hogy a félelem útja helyett a fejlődés útját válasszuk. Ehhez a válságnak olyan mélynek kell lennie, hogy a zarándok a fejlődést valóban áhítsa. Olyan mértékben vagyunk örökre és végérvényesen magunkba záródva, olyan teljes és tökéletes az elszigeteltségünk minden más tudattól, hogy a gyógyulás nem érkezhet kívülről. Inspiráció sem, vágy sem, késztetés sem, egyedül és kizárólag útmutatás, tanács érkezhet másoktól, és ezt a Buddha jól tudta, mikor önmagát egy tutajhoz hasonlította, amit el kell hagyni, mikor már átkeltünk a folyón. A fejlődést a keresőnek saját indíttatásból, saját akarattal, saját eszközökkel kell elérnie, és ehhez a két legértékesebb eszköze a már említett vágy és a remény.

Buddhista tanítóként most kényelmetlen kérdéseket kaphatnék. Vágy és remény? Magam is írtam már számtalanszor e két érzés kötőerejéről, sőt arról, hogy semmi más nem rögzít minket annyira a nemtudáshoz, a tévedés-alapú illúzióvilághoz, mint e két bilincs. A vágy a Négy Nemes Igazság, tehát minden buddhista tanítás és irányzat alapja szerint a szenvedés, a nemtudás, a dukkha, vagyis minden gyötrelem és kizökkentség oka. Magyarázhatnám, hogy ott szomjnak (tanhá) nevezik, ami nem pontosan az általános vágyat jelenti, hanem a ragaszkodó, kötő epekedést az élet és jelenségei, a puszta létezés iránt, de nem lenne pontos az érvelésem, mert mindenki tudja, hogy a vágy bizony köt. A remény pedig mindig oktalan, teljesen értelmetlen, bölcshöz méltatlan, és nem más, mint a vágy találkozása a rideg valósággal, amikor is a vágy az értelmetlen és céltalan létezéssel szembesülve inkább hazug jövőképeket fest, hogy elkerülje a felismerés következményeinek levonását. Mégis ezeket nevezem meg a két legnagyobb erőforrásunknak, mert emberek vagyunk. Az ember nem cselekszik okosan, ha tökéletlen jellege miatt nem használja a világ és önmaga adottságait, ameddig nem birtokolja a megvilágosodás erejét. Ez van, ebből kell kiindulni, mondják a bölcsek, tehát amíg nem vagyunk buddhák, használjuk, amivel rendelkezünk. Aztán ha már buddhák vagyunk, engedjük el a szomjat, a csalfa vágyat és az oktondi reményt, mert addigi erőforrásaink már csak láncok és akadályok.

Magam is használtam és használom a saját buddhista utamon mindkettőt. Most a kettő közül a reményt vizsgáljuk és megnézzük, mit írnak a szútták. A Buddha természetesen a reményt elveti, mint a tévedés egyik alapját, de fontos látni, hogy a Magasztos az ostoba reményről beszél, ami rossz, tévedéssel fertőzött célokra irányul. A megvilágosodás elérésére irányuló remény is akadály, rossz eszköz, de a fejlődésben még túl magasra nem jutott gyakorló élhet vele.

  1. MN 131 Bhaddekaratta Sutta – Egy kedvező nap

A Tathágata a jelen egyetlen létező valóságáról, a múltba kapaszkodás és a jövőbe vetett reménykedés feleslegességéről beszél.

„Szerzetesek! Összefoglalva és részletesen is megtanítom nektek, milyen az, akinek kedvező napja van. Figyeljetek alaposan!”…

„Nem kéne a múltba kapaszkodnotok,
sem a jövőben bíznotok.
Ami elmúlt – magunk mögött,
a jövő pedig, el még nem jött.
Bármi is legyen éppen jelen,
tisztán látod éppen akkor, éppen ott.
Zavartalanul, rendíthetetlenül,
így fejleszted a szíved.
Buzgón tedd, amit ma tenned kell,
mivel, ki tudja, holnap már menned kell.
Nincs alku a halállal, és hordájával.”…

„Hogyan nem kapaszkodik az ember a múltba? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatoktól, mint: ’A múltban ilyen és ilyen alakom volt’ … ’A múltban ilyen és ilyen érzéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen volt az érzékelésem’ … ’A múltban ilyen és ilyen késztetéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen tudatosságom volt’. Ezt hívják úgy, hogy a múltba nem kapaszkodás.”…

„Hogyan nem bizakodik az ember a jövőben? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatokkal, mint: ’Ilyen és ilyen alakom lehet majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen érzéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen lehet majd az érzékelésem a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen késztetéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen tudatosságom lehet majd a jövőben’. Ezt hívják úgy, hogy nem bizakodás a jövőben.”

  1. Dhp 7. rész - A felébredett (Arahanta Vagga)

A már felébredett szent elhagyja vágyait, reményeit. Nem azért, mert megkeseredett vagy beletörődött a megváltoztathatatlanba, vagy vágytalan, reménytelen, nihilista szemléletre jutott volna, hanem azért, mert bölcsessége révén elhagyhatja kötelékeit, letépheti az illúzió fátylát, és megláthatja a nirvána boldogságát. Az van igazán biztonságban, aki már nem akarja magát biztonságban tudni!

„(97) Akit nem téveszt meg tévhit, eltépte kötelékeit,

vágyat, reményt levetkőzött, a legkiválóbb férfi az.”

  1. Dhp 26. rész - A bráhmana (Bráhmaṇa Vagga)

A remény feladásával elért közömbösség nem érzéketlenséget, nemtörődömséget jelent, hanem éppen a mindennel szemben való elfogulatlanságot, a mindennel való törődést, az átfogó szeretetet, a szerető kedvességet (metta, lásd: Négy Mérhetetlen 78-80. bejegyzés).

„(410) Akit semmi remény sem fűt sem itt, sem majdan odaát,

közömbös, nem reménykedő, bráhmanának azt nevezem.”

  1. DN 22 Mahá-satipatthána Sutta – Az éberség alapzatairól

„És mi a kétségbeesés? A bennünket ért ilyen-olyan veszteség, vagy balszerencse miatti gyötrelem és kétségbeesés, a gyötrelem és reménytelenség állapota — ezt nevezzük kétségbeesésnek.”

Továbbá:

MN 141 Saccavibhanga Sutta – Az igazságok vizsgálata

„És mi a kétségbeesés? Minden, ami reményvesztettség, csüggedés, az ember kétségbeesése, amikor szerencsétlenség, vagy valami fájdalmas dolog miatt szenved. Ezt hívják kétségbeesésnek.”

Továbbá:

SN 22.8 Upádá-paritassaná Sutta (2) – Ragaszkodásból fakadó zaklatottság

Szerzetesek, megtanítom nektek a ragaszkodásból fakadó zaklatottságot és a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottságot. Hallgassatok és figyeljetek jól, beszélni fogok.

Szerzetesek, hogyan létezik ragaszkodásból fakadó zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanulatlan világi így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a ragaszkodásból fakadó zaklatottság.

Szerzetesek, hogyan létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanult nemes tanítvány, aki nem így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Nem így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság.

A remény hiánya nem a reménytelenséget jelenti. A buddhizmusra általában véve igaz, hogy nem a két szélsőségben gondolkodik, tehát valaminek a meghaladása, illúzió-voltának belátása nem az ellentétének az elfogadását jelenti. Akinek a szemét még sok por fedi, így beszél: A remény elvesztése a reménytelenség állapota! A vágy elvesztése nihilizmus! A kötődések elvesztése kallódás, elveszettség! A bölcs tudja, hogy mindezek meghaladása a láncok leoldása, a bilincsek győzedelmes összetörése, mely diadal olyan, mint a Buddha Dharmájának hirdetése, mint az oroszlán üvöltése!

A reménytelenség nem a remény hiánya, csak az „én” félelme a veszteségei miatt, önző és kicsinyes gyötrelem, mely megszűnik, ha a világ és önmaga kárára az „én” visszanyeri javait és látszólagos biztonságát. Az ilyen reménytelenség ostoba, és könnyen kifizethető, mert ha a pillanatban megnyugszik, akkor együgyűségében még azt is elhiszi, hogy sosem kerül már bajba, és a halál sem érinti meg.

  1. AN 3.61 Tittha Sutta – Szektáriánusok

„A születés szenvedés, megöregedni szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, a bánat, a fájdalom, az aggodalom és a reménytelenség szenvedés, együtt lenni a nem szeretettel szenvedés, elválasztva lenni a szeretettől szenvedés, a teljesületlen kívánság szenvedés. A ragaszkodás öt halmaza szenvedés. Ez a szenvedés nemes igazsága.”

A remény nem ad semmit a múló, hamis biztonságérzeten kívül, elvesztése mégis tragédiának tűnik. A reménytelenség szenvedés, a remény meghaladása boldogság. De amíg nincsen más eszközünk, addig okosan, odafigyelve használhatjuk erejét, csak gondosan válasszuk ki reményünk tárgyait: nemesek legyenek, és a Dharma felé irányuljanak. Aztán a Dharmát magunkba építve már felhagyhatunk vele, és megszabadulhatunk az illúzióvilágba bilincselő erejétől.

364. A szerzetes levelei 15.

Említettem már neked többször is uram, hogy nagy és feneketlen a mi magányunk idefent a jeges, kopár hegyen. Zenénket a fekete sziklák között sivító szél szolgáltatja, színházunkat a szürke égen rohanó nehéz hasú viharfelhők, a hódara talaj felett kavargó förgetegei a táncosaink, és társaságunk az a néhány, mély hangon rikoltó nagy madár, melyek tévedésből idevetődnek, majd préda híján továbbállnak. Egymást kerülgetjük, de csak ritkán elegyedünk szóba, mert nem tudunk olyan gondolatot megosztani egymással, ami a másik remetét még meglepné. Ezért is volt nagy esemény a híres vándorszónok és nagy tanító érkezése. E becses személy egész életét arra tette fel, hogy kolostorok, templomi közösségek, zárdák között utazva élessze és életben tartsa a hitet isten szolgáinak lelkében, hogy ne hagyja kialudni a próféta által gyújtott lángot egyszerű követői szívében. De elszoktunk mi már a vendégektől, hát még az ilyen neves emberektől, ezért pironkodom, de megérkezésekor úgy álltuk körbe, mint egy ritka állatot, vagy egy angyalt, csendben, döbbenten, és kis híja volt, hogy meg nem tapogattuk, megbizonyosodni valódiságáról. Aztán feleszméltünk, és sorban elszégyelltük magunkat, útjára engedtük elfoglalni a celláját, és magunkban dohogtunk modortalanságunk miatt. De hát ezt teszi az elzártság és a magány, a rideg, társas egyedüllét.

Másnap aztán az egyetlen tágas helyiségben, a díszteremben gyűltünk össze meghallgatni őt. A díszterem elnevezésén mi is sokat mosolygunk magunkban, mert nevével ellentétben romos, dísztelen, foltos falú helyiség ócska padokkal, ami egyszerre szolgál imateremként, gyülekezőhelyként és étkezőként, hiszen csak itt férünk el mindnyájan, de most az esemény tiszteletére néhány lampiont aggattunk a mennyezetre, képeket helyeztünk a falra (ügyesen a legkopottabb felületekre), és meggyújtottunk néhányat a maradék gyertyák közül. Gyülekezetünk gyorsan elcsendesült, és mély hallgatásba merülve bámultuk az apát trónja melletti emelvényen álló szónokot. Fensőbbséges volt már a fellépése is. Nyírott szakáll, sovány, csontos arc, izzó tekintet, szilárd tartás és sugárzó magabiztosság jellemezte; személye oly ellentétben állt a mi görnyedt hátunkkal, tétován rebbenő, éhes tekintetünkkel, mit egymás és magunk előtt is állandóan lesütöttünk. Szakállunk csapzott, soványságunk nem jellemről, hanem nélkülözésről árulkodik, testünk ápolatlanságánál pedig csak lelkünk elhanyagoltsága nagyobb. A tanító hosszan beszélt, gyönyörű ívekben festette fel rendünk szent küldetését, gyötrelmeink végső célját és értelmét. Szidott hitünk erőtlenségéért vagy dicsért erőfeszítéseinkért, míg hangulatunk beszéde hullámainak megfelelően emelkedett vagy süllyedt. Azért időnként meglepődtem, hiszen nem ismerhetett minket ilyen mélyen, ezért úgy éreztem, nem nekünk szólnak szavai, miket bárhol, bárkinek adresszálhatna. Mi ennél egyszerűbb, esetlenebb alakok vagyunk, elveszettebb lelkek, gyengébb kreatúrái valami érdemesebbnek, de hát lelke rajta, talán valóban jobban ismert minket, mint mi magunkat.

A beszéd nagyon hosszú volt, nem tudtam végig figyelni. Néhány szerzetestársam, szégyen ne essék rajtuk, bizony elbóbiskolt, mások az ablakon át elmerültek a kietlen ég bámulásában, vagy az előttük ülő társuk hátán figyeltek egy foltot üres tekintettel. Mikor a szónoklat véget ért persze mind megtapsoltuk, lelkendeztünk, körbevettük és a kezét szorongattuk, remélve, hogy nem vette észre elkalandozásainkat. De nem, a szónok jóleső, büszke fáradtsággal nyugtázta elismerő jelzőinket, és hanyag eleganciával fogadta bókjainkat. Néhány társunk nem átallotta élete legfontosabb tanításának nevezni az elhangzottakat, de a legtöbben inkább félszeg mosollyal az arcunkon tébláboltunk körülötte.

A nagy tanító, mit tagadjuk, élvezte a sikert. Furcsa volt. Mikor a városban éltem, így működött mindenki. A lentiek hajszolják a hatalmat, vágyják a dicséretet, óhajtják az elismerést, és bármit megtesznek a közösségen belüli rang megszerzéséért. Lent meg sem lepődtem volna, ha egy szent életű tanító a sikerben fürdőzik, ha apró meghajlásokkal fogadja a méltatást, de itt, ebben a régóta elzárt közösségben, a kopott falak között különösnek találtam a kinti világ betüremkedését. A szónok melle dagadt a hiúságtól. Arca kipirosodott, majd kicsattant, saját szavaitól megrészegedett, és közelről látszott, hogy soványsága inkább izmos jóltápláltság, kipihent és edzett ruganyosság, szemben a mi sovány, étkezéstől és szorongástól elfogyott véznaságunkkal. Széles gesztusai kimértek és mesterkéltek voltak, biccentése leereszkedés, mozdulatai pontosan adagoltak és begyakoroltak. Szégyelltük magunkat mellette.

Este nagy vacsorát rendeztünk a tiszteletére, de készleteink szűkössége miatt egy kissé csalnunk kellett. Ő külön ült a főasztalnál az apáttal. A felszolgáló barátok összehordták neki raktárunk legjavát: húst, tojást, sajtot, fehér kenyeret és bort, még diót és süteményt is kapott, csupa olyat, melyeket már csak emlékeinkben tudtunk felidézni, mi pedig távolabb úgy tettünk, mintha osztoznánk vele az ünnepi lakomán, pedig csak a szokásos vízzel felöntött korpa került a tányérunkra. Éhes szemekkel, nagyokat nyelve figyeltük étkezését, és szántuk a vele lakmározó apátot, akinek gyomra a miénkhez hasonlóan elszokott a rendes ételtől, és a vacsora elején már a rosszullét jelei mutatkoztak rajta. A tanító ezt nem vette észre, csak magyarázott, falt, beszélt, míg erős gyomra gond nélkül emésztette el legjobb tartalékainkat.

Uram, te látsz engem, és tanúsíthatod, hogy igyekeztem figyelni az előadására. A vacsora előtt visszavonultam a cellámba, és magam elé idézve a szavait, elmélkedtem rajtuk. Érteni véltem, hiszen jól felépített, hatásos beszéd volt, tökéletes ívvel, pontosan adagolva a feddést és a biztatást, de nem ért el a szívemig. Remélem uram, ez nem rontja el a kapcsolatunkat, de a tanító igéi nem idézték fel bennem gyakran rettegett, de mégis szeretett és vágyott képedet.

Másnap még bőséges reggelit vett magához, majd hajlongásunk és jókívánságaink közepette eltávozott. Csend és némi üresség támadt a nyomán, de be kell vallanom, meg is nyugodtunk mind, hogy visszatérhetünk egyhangú hétköznapjainkba. E közjáték azonban ismét kérdéseket vetett fel bennem, és ezeket rendre csak veled tudom megbeszélni. A tanító a szépről és jóról, mint követendő útról beszélt, és rólad, ezek forrásáról. Ám elbizonytalanodtam: létezik-e szép és jó önmagában, vagy minden csak pillanatnyi ítéletedtől és szeszélyedtől függ? Mert te megteheted, hogy eltörlöd emlékeinkből a múltat és a viszonylatokat bármely pillanatban új mértéket és múltat plántálva belénk, akár újra és újra, és mi a következő pillanattól úgy élünk, mintha mindig az új törvények lettek volna a világ alapjai. Emlékeink határoznak meg minket, erkölcsünk irányít, vágyunk ösztökél, de a kezdetet és a célt te adod, az ura mindeneknek te vagy, és mi csak öntudatlan szolgaként követünk téged, mert úgy akarod. Jelenségeid között vendégek vagyunk, neked rendelt lelkek. Miért akarsz te minket ennyire? Hiszen társaid nem lehetünk, és nem csak mi, görnyedt, fáradt szerencsétlenek, de még a testileg és lelkileg jóltáplált, erős tanító sem. Eleve részeid vagyunk, hozzád nem teszünk, több nem leszel általunk, hiányunk nem vesz el belőled, te mégis szigorú feltételeket szabsz, hogy visszataláljunk hozzád.

Vagy tévedünk, és csak mi akarunk veled közösséget, te pedig már régen elfeledkeztél rólunk?

Igaza volt-e a szónoknak, valóban te szóltál-e belőle, nem csak saját tudata, önmaga elöl is rejtett késztetései? Valóban feltétele-e kegyelmednek a jó és a rossz ismerete, a törekvés a lehetetlen szentségre, hiszen mindennek te szabsz medret és irányt, büszke, nagy úr vagy, és önkényed már a lények születésekor kijelöli elnyerhető jussukat.

Még lenti életemben gyermekként láttam egy tigrisidomárt. Uralta a félelmetes állatot, de tudta ő is, hogy egyetlen rossz mozdulat, pillanatnyi gyengeség, és a ragadozó széttépi. Lehet-e barátságként tekinteni egy olyan kapcsolatra, ahol az egyiknek csak a döntésétől függ a másik élete, üdvözülése vagy a pokla. Ez az igazi istenfélelem: nem törvényeidtől és döntéseidtől rettegni, hanem szeszélyedtől, kiszámíthatatlanságodtól, mellyel kereteinket alkotni és megváltoztatni bármikor módodban áll.

Ahogyan nincs befolyásom életem felett, úgy nincs halálom felett sem: ahogyan életem lehet örök, úgy halálom is, és te azt teszel velem, amit csak akarsz.

Egy iszonyú kép kísért gyermekkorom óta. Végtelen, lapos, fémből készült mezőt látok határtalanul, az űr szélén túl is kiterjedni a nem szűnő semmibe, sötétben, melynek simaságát csak egy helyen töri meg egy embernyi mély, szűk fémlyuk. Semmi más, csak ez a függőleges koporsó. És te ide viszel, ide száműzöl, a lyukba préselsz, éppen beférek, összeszorítja a vállaimat, majd rám helyezed a lyuk fedelét, és a sötét üregbe szorítasz. Fuldoklom, mozdulni sem tudok, kiáltozok és sírva könyörgök ezer és millió éven át a megőrülés és a halál enyhítő lehetősége nélkül, hiszen a földön már halott vagyok. Purgatóriumomnak szánod, ezért iszonyú gyötrelmeim közepette él bennem egy villanásnyi remény, hogy vezeklésem végén kimenekítesz innen, és ha halni nem is engedsz, de magadhoz emelsz, jobb sorsra ennél. Ám egyszer, millió évek múltán minden kétséget kizáróan megértem, jeges iszonyatként belém vág a felismerés: sosem jössz el értem, mert itt felejtettél! Már régen letöltöttem büntetésem, már régen elértem a feloldozást, de nem jössz el soha, mert számadásodba hiba csúszott, e fémmező kívül esik látótereden, elhagyott és elfelejtett hellyé vált a kozmosz e csücske, és én örökké és még azon is túl üvölthetek a fénylyukba zárva. Sem a hit, sem a könyörgés nem segít, a remény feleslegesebb, mint az örök pokolban, mert kívülsodródtam rajtad. Nem haragszol, nem is szeretsz, csak elfelejtkeztél rólam. Törzsemhez préselődött kezeimmel kaparhatom a fémfalat, fejemmel nyomhatom a tetőt a szűk lyukban, többé nincs menekvés: a mező örök, és mivel mindörökre itt hagytál, a megsemmisülés lehetősége is elveszett.

Mennyire bízhatok meg benned uram, ha még én is el tudom képzelni a fémlyukat? Hiszen részed és teremtményed vagyok, egy szikra az elmédből, egy gondolat a végtelen tudatodból; ha én képes vagyok elképzelni egy ilyen felfoghatatlan iszonyatot, akkor az a világod része, az a te ötleted.

Ha a szolgád el tudja gondolni, hogy elfeledkezhetsz róla a legnagyobb szükségében, akkor az a te gondolatod.

Még ha terveid között nem is szerepel, honnan tudhatom, mikor látod jónak átírni törvényeid, hogy számunkra kifürkészhetetlen elméd által ezt a következményt teremtsd meg cselekedeteinkért cserébe? Hiszen nem beszélsz egyértelműen, nem jelented ki magad előttünk, csak áttételesen, tükör által homályosan.

Az utazó tanító elment, és mi visszatértünk mindennapos elfoglaltságainkhoz. Hamar elfeledtük látogatását, de szinte azonnal a szavait. Szépek voltak, okosak, és valóban a lényegről szóltak, hitünkről, nehézségeinkről, és a te szent céljaidról. Erkölcs és ima, nemes élet és lemondás, odaadás és szeretet, mindent alaposan körüljárt a beszéd, de ez az elzárt, szedett-vedett közösség, ezek a szenvedő, önmaguk és a világ, igen uram, a te világod elöl menekülő emberek, drága, szerencsétlen társaim nem tudnak mit kezdeni erkölccsel és igazsággal, szentséggel és parancsolatokkal. Mi csak szorongva nézzük az eged, értetlenül bukdácsolunk a teremtésben. Nem tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, nincs közünk nagy célokhoz, de még kicsinyekhez sem, csak szeretnénk elkerülni haragodat, megfelelni képességeink szerint, neked vagy a világodnak, és mind szeretnénk elkerülni a nekünk rendelt fémlyukat.

Irgalmazz uram, de ha azt nem lehet, akkor csak arra kérlek, hogy ha eljön az ideje, hagyj meghalni és kitörlődni könyveidből. Ámen.

363. Saját buddhizmus – a szertartásosság

Az elkötelezett, modern értelemben vett szerzetesi buddhizmus célja az eredetileg a Magasztos által megfogalmazott eredmény, gyümölcs (phala): elérni a megvilágosodást, megszabadulni a szenvedéstől. Szerzetesi buddhizmus alatt hozzáállást, elköteleződést értek, tehát nem formális szerzetesi, kolostori életet, hanem a világi életben, a hétköznapokban, munka és család mellett végezhető gyakorlást. Az ilyen ember közösségben vagy magányosan gyakorol, a buddhizmusban vesz menedéket, és a Dharmát követi, de részt vesz a társadalmi életben. Ám mivel a buddhizmus egyszerre vallás, életmód, bölcsesség és tudomány, ezért megfogalmazható egy laikus cél is: annyira megérteni a Tanítást, hogy képesek legyünk kialakítani a saját buddhizmusunkat. A két cél nem zárja ki egymást, sőt a saját buddhizmus kialakulása a megértés egy szintje fölött megjelenik, és szükségesnek tűnik a szerzetesi cél eléréséhez, a jó gyakorláshoz.

A saját buddhizmus nem egyedi, sajátos, ezért óhatatlanul elferdített értelmezést jelent, mert nem az énhez, hanem az alkathoz igazodik. A gyakorló akkor dönt a legjobban, ha az egyéniségéhez illő buddhista utat választ, mert csak az fog számára működni. Hiába harcolunk született alkatunk ellen, amíg nem vagyunk buddhák, mert a kilátástalan küzdelemben csak önmagunk elleni erőszakot követünk el és akadályt képezünk magunk elé. A három fő úton (théraváda, mahájána, vadzsrajána) kívül számtalan egyéb út létezik, pl. a dukkha megértése, az erkölcsi ösvény, a szútrák tanulmányozása, a buddhista meditációs technikák bármelyike, de végül annyi út létezik, ahány ember. A saját buddhizmus kialakulását siettetni, erőltetni nem lehet, hanem időt kell rá szánni, éveket, gyakorolni, elmélkedni, önismeretet tanulni, nyitott szívvel és elmével élni, és a Tanítást elfogadni. Kívánom, hogy mindenki megtalálja a saját útját.

A tanítók ebben csak segíteni tudnak, irányokat mutatni, személyes példával elől járni, de a munka terhét nem vehetik át. A tanítók gondolatait vagy irányzatokat maradéktalanul átvevő követő egy idő után biztosan megreked, és kénytelen lesz saját pszichés, intellektuális, mentális lehetőségeihez igazítani a tanultakat. De számít az egyéni műveltség, családi háttér, nemzeti kultúra, társadalmi helyzet is, tehát minden, amit egyéniségnek hívunk.

Sokszor megállapítottuk már azt a tényt, hogy a lények, az emberek tudatai teljesen elkülönültek a valódi kapcsolódás reménye nélkül. A másik érzéseit nem érezhetjük, esetleg megérthetjük, de ezek a megsejtett érzések is a mieink, nem a másiké. Mindenki a saját érzéseit érzi, a saját gondolatait látja, és a saját tudatába van bezárva. Persze az öt halmaz szűrője miatt még saját tudatunkból érkező észleleteket sem értjük, azok is szűrve, torzítva kerülnek elénk, és ugyanígy nem ismerjük a saját tudatunkat sem, de legalább a saját világunkban felmerülő észleleteknek hatása van ránk, közünk van hozzájuk, és hozzájuk férünk, sőt teljes mértékben átláthatjuk őket, ha buddhákká válunk. A többi lény tudatával már nincs így. Buddhaként megérthetjük a lényeket teljes mértékben, de érzéseik, elméjük nem lesz a miénk. Ez az elkülönültség az „én” börtöne: amint az ember kikerül a cellából, amint végleg szabadul és leveti énjét, a mi számunkra halott lesz. A lény azért elkülönült, mert neve és formája van, tehát énje.

Ezzel a bejegyzéssel egy új sorozatot indítok, bizonytalan megjelenési időpontokkal. A sorozatban szutták vonatkozó részeit fogom idézni. Próbálom sorra venni, hogy a saját buddhizmusom kialakítása során milyen csapdákat igyekeztem elkerülni, milyen eszközöket használtam fel. Nem rólam fog szólni, hanem a buddhizmusról, és remélem tanulsággal szolgálnak, hogy ti is, barátaim, ki tudjátok alakítani a saját buddhizmusotokat. Vegyétek majd sorra ti is, hogy a Tanítás mely részeiben vagytok erősek, és hol vannak gyengeségeitek.

Ebben a részben a szertartásosság kerüléséről szeretnék beszélni. Úgy vettem észre, hogy különböző mértékben, de mindenkire jellemző, hogy szertartásokhoz, szokásokhoz ragaszkodik. Akár bizalom egy mantrában, akár szobor, füstölő, meghajlás vagy meditáció, mindet lehet alkalmazni hasznosan, de egy idő után beleragadva, béklyókká válnak. Enyhébb bűn, és teljesen nem is mellőzhetjük, amíg nem leszünk buddhák, de a Buddha nem volt híve a szertartásosságnak, mert látta a megkötő erejét. Volt gondom a saját szertartásosságommal, mint kiterjedt ragaszkodásaim egyikével, és eleinte nem is értettem, miért baj, ha mindenhol buddha-szobrokat helyezek el, malákat aggatok magamra, füstölőket gyújtok, viselkedésmintákat veszek át, hiszen a tanítóim is ezt tették. Beszéljük át.

A szertartásosság

A monoteista vallások nem feltétlenül igénylik a személyes értelmezési rendszer kialakítását. Sőt, a dogma elfogadásával válik a hívő odatartozóvá, a hitbe beavatottá és érdemessé az isteni kegyelemre. A hit pedig ajándék, melyért küzdeni felesleges, akár bűnös igyekezet is, hiszen istent kényszerítené kegyelmi ajándékának kiszolgáltatására. A buddhizmus más, mert nem monoteista, még csak nem is teista. Bár formáltak dogmákat a Buddha szavaiból, de azok vagy az emberi természethez igazított módszerek, ezért üdvözlendők, vagy a rettegő elme ábrándjai, ezért csak újabb kötések és láncok a szabadság felé vezető úton.

A dogmatikus kötöttségeknél enyhébb, és valamennyire a legtöbb gyakorlóra jellemző szertartásosság nehezen kikerülhető a gyakorlás során, de a Magasztos óva intett ettől is. Nézzük meg, mit mond a Tathágata a szertartásosságról:

  1. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

A Buddha hosszan felsorolja, hogy a rá és megvilágosodására, az általa megtalált Tanításra hivatkozó emberek mely eredményeket sorolhatnak fel nála és követőinél, és mely cselekedetek azok, amik megkülönböztetik őt az elkötelezett gyakorlókhoz nem méltó, pénzszerző tevékenységeket folytató papoktól és remetéktől. A felsorolás hosszú és alapos, de megemlíti benne a brahminok (papok) szertartásokat levezető tevékenységét, melyeknek szabott ára volt, melyek a nép szemében tekintélyüket és hatalmukat megalapozták, és amiket csak ők végezhettek el, és amik képzésük szerves, nagyobbik részét adták. Lássuk a szöveg szertartásokra vonatkozó utalását:

Nos, szerzetesek, pusztán az erkölcsi kiválóság apró és jelentéktelen dolgai azok, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathágatát dicséri. És melyek ezek az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak ezek a kisebb részletei, amelyekre hivatkozhat?

Vagy pedig ezt mondhatná: Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen: (…) szertartásos szájmosás és szertartásos fürdőzés végzése (…) ­- addig Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.”

  1. DN 11 Kevaṭṭa Sutta – Tanítóbeszéd Kévattának

Egy Kévatta nevű ember felkereste a Magasztost, és arra kérte, hogy mutasson be csodákat és csodás szertartásokat, melyek megerősítenék az emberek hitét az új Tanításban és a Tanítóban. De a Buddha visszautasította a kérést, mert ő nem így tanítja a szerzeteseket, nem űz démontudományt, nem szentel fel épületet, nem készít orvosságot, nem gyújt áldozati tüzet, és nem mutat be szertartásokat, mert az erény útját követő tanítvány tartózkodik attól, hogy ilyen alacsonyrendű tevékenyégeket végezzen. Ez is része az erényeinek.

  1. DN 16 Mahá-parinibbána Sutta – A Buddha halála

Az utolsó, a Buddha haláláról szóló szúttában a Beérkezett rendelkezik az elmúlása utáni teendőkről. Megkéri egyik legkedvesebb tanítványát, Ánandát, hogy a zokogás, gyász és szertartásos temetés helyett tanításával foglalkozzanak, gyakoroljanak, és ne pazarolják idejüket. A haldokló, öreg szent ezt a csodálatos tanítást adja: „Önmagatokban keressetek tehát világosságot, Ánanda, önmagatokban keressetek menedéket, más menedék nélkül. A Tanban keressetek világosságot, a Tanban keressetek menedéket, más menedék nélkül.” És hozzáteszi: „Ne foglalkozzatok a Beérkezett halotti szertartásával, Ánanda. Inkább saját üdvötökre gondoljatok, saját üdvötökön munkálkodjatok, saját üdvötöket szolgáljátok ernyedetlenül, kitartó buzgalommal. Vannak bölcs nemesek, bölcs papok, bölcs családapák, igaz hívei a Beérkezettnek, majd azok fogják intézni a Beérkezett halotti szertartását, Ánanda.

  1. DN 22 Mahá-satipaṭṭhána Sutta – Az éberség alapzatairól

A szertartásosság megkötő hatását a Szent tételesen felsorolja a szutta egyik fejezetében: „Nos, szerzetesek, a szerzetes tud a szemről, tud a látható formákról, s tud a béklyóról, amely e kettő [ti. a szem és a formák) függvényében keletkezik; tudja, milyen módon kerül sor a még fel nem merült béklyó felmerülésére; tudja, milyen módon történik a felmerült béklyó kiküszöbölése; s tudja, milyen módon kerülhető el a kiküszöbölt béklyó jövőbeli felmerülése.” A harmadik béklyó a szertartásosság: „A tíz fő béklyó a következő: 1. a személyiségre vonatkozó elképzelés, 2. a szkeptikus kétely, 3. a külsődleges szabályok, szertartások és előírások megtisztító erejébe vetett hit, 4. az érzéki vágy, 5. a rosszakarat, 6. a finom-anyagi létezés utáni vágy, 7. az anyagtalan létezés utáni vágy, 8. az önhittség, 9. a nyugtalanság, 10. a szellemi vakság (nem-tudás).

  1. MN 2 Sabbásava Sutta – Az indulatok megsemmisítése

A Tathágata Tanítása szerint a fölösleges tanok, tévutak, az „én” késztette áltanítások felismerése és elhagyása leold három nehéz béklyót, melyből az egyik a szertartásokba vetett hit. Annyira fontosnak tartja az ettől való megóvást, hogy egy csoportba sorolja a legnagyobb lehúzó kötelékkel, az egyéniség létezésének tévhitével:

Ám a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes tant, járatos a nemes tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ilyen ember felismeri a fontos tanokat, felismeri a fölösleges tanokat. Mivel felismeri a fontos tanokat és felismeri a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal nem foglalkozik, a fontos tanokkal foglalkozik. […] És mivel a fölösleges tanokkal nem foglalkozik és a fontos tanokkal foglalkozik, nem támadnak fel benne a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig megszűnnek. Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés oka.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetése.” Bölcsen megfontolja: „Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út.” Ha ezt megfontolja, három béklyója leoldódik: egyénisége létezésének tévhite, kétkedés, jótettekbe és szertartásokba vetett hit. Ezek azok az indulatok, szerzetesek, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni.

  1. MN 9 Sammádiṭṭhi Sutta – A Helyes Szemlélet

Gótama egy helyen a helyes szemléletről beszél, és kérdezi, mi szükséges ahhoz, hogy a szerzetes birtokolja és megértse azt, milyen mértékig teljes és biztos a hite a Tanításban és mennyire áll biztos lábakkal a Helyes Ösvényen? Válaszában több tényező mellett a ragaszkodás ismeretét nevezi meg, mint a helyes szemlélet részét, és a négy nagy ragaszkodás között megemlíti a szertartásokhoz való kötődést:

De mi is az a Ragaszkodás? És mi az oka a Ragaszkodás keletkezésének? Mi a Ragaszkodás megszűnése? És mi az az út, ami ahhoz vezet? A Ragaszkodásnak, barátaim, négy fajtája van: ragaszkodás érzéki élvezetekhez, ragaszkodás a véleményekhez, ragaszkodás a szertartásokhoz és ragaszkodás az önvalóban való hithez. A Vágyakozás létrejöttével a Ragaszkodás is létrejön. A Vágyakozás megszűntével a Ragaszkodás is megszűnik. És az út, ami ahhoz vezet nem más, mint a Nemes Nyolcrétű Ösvény.

  1. MN 45 Cúḷa-dhammasamádána Sutta – Életelvek

Amikor a Tathágata az életelvek négyes osztályát tárgyalja, akkor a legsúlyosabb csoportba sorolja a szertartásosságot, azok közé, melyek mind a jelenben, mind a jövőben szenvedést okoznak. A négyféle életelv:

Van olyan életelv, amely a jelenben boldogít, a jövőben szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben szenvedéssel jár, a jövőben boldogságot okoz. Van olyan életelv, amely a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz.

A szertartásosság helye a második csoportban van:

Vannak meztelenül járó remeték, akik rendszertelen életet élnek, kezüket nyelvükkel tisztogatják, nem fogadnak el meghívást, marasztalást, adományt, felajánlást, megvendégelést. Nem fogadnak el semmit (…) másodnaponként esznek, […] hetednaponként esznek (…) Kendervászon ruhába öltöznek, darócruhába öltöznek, hullákról lehúzott leplekbe öltöznek, szemétdombról felszedett rongyokba öltöznek (…) Kitépik hajukat és szakállukat a haj- és szakállkitépés szertartása szerint. Mozdulatlanul állnak, lemondanak az ülésről, sarkukon guggolnak a sarkon guggolás szertartása szerint. Töviságyon feküsznek, tüskéken készítenek fekhelyet maguknak, minden este harmadszor is szertartásosan megmerítkeznek vízben. Így különböző módokon tesznek eleget a test gyötrése és sanyargatása szertartásának. Testük pusztulása után, haláluk után mélyre buknak, rossz útra, nyomorúságba, pokolba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben is szenvedéssel jár, a jövőben is szenvedést okoz.

362. Présel

Repülni láttam roncsokat. Alig alakot öltő, nyákos, vonagló teremtményeket láttam megszületni saját elhagyott petéikből, nagy leveleket kinőni a földből, elhagyott tájak, udvarok és gyárak helyén. Körbefolyt a fekete víz, sárrá áztatta a földeket, és a lábam beleragadt a lehúzó mocsárba. Sötét ég alatt, távol a naptól, idegen bolygón, egyedül. Rám zárult magányom.

Repülni láttam holtakat. Szeretőket, vadakat és prédáikat. Forogtam a változás szent iszonyatában, egek és szférák magasában, messze lent elterülő földek fölött, egyedül. Rám zárultak érzéseim.

Repülni láttam az időt. Torzómmal játszott, születésemmel és halálommal, szerelmeimmel, veletek, drága szent kötelékeim. Felemelte és elejtette mindenem, kifacsarta és összetörte vágyaim, törekvéseim. Rám zárult, mint fal, mint egy börtön.

Repülni láttam a teret. Lélegzetemmel kitöltöttem, gondolataimmal magamhoz öleltem, eszméimmel értelmet adtam neki, de most felzabál. Megöregedtem, és elveszítve mindenem, csak szerelmeim emlékét hagyta nálam. Rám zárul, mint a pokol.

Ingatag a talaj, és az univerzum a fájdalmammal van tele. Bármerre nézek, magamat látom, a torzót, a vonagló teremtményt, az elhagyott létezőt. Nekem az idegen mocsár is csak álom, mert érzéseim elégtek, tudatom elporladt, kiégett tetemem az erők martaléka. Kívülről szorít valami, belülről rág, szorító fogás van a szívemen. Lélegzetem elakad, tudatom beszűkül, a mindenség összeroppant. Nyomás és szorítás, prés, fojtás, mintha rám nehezedne az egész, magasztos ég, és egyedül viselném a teljes teremtés súlyát. Összenyomnak saját érzéseim, saját elmém, saját tudatom, mintha a világ súlya nehezedne rám. A világé, csillaghalmazoké, fekete lyukaké, a sötét anyagé, mintha a kicsiny alkotórészek együtt nehezednének rám a roppant súlyú képződményekkel együtt. Fuldoklom, emelném a terhet, segítséget kérek, de üres az ég. Ti sem vagytok sehol. Végig egyedül voltam.

Repülni látok roncsokat. Egy zárt iszonyban, a végtelen szélén fúrt rettenetes, rám szabott és örök fémlyukban üvöltök, amíg nem záródik rám végleg a lyuk fedele. Nem tudok majd meghalni sem. A szenvedés megfogalmazhatatlan, mert örök, mert a reménytelensége a lényege. Az isten nem segíthet, mert maga is rab. Ti nem segíthettek, mert nem tudtok rólam. Egyedül, itt a végén, túl időn és téren, túl az elmúlón és az örökön, kiút nélkül, csak elfeledve, gonosz szándék és akarat nélkül, a tér és az idő törvényeinek engedelmeskedve, a zárt fémlyukba szorítva mozdulatlanul, ahonnan még az üvöltés sem hallatszik ki a rideg, végtelen és kietlen űrbe. Örökre itt maradtam.

361. A hét megvilágosodási tényező 3.

A megvilágosodási tényezőket tárgyaló rövid sorozat befejezéseképpen nézzük meg a nyugodt csoport tagjait.

  1. Megnyugvás

A megvilágosodáshoz szükséges tényezőként létrejöttének és kifejlesztésének hét feltétele van:

- kiváló étel
- megfelelő klíma
- kényelmes testhelyzet
- a közép kiegyenlítettségének tartása
- erőszakos személyek és helyzetek kerülése
- nyugodt emberek és helyzetek keresése
- elhatározottság a megnyugvásra

Látjuk, hogy a buddhizmus nemhogy megvetné vagy elutasítaná a testet, inkább békére törekszik vele, és igyekszik megteremteni számára azokat a kedvező körülményeket, amik lehetővé teszik, hogy vágyaival, nyűgösködéseivel, jogos vagy csak élvezetét szolgáló igényeivel ne akadályozza a gyakorlást. A test és a tudat kapcsolata egyértelmű, elválaszthatatlanok, ezért nevelésük is párhuzamosan zajlik. Nem jó gondolat az, hogy a test a tudat szolgája lenne, mert ezzel leválasztunk magunkról egy hatalmas energiaforrást, erőszakot alkalmazunk valami felett, ami javunkra lehetne, ráadásul gőgöt ébreszt bennünk, mintha a velünk fejlődő tudatunk vagy a személyünk különb lenne egy másik, születésünkkor ajándékba kapott részünknél. Testünk nem az ellenségünk, hanem a barátunk, ha megtanulunk vele békében élni és fegyelemhez szoktatjuk. De az sem jó gondolat, ha azt hisszük, hogy a tudat a test szolgája, és nélküle mit sem ér, halott. Láthatjuk, hogy a tudatosság megélése a testhez kötött, de a tudat előbb lép fel és mutatkozik meg, a test csak követi őt (lásd a 276. bejegyzéssel kezdődő „tudat”-sorozat). A test és a tudat a mi két csodálatos, isteni eszközünk a megismerés útján. Az előbb felsorolt feltételek is, és az eddig bármikor előforduló felsorolások esetében is megfigyelhetjük, hogy szinte mindig vonatkoznak a testi és tudati állapotokra egyaránt. Pl. a közép kiegyenlítettségének tartása egyfelől a szimmetrikus, egyenes, kiegyensúlyozott meditációs tartást ajánlja, mely szabadon engedi áramlani az energiákat, oldja az izmok, ízületek feszülését, másfelől és ezáltal engedi a lelki, érzelmi és gondolati egyensúly kifejlődését. E kettős egyensúly nélkül a meditáció kevesebb hasznot hoz. A testi, lelki, tudati egyensúly ráadásul oda-vissza hat egymásra, erősíthetik és gyengíthetik is egymást.

A megnyugvás szintén a belátás tíz foltja közül az egyik jel, mely mutatja a gyakorló előrehaladását, és mint az öröm esetében figyelmezteti is, hogy az elnyugvást, az egyensúly megtalálását ne tekintse végeredménynek, mert akkor a továbbhaladás akadályává válik. Ám szükséges és alapvető feltétel a megvilágosodáshoz, mert jó megnyugvás esetén a test és a tudat könnyű lesz, hajlékony, alkalmazkodókész, erős és egyenes.

  1. Összpontosítás

A Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik csoportja a bölcsesség és az erkölcs mellett: a helyes erőfeszítés, a helyes éberség és a helyes elmélyedés tartoznak hozzá, és eredménye a magasszintű tudatosság (lásd Nemes Nyolcrétű Ösvény sorozat). Meditációt is jelent, de nem csak a kötött formájú, klasszikus értelemben vett ülést, hanem minden tevékenységet, aminek hatására a tudat összpontosító képessége megnyilvánul és fejlődik. Az összpontosítás a tudati szennyeződéseket visszaszorítással történő feladással haladja meg. A meditatív kibontakozás két típusa, a szamatha és a vipassaná közül az elsőt jelenti (218-219. bejegyzés), és a nyugalom eléréséhez vezet.

A hindu jógától és az azt részben átvevő mahájána buddhizmus néhány meditációs gyakorlatától eltérően a Buddha és a theraváda buddhizmus szamádhin nem a meditációs praxis csúcspontját, hanem a kezdeti lépését értette. Szükség van hozzá derűre és jókedvre is. Az elmélyedés kezdetén a gyakorló tudatát egy pontra rögzíti, ezáltal elmélyedése tartós és eredményes lesz. Az elmélyedés tehát több mint az összpontosítás, bár gyakran összemossák a két fogalmat, mert az összpontosítás csak feltétele az elmélyedés létrejöttének és fenntartásának. Az elmélyedés szintjeiről részletesen írtunk a 221-222. bejegyzésben és a körülötte lévő egyéb helyeken, ezt most nem ismételjük meg.

Az összpontosítás fogalmát a buddhizmusban még nagyon sokféle megközelítésben osztályozták, pl. minőségét és mélységét tekintve, világi-e vagy világfölötti, a hozzá kapcsolódó érzések és gondolatok típusa szerint. A Buddha szavai alapján azonban bármilyen valódi összpontosítás csak az erkölcs megtisztítása után kezdődhet, ezért ki kell küszöbölni a tíz hátráltató tényezőt. Fontos emlékezetünkbe idézni, hogy a theraváda gyakorlatok főleg elvonult szerzetesek vagy elkötelezett laikusok számára fogalmazódtak meg, és azt is, hogy az eredeti buddhizmus általában nem spirituális, hanem következetesen praktikus. A gyakorlást hátráltató tíz tényező a következő:

- lakhely, de csak akkor, ha ott túl sok dologgal kell foglalkozni
- család, de csak akkor, ha túl szoros kapcsolatot tart fenn
- tulajdon, ha megszerzése céllá válik
- tanítványok, ha nem marad idő a saját gyakorlásra
- a ház fenntartási munkái, ha sok időt vesznek el
- az utazás, ha kialakul a kötődés kedvenc helyek iránt
- rokonok, barátok, ha sokat kell foglalkozni velük
- betegség
- a könyvek, ha a tanulás a gyakorlás rovására öncéllá válik
- az összepontosítással megszerzett testi, lelki képességek, amik csak a gyakorlás melléktermékei, a belátásnak viszont akadályai

Az összpontosítás is az öt képesség (indrija), az öt erő (bala) és a hét megvilágosodási tényező egyike, vagyis a gyakorló alapvető eszköze. A teljes összpontosítottság gyakorlatát elért gyakorló képes a tudatát bármikor ellazítani. Az ellazításon nem a manapság használt fogalmat értjük. A mai kor emberének ellazultsága pihenés, semmittevés, rekreálódás, a tudat „békén hagyása”, és ilyen értelemben nagyon hasznos módszer, hogy a kizsigerelt, agyonhajszolt tudatot végre kicsit kimentsük az információk özönéből, és engedjük újraépülni. A buddhista értelemben vett ellazulás ezeken túl kiegyenlítődés, középre kerülés, és leginkább a ragaszkodások bölcs elengedése, a valóság elfogadása, tehát tulajdonképpen a szabadulás, a megvilágosodás szinonimája. Ebben az értelemben az összpontosításnak, mint megvilágosodási tényezőnek a létrejöttéhez és kifejlesztéséhez tizenegy tényező járul hozzá:

- az alapvető tárgyi feltételek megtisztítása
- ügyesség a meditáció során keletkező képzetek terén
- a képességek kiegyenlítettsége
- a tudat megfelelő időben történő ellazítása
- a tudat megfelelő időben történő megfeszítése
- a részvétlen, érzéketlen tudat felrázása
- egykedvűség a nem megfelelő és a megfelelő (egykedvű) tudatállapotok megjelenése iránt is
- szétszórt emberek és helyzetek kerülése
- összeszedett emberek és helyzetek keresése
- az elmélyedés és a felszabadulás felidézése
- elhatározottság az összpontosításra

Szamádhi-bhávanának nevezik az összpontosítás kibontakoztatásának gyakorlatát. Amennyiben az összpontosítás nemes célból, a nemes emberek ösvényén járva történik, akkor az összpontosítás módszerének kifejlesztését magában foglalja a bölcsesség kibontakoztatása. A módszer szerint

- elsőként az erkölcsöt kell megtisztítani;
- majd a tíz hátráltató tényezőt kell kiküszöbölni;
- ezt követően keresni kell egy vezető mestert;
- aztán egy meditációra alkalmas helyet (akkor kolostort) kell találni, de mindenképpen egy annyira nyugodt helyet, ahol a rendszeres gyakorlás elvégezhető;
- végül el kell kezdeni az összpontosítás gyakorlatát.

 Az összpontosítás kibontakoztatásával a számtalan jótétemény közül öt érhető el:

- boldog élet a jelenben itt és most
- belátás (vipasszaná)
- a felsőbb tudások birtoklása
- újraszületés a Brahmá-világokban
- a megszűnés elérése, tulajdonképpen a késztetések megszűnése

  1. Felülemelkedett egykedvűség

Semleges érzés, a három érzés közül az egyik (16. bejegyzés). Az egykedvűség nem közömbösséget jelent, hanem a közép megtartását, a meditáció és a gyakorlás során megvalósuló részrehajlás nélküli szemléletet és magatartást. Ezzel a szemlélettel könnyedén kibomlik a gyakorlóban a Négy mérhetetlen (78-80. bejegyzés).

A megvilágosodás tényezőjeként létrejöttének és kifejlesztésének öt feltétele van:

- a lények iránti részrehajlás nélküli, egyenlő viszonyulás
- a késztetett dolgok iránti részrehajlás nélküli, egyenlő viszonyulás; késztetett dolog minden, ami valami másból kifejlődött, létrejött, legyen az élő vagy élettelen, dolog vagy jelenség, létező vagy nem-létező
- a lények és késztett dolgok iránt részrehajló emberek és helyzetek kerülése
- a lények és késztett dolgok iránt egyenlően viszonyuló emberek és helyzetek keresése
- elhatározottság az egykedvűségre

Láthatjuk, hogy az elhatározottsághoz erő és akarat kell, mert a hét megvilágosodási tényező nem áll önmagában, hanem hatnak egymásra és feltételezik egymást.

Még tágabb értelemben azt is értjük egykedvűségen, hogy semmilyen érzéki benyomás, hajlam, késztetés, érzés, érzelem vagy tudatállapot nem ragadja magával a gyakorlót, így kellő távolságtartással és tárgyilagossággal képes a valóság jelenségeit torzulás és kiterjesztés nélkül olyannak látni, mint amilyenek azok valójában. Ilyen értelemben tízféle egykedvűség van:

- hattagú egykedvűség a hat érzékszervnek megfelelően; látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, és a hatodik érzékszerv a tudat, melyeken keresztül érzetek ömlenek a tudatba, és melyekkel szemben a gyakorlónak mind a hat helyszínen meg kell őriznie részrehajlás nélküli, egyenlő viszonyulását, közepét
- a legjobb időzés egykedvűsége, ami a lények felé irányuló kiegyenlítettséget, közepet jelent; időzés, mint ott-levés, a lények között való tartózkodás, a velük való kapcsolat, tehát az elvonulás és elfordulás ellentéte, és időzés, mint létezés, itt-levés, a saját életünkben való tartózkodás
- a megvilágosodás tagjainak egykedvűsége; a tényezőkhöz való kiegyenlített viszonyulás
- a tetterő egykedvűsége; a felesleges izgatottság és a restség kerülése
- a késztetések iránti egykedvűség; vágyak, indulatok uralása
- az érzések egykedvűsége; szubjektivitás kerülése
- a belátás egykedvűsége; a tapasztalatok iránti elfogódottság, a közöttük való válogatás kerülése
- az egyensúlytartás egykedvűsége a tudati tényezők iránt; még az egyensúlyhoz való viszonyulásban is kerülni az egyensúlytalanságot
- az elmélyedés egykedvűsége; a meditációs eredmények iránti semlegesség
- a tisztaság egykedvűsége; nem részrehajlani a tisztaság és nemesség felé, elkerülve ezzel a bölcsesség csapdáit és ragaszkodásait

A felülemelkedett egykedvűség, mint egyensúlytartás egy tudattényező (csétaszika) is. Ezenkívül a tíz tökéletesség (páramí) egyike, továbbá a belátás tíz foltja közül az egyik jel, mely mutatja a gyakorló előrehaladását, de ez is válhat akadállyá, ezért érdemes hozzá kapcsolni a felfigyelés tudattényezőjét, azt használva ugyanis minden dolog kiegyenlített erővel jelenik meg az érzékszervek kapujában anélkül, hogy bármelyik kitüntetett szerepet kapna.

A hét megvilágosodási tényezőt gyakorolva tehát a megvilágosodás elérhető. Ha komolyan gondolod a gyakorlást, használd őket, és a legfontosabb tudás lehet, amit életedben kaptál.

360. A hét megvilágosodási tényező 2.

Folytassuk az aktív csoporttal.

  1. A valóság tanulmányozása

Létrejöttének és kifejlesztésének feltétele az üdvös (kuszala) és káros (akuszala) tudattartalmakra, a valós dolgokra irányuló alapos figyelem (joniszó manaszikára). A tanulmányozás lehet lanyha, tunya. Pusztán a valami felé való odafordulás nem okoz eredményt, hiszen a tudat az öt halmaz szűrőjén keresztül átjutott téves értelmezései miatt még akár kárt is okozhat, tévútra is vezethet, és a gyakorlás az ellenkező hatást elérve a nézetek erdejének még sötétebb mélységeibe vezetheti a vándort. Az sem elegendő, ha az irány jó, az észlelés pedig tökéletes, mert a gyakorló elméje rögzült nemtudásával keverve meditációs tapasztalataiból saját álomvilágot építhet, álmodozásba merülhet, ezért a valóságot tanulmányozni, megérteni csak teljesen tiszta figyelemmel, szatival lehetséges. Az abhidharma szerint e megvilágosodási tényező keletkezéséhez hét feltétel szükséges:

- a kérdések feltevése
- az alapvető tárgyi feltételek megtisztítása
- a képességek kiegyenlítettsége (lásd előbb a szati harmadik értelmezési módját)
- az ostoba emberek, a lehúzó külső hatások kerülése
- a bölcs emberek, a nemes külső hatások keresése
- az elmélyült tudás területeinek felidézése
- elhatározottság, erő és akarat a valóság tanulmányozására, bátorság a valóság elfogadásához.

Ahogyan az éberségnek és a valóság tanulmányozásának van közös metszete, úgy az előbbi felsorolás is jelentős átfedést mutat a teljes összpontosítás gyakorlottsága tényezőivel. A valóság tanulmányozása során az alapos figyelem a dolgok valódi tulajdonságait tárja fel, és felfejti azok egyedi jegyeit, önlétét, valamint általános, másokkal közös jegyeit is.

  1. Tetterő

Hétköznapi értelemben is az a határozottság, cselekvési képesség, amivel el lehet érni a céljainkat. Természetesen nem lehet oktalan, ostoba, és nem lehet romboló vagy ártó sem. A megvilágosodás elősegítéséhez nemes, jószándékú erőre van szükségünk. Létrejöttének és kifejlesztésének feltétele az összeszedettség (218. bejegyzés). Bár az emberek alkatuk különbözőségei miatt eltérő mértékű belső erővel rendelkeznek, de senkiben nem jelenik meg a nemes akarat önmagától, ezért megvilágosodási tényezőhöz méltó kineveléséhez további tizenegy tényező járul hozzá:

- a tévút síkjain történő születés elrettentő voltának felidézései; felébreszti az erőt a rossz születés miatti aggodalom
- a világi és világfölötti (230. bejegyzés) területek elérése nyomán keletkező jótétemények megismerése; serkentőleg hat a cél és a vele járó jutalom édessége
- annak folyamatos felidézése és észben tartása, hogy a buddhák útján kell járni; hit által gerjesztett erő
- annak felismerése, hogy az anyagi és a lelki adományozás, a nagylelkűség és az önzetlenség az adományozónak érdemeket terem; bár az adás nem öncélú, de mégis hasznot hajt az adakozó és a kapó fél számára is
- a tetterőt dicsérő tanítómesterek nagyságának felidézése; a jó példák és példaképek ösztönző hatása
- a Dharma nagyságának felidézése; a mérhetetlen ajándék, a Tanítás iránti hála
- a lustaság és tompultság elűzése a gyakorlás során; az akadályok legyőzése
- a lusta emberek kerülése; a lehúzó, nemtelen környezet elkerülése
- a tetterős emberek keresése; a nálunk különbek, erősebbek társaságának keresése, a példa alázatos elfogadása
- az igaz törekvés felidézése; állandó emlékezés a célra, éberség a jó irány megtartásában
- elhatározottság a tetterőre; az erő felébresztéséhez szükséges erő, ami a meg nem alkuvó döntésből születik

Csak a tetterővel rendelkező buzgó törekvő képes a szennyeződéseket (kilésák) teljesen elégetni.

A tetterőnek további három helye van a buddhista rendszerben:

- Szintén az öt képesség (indrija), az öt erő (bala) és a hét megvilágosodási tényező egyike.

- A tíz tökéletesség (párami) egyike.

- Az üdvös (kuszala) és a káros (akuszala) tudattényezők (csétaszika) egyike. Megtalálható mind a kétféle tudatállapotban (csitta), mivel a tetterő rosszul használva romlásba és a még mélyebb tévedésbe is taszíthatja a gyakorlót.

A tetterő fegyelme (viríja-szamvara) a fegyelem öt fajtája közül az egyik. A káros befolyások megsemmisítésének egyik módszere, vagyis a feltámadó érzéki vágy, a rosszakarat és a káros gondolatok akarattal, tetterővel való elűzése, de ezen kívül a megélhetés, a jellem, a személyiség megtisztítását is jelenti.

  1. Öröm

Hétköznapi értelemben jókedvű izgatottság, amely a csendesebb derűből keletkezik. Azon kívül, hogy a megvilágosodáshoz szükséges egyik tényező, még az öt halmazban a késztetésekhez is tartozik, tehát nem az érzésekhez, ahová először kapcsolnánk. A buddhizmusban az öröm érzésként való megjelenésénél fontosabb, hogy irányt mutat, erőt ad, jó vagy rossz irányba mutató késztetéseket gerjeszt a gyakorlóban, ezáltal befolyásol, és hozzásegít, vagy éppen eltérít a céltól. Az öröm jó, természetes és hasznos, de óvatosan kell fogadnunk, mert erősen hajlamos kötődni a tárgyához, vagy éppen alantas irányba fordítani. Ezért, akár a tetterő, az üdvös (kuszala) és a káros (akuszala) tudattényezők (csétaszika) egyike, amely a megvilágosodáshoz, de romláshoz, még mélyebb tévedéshez is vezethet. A nemes öröm kifejlesztéséhez további tizenegy tényező járul hozzá:

- a Buddha felidézése
- a Tan (Dharma) felidézése
- a Gyülekezet (Szangha) felidézése
- az erkölcs felidézése; a nemes örömöt a lelki nemességre való emlékezés és annak gyakorlása is fokozza
- a bőkezűség felidézése; lásd az adományozásról a tetterőnél leírtakat
- az istenek felidézése; istenek alatt itt az általuk megszemélyesített jó tulajdonságokat, cselekedeteket, a boldogságot és derűt okozó hatást értjük
- a békesség felidézése; csak békében van nemes öröm, a háborúban, ellenségeskedésben talált öröm torz és a démonoktól ered
- a durva személyek kerülése; a haragot tartalmazó helyzetek előfordulásának kikerülése, a már kialakult helyzetek békés megoldása
- a kifinomult emberek keresése; az örömöt, békét tartalmazó helyzetek előfordulásának elősegítése, a már kialakult helyzetek fenntartása
- a buzdító tanítóbeszédek felidézése; új, az általános örömöt, a derűs emberi helyzeteket eredményező tanítások hallgatása
- az örömre irányultság; a jellem, a személyiség sötét és ártó oldalának megismerése, feltérképezése, és az örömre való képessé tétele, a világos, békés oldal megerősítése

Az öröm előbbieken kívül még a közelítő összpontosításban, a kifejlett teljes összpontosításban (224. bejegyzés), illetve az elmélyedés (dzshána) első három fokozatán (221. bejegyzés) megjelenő tudattartalmak, elmélyedési tagok egyike is.

Az örömnek öt fokozata van:

- kicsiny öröm; enyhe derű
- pillanatnyi öröm; mint egy villám, felvillan, majd eloszlik
- beáramló öröm; hullámokban önti el a tudatot
- feltörő öröm; felszakad és elönt, mint a tenger
- átható öröm; az egész testet és a tudatot betölti, tartós

Az örömöt tehát a buddhizmusban a késztetésekhez sorolják, de szoros rokonságban van a boldogsággal (szukha, 289. bejegyzés). Az öröm (késztetése) olyan, mint amikor egy sivatagi vándor megpillantja a hűs vizet adó forrást az oázis fái között, a boldogság (érzése) pedig olyan, mint amikor az árnyékba belép, belekortyol a vízbe és oltja a szomját. Az elmélyedésben az öröm mindig együtt jár a boldogsággal, mert egy érzést késztet, éleszt fel, azonban a boldogság előfordulhat öröm nélkül is.

Az öröm még a belátás tíz foltja közül az egyik jel, mely mutatja a gyakorló előrehaladását, de figyelmezteti is, hogy ne tekintse végeredménynek, mert akkor a továbbhaladás akadályává válik.

359. A hét megvilágosodási tényező 1.

Három részletben, három egymást követő napon tárgyaljuk a hét megvilágosodási tényezőt. Álljon itt az első rész.

Korábban már más témák kapcsán írtunk (211. bejegyzés) a hét megvilágosodási tényezőről (boddzshanga). A Buddha szerint az ezekben való elmélyedés közelebb visz, a tökéletes kifejlesztésük pedig elvezet a megvilágosodáshoz. Azt is már többször megállapítottuk, hogy a megvilágosodás nem végcél (a „végcél” a buddhizmusban általában értelmezhetetlen), hanem egy alapvetően szükséges állapot, eszköz az Ösvény megértéséhez, a jelenségek pontos értelmezéséhez. A Buddha Tanítása szerint tehát ezeket a tényezőket kell elfogadni, gyakorolni majd magunkban létrehozni. A hét megvilágosodást (bódhi) elősegítő tényező a következő:

1. éberség (szati)
2. a valóság tanulmányozása (dhammavicsaja)
3. tetterő (viríja)
4. öröm (píti)
5. megnyugvás (passzaddhi)
6. összpontosítás (szamádhi)
7. felülemelkedett egykedvűség (upékkhá)

A 2-4.-ig terjedő tényezők aktívak, az 5-7.-ig terjedők passzívak. Előbbieket a tunyaság, restség állapotában kell inkább gyakorolni, mikor a kedv, a haladás iránti vágy lanyhul, utóbbiakat pedig akkor, amikor szorongás, aggodalom, nyugtalanság vesz erőt rajtunk. A két csoport között az 1. tag, az éberség egyensúlyoz, ami figyeli a test és az elme állapotát, és a megfelelő helyen, a kellő mértékben beavatkozik. A hét tényező ellentettje az öt akadály (24. bejegyzés).

A megvilágosodás tényezőinek gyakorlása a három tudást (teviddzsá) teszi elérhetővé, azt a három felsőbb tudást (abhinnyá), amivel a Buddha rendelkezett:

- visszaemlékezés a korábbi életeire
- más lények tetteire való rálátás
- a káros befolyások elpusztítása

Ezzel elutasította azt a feltételezést, hogy ő mindenható lenne, tovább szembeállította a megszerezhető igaz tudást az ortodox bráhmanák tanításával, akik szintén három tudásnak nevezték az akkor létező három Véda ismeretét.

Nézzük meg a megvilágosodási tényezőket sorban:

  1. Éberség

Több esetben volt már szó erről és a satipatthána gyakorlatáról (leginkább a 194., 197-198., 202., 208-212. bejegyzések). A szó éberségen kívül emlékezést is jelent. Az emlékezés az egyik tudattényező (csétaszika). A emlékezettel idézzük fel az elmúlt dolgokat, nem a tudattal, hiszen idővel az emlékezet vész el, nem a tudat. Fő jelentése azonban az „éberség”, az eszmélet, jelenlevés, koncentrált figyelem, ami világosan látja a jelenségek valóságát, azokat képes felismerni és értelmezni. Nem-lankadó ittlét, jelenlét, a tudat folyamatos világossága. Tulajdonképpen maga az élet, hiszen amíg éberen észlelünk, addig vagyunk tudatában létezésünknek, ezekben a világos pillanatokban észleljük a külvilágot és magunkat is. A nem éber pillanatokban nem csak ottlétünk veszik el, de a reflexió és ebből következően az önreflexió hiánya miatt a magunkra való rálátás képessége is. A nem éber időszakok halottak, hiába él közben a test és a tudat. Az éberséget négy módon is értelmezhetjük:

- Az éppen jelenlévő dolgok és jelenségek figyelemmel követése, emlékezetbe vésése és ott tartása. Amíg a dolgok az emlékezetben vannak, addig azokban éberek vagyunk, utána elveszítjük őket és az elveszített dolgokkal együtt a beléjük helyezett korábbi figyelmünket is. Amit elhagyunk, abban elveszünk, és az elvész bennünk. A figyelem nem homogén minőségű: az egészen lanyha, alig érzékelő figyelemtől a magas fokú teljes koncentrációig terjed, melyben a figyelem tárgya és a figyelő egybeolvad. Utóbbi buddhista meditációs gyakorlat is, lásd szatipatthána. Természetesen a figyelem tökéletes kifejlesztése nem végcél, hanem egy eszköz, mely az Ösvényen való előrejutás egy szintje után akadállyá is válhat, hiszen az erős figyelem a dolgokon és jelenségeken való tapadássá, függéssé válhat.

- Mint láttuk a figyelemnek kiegyensúlyozó szerepe is van, mikor tapasztalatait, a koncentráció, belehelyezkedés, tanulmányozás során szerzett bölcsességét felhasználva dönteni, szabályozni és egyensúlyozni képes a lényt rángató, részben öntudatlan késztetések között. Az éberség fokozása a bölcsesség növekedésével jár.

- Az éberség az öt képesség (indrija), az öt erő (bala) és a hét megvilágosodási tényező egyike, vagyis a gyakorló alapvető eszköze. A teljes összpontosítottság eléréséhez szükség van a figyelem kiegyenlítő képességére.

- Az üdvös (kuszala) tudattényezők (csétaszika) egyike.

Holnap folytatjuk az aktív csoport leírásával.

süti beállítások módosítása