A szabadság útja a születés előttiből a létezésen túliba, a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet. De milyen nagy a különbség a két állapot között! A születetlen szabad, mert csak az szabad, ami jellegtelen, nincs kötődése, nincs meghatározottsága, ami semmilyen, tulajdonságok nélküli, üres. Aztán megszületik, kötődései, függései, azaz látszatra tulajdonságai lesznek, mert lesz eredete, ami meghatározza őt. Eredete, származásának alapja megnyilvánul benne, magot képez, és e mag köré jelleg rakódik. Ez elbonyolítja, formát, ént ad neki. Persze ez csak mind látszat: nem személyiség, hanem az eredetben gyökerező, és erre, annak vonzásai és taszításai nyomán gyűjtött viszonyulás-halmaz. De határozottan jellegnek tűnik, és annyiban egyedi és egyéni, hogy pontosan így soha, semmi más nem képződhet meg még egyszer az időben. De ez annyira állandó csak, mint a szél által összefújt homok és levélkupac.

Aztán, ha ellobbannak vágyai, leveti függőségeit és látszat-személyiségét, újra jellegtelen és üres lesz. De ez már nem a tudatlanság és erőtlenség üressége, hanem a beérkezettségé. Látszatra ugyanaz, valójában nem is hasonlít. Onnan nézve létezésen túli, innen nézve halott, de ennek az elmúlásnak még a halál előtt kell bekövetkeznie, még az életből kell fakadnia. A cél eléréséhez szükség van a kezdeti, születetlen lény tudatlan ürességére, majd a születésre, az életnek nevezett halmozásra, mert mindezek nélkül a végső cél, a bölcs üresség nem valósulhat meg.

Ez lenne tehát a szabadság, a Buddha végső célja. Ez lenne, valóban? A szabadulás, a megvilágosodás, a nirvána biztosan egyenlő a szabadsággal? Az istenfélők szerint a szabadság élvezete maga a bűn, mert az az Isten felettünk való fennhatóságának megkérdőjelezése, magunknak a Vele való egy rangra emelése, amitől még a legbátrabbak is visszariadtak, kivéve a Sátánt, a lázadó kísértőt. A két jelző együttes használata nem véletlen: aki lázad, egyedül marad, és kísérteni kezd, hogy másokat is kárhozatába rántva oldja örök magányát. Az önállóság Istentől való függetlenség. Vajon így értette-e a Buddha azt, hogy „legyetek önmagatok menedéke”? A szabadság az egyén abbéli felszabadultságának kihirdetése, hogy megáll Isten nélkül is a világban, egyedül, segítség nélkül, és ha igazán szabad és merész, akkor még a legsötétebb órában sem kéri a beavatkozását. Ez végtelen bátorság, mert ha mindvégig hagytunk esélyt arra, hogy az igazi bajban, a pokol szakadékának szélén, az utolsó pillanatban elfogadjuk mindig felénk kinyújtott kezét, akkor sosem volt valós nagy, önálló próbálkozásunk. A szabadság akarása kinek a vágya? Honnan ez az okosnak tűnő, felvilágosult pártütés? Gyanús, hogy nem legszentebb belsőnkből, nemes indulatból származik, hanem az ego dacoskodása a nyűgnek érzékelt gondviselés ellen. Vagy éppen ugyanabból a vágyból fakad, ami miatt az egész káprázatvilágot felépítette körénk: mert túl akar élni, és ahogyan a tudat buddhai felébredése is nemlétezésének felfedését, és így végül a halálát jelenti, ugyanúgy az égben szétáramló, hazataláló lélek is elhagyja egyediségét, és a semmibe veti őt.

A szabadság, a megvilágosodás felé tartó úton könnyű eltévedni, és talán sosem lehetünk biztosak helyzetünkben. És ha ez nem lenne elég, ráadásul végig követ minket a kínzó sejtelem, hogy nemes vágyunk mélyén az az alantas késztetés rejlik, hogy tehernek érzett láncainkat ledobva a világot kisajátítsuk, és berendezzük a magunk kényelmére, hogy örökké legyünk, és a mi akaratunk uralkodjon. Ez van imáink és gyakorlásunk mélyén, ez a kapaszkodás jellemzi érzelmeinket, vágyainkat. A Buddha mondta: a vágy akadályoz, még a nemes vágy is, mert sosem tudhatod, honnan ered.

A szabadulás útja a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet, a fel-nem-lobbantból az ellobbantba, de ha csak ennyit tudunk, akkor az úton ragadozók martalékává válunk. A szabadulás útja az ellobbanásba tart, a szabadságé viszont talán új rabságba. Nem mindegy, hogy szabadulni akarunk, vagy szabadok lenni.