Sokan lettünk, fogynak az erőforrásaink. Eddig sem tudtunk békében élni, nép a néppel, ember az emberrel, vélemény a véleménnyel, de most már nyíltan egymás ellen fordulunk. Ha látnánk egymást, ha látnánk a maga bőségében és szent tökéletlenségében tökéletes világot, ha képesek lennénk áldozatot hozni, bár akkor is megmaradnának gondjaink, és megoldhatatlan lenne a legtöbb feladatunk, de könnyebb lenne az élet, boldogabbak a hétköznapok. De nem látunk, mert a figyelmünk szétszakadt, szétszóródott, elveszett, és fogalmunk sincs, hogyan szerezhetnénk vissza az éberség bölcsességét. Aki nem lát bölcsen, az ostobán cselekszik. Ilyenek lettünk, és az ilyen faj mikor egy bajt elhárít, három újat okoz, és így tovább; cselekvésével csak a gondjait szaporítja. Ha egyet megment, hármat elveszejt; egyet valahol felépít, máshol hármat összedönt; itt egy jobban él, ott ezért három tönkremegy. Mikor aztán nem lát más megoldást, háborút indít népek, csoportok, emberek között, és ha már nem talál mást, akkor harcba kezd önmaga ellen. De a szent, nemes figyelem, a megértés, a látás képessége bármikor visszaszerezhető. Bárhányan maradunk, bárhogyan élünk majd, erre mindig szükségünk lesz.

A világ konstruált jelenségei széttépik eredendő fókuszáltságunkat, szétszórják figyelmünket, összezavarják éberségünket. Ebben érdekelt a politika, a tárgyainkat, élelmünket előállító vállalatok, a kereskedelem, de még a kultúra és a szellem képviselői is igényt tartanak figyelmünk morzsáira, maradékára. Algoritmusok, képek, zajok és propaganda áraszt el bennünket ébredésünk pillanatától álomba zuhanásunkig, hogy elfelejtsük, kik vagyunk, hogy elveszettként őket válasszuk értékes életidőnket tékozolva. Még csak nem is a lelkünket akarják, megelégszenek a töredékével, szertegurult darabjaival. A felesleges információk áradatként öntik el a legértékesebb, még az életnél is becsesebb kincsünket, a figyelmünket. Lelkünktől idegen, rajtunk kívül nevelkedett, a szép értelmet nem ismerő létezők mondják meg, hogy mit gondoljunk, mit együnk, mit vegyünk fel, miben higgyünk, hogyan szeressünk. Gyönyörű, szent képességünket, szép és okos figyelmünket önként fecséreljük el, és közben megfosztjuk magunkat a világ ránk szabott, készen álló ajándékaitól, amik özönlő bőségben vesznek körül. Egyre gyorsuló iramot diktálnak nekünk, és mi saját akaratból, egymástól félve, a másiktól rettegve hajtjuk magunkat idegen célok felé. A célokat nem ismerjük, nem akarjuk, sosem vágytunk rájuk, még megfogalmazni sem tudnánk őket, de a külvilág felé minden eszközzel demonstráljuk elkötelezettségünket. Sokkal több időt töltünk mások életének tanulmányozásával, mint a sajátunkkal. Életünk legszebb, valódi és mély pillanatait mindig megszakítjuk a dokumentálásukkal, kihirdetésükkel, majd az élmény feldolgozásának és értelmezésének lehetőségét veszítjük el, mikor alig ismert emberek reakcióra várunk, hogy pozícionálhassuk magunkat. Applikációkat indítunk, híreket pörgetünk, bambán a közösségi médiát bámuljuk. Amikor a világ hagyna néhány percet a szemlélődésre, inkább mások életének hazugságát hasonlítjuk a miénkhez, amitől elönt minket az irigység, és felébred az ítélkezés démona.

Nem fordítunk már időt semminek a megismerésére, de egyénekről, csoportokról, eszmékről és népekről határozott, gyors ítéleteket alkotunk, és még ennél is gyorsabban ítéljük meg magunkat. Folyamatos ítélkezésünk állandó frusztrációba taszít, amit környezetünkbe is kisugárzunk, és figyelmünkkel együtt végül teljesen elveszítjük képességünket a csendes, hétköznapi örömre. Még az is, aki hite szerint lassan és figyelmesen él, még az sem lát, mert a nemes figyelemre való mindenkiben ott élő képességet összekeverjük az apátiával, a bezárkózással, az elkülönüléssel.

Elveszítettük a belső, velünk született mértéket, amikor kívülre helyeztük a kontrollt, amikor koncként mások és a külvilág elé vetettük, amikor kívül kerestük az értéket, és végül a lelkünket is. A mi lelkünkön mások taposnak, és mi másokén taposunk. A mértékkel, figyelmünkkel, lelkünkkel együtt pedig mi magunk is kívül rekedtünk önmagunkon. Hogyan érthetnénk meg a világot, ha nem tartózkodunk benne? Hogyan lehetnénk otthon önmagunkban, ha elvesztettük az utat hazafelé?

Bizonytalanok lettünk, sodródunk és kimerülünk. Alapélményünkké vált a fáradtság, amit sem az alvás, sem az újabb impulzustömeget ránk szabadító szórakozás nem enyhít. Lazításaink, elmélyüléseink, spirituális élményeink felszínesek, mert a ránk zúduló információviharból való rövid kimeneküléseink képtelenek kompenzálni megtépettségünket. Már nem bírjuk elviselni a nyugalmat, állandóan információt akarunk, még a csendet is érteni és használni akarjuk. Mikor ez nem sikerül, újra dühössé és frusztrálttá válunk, amit gátlás nélkül terhelünk rá környezetünkre. Csendünk zajos, pihenésünk éber és szaggatott, örömünk gyanakvó, szeretetünk bizalmatlan. Sportba, jógába, spiritualitásba, ezotériába, alternatív gyógyászatba, vallásokba, hitmozgalmakba, ősi titkokba, összeesküvés-elméletekbe, aranykor-ábrándokba, félhülye tanítók elméleteibe, okkult szertartásokba, politikai pártokba, mozgalmakba, környezetvédelembe, pszichológiába, családállításba, lúgosításba, vitaminkúrába, testépítésbe, kocogásba, egzotikus utazásokba, kertészkedésbe, komposztálásba, tajcsibe, taoizmusba, buddhizmusba, kereszténységbe, művészetterápiába, meditációba, megvilágosodás-keresésbe, liberalizmusba, konzervativizmusba, horoszkópba, és még millió más dologba fogunk, és mindtől a végső megoldást várjuk, mindről azt állítjuk, hogy hiszünk benne, de nem köteleződünk el igazán, nem is akarunk érteni, és nem teszünk jobbá semmit, mert a drága figyelmünk híján csak kapkodunk. Bármelyiket választjuk, egy dologra használjuk: további elkülönülésre, menekülésre, a másik törzs elleni harcra.

Úgy tűnik, mintha kibillentségünk a világnak hasznos lenne, mert hajszánkból fejlődik, épül és profitál, de a valódi fejlődésnek a kibillentség nem lehet az alapja. Önmagunk gátjává váltunk.  A világot mi építjük, ami ezért velünk együtt kizökkent. A hatalom használja, a pénz használja, a hazugságok, a hírek, a szenzációk, a hirdetések, a médiumok használják szétszórt figyelmünket, de ami előnyük származik, amit belőlünk épít, attól a világ és mi is szenvedünk. Menekülési lehetőségeink, reményeink, megoldásaink szintén kaotikusak és szétszaggatottak.

Rövid életbölcsességek, tévtanítók, megmondóemberek, vallásnak és eszmének tűnő rongyideológiák, romlott papok, aljas vezetők kínálják szellemi kacatjaikat, és mi fuldoklóként kapaszkodunk korhadt szavaikba, hogy aztán fegyvert kovácsolva belőlük ítélkezésre és komplexusaink feloldására használjuk.

Látszólag a produktivitás és a haladás megszállottjai vagyunk, de termékeink java része felesleges, sőt romboló. Új szakmákat, képességeket, célokat találunk ki, hogy elfedjük a felismerést: elfeledtük igazi képességeinket, és ezért hiteltelenné, üressé és feleslegessé váltunk. Nem születhet érték a semmiből, nem teremhet rend a zűrzavarból. Ám mikor mégis visszatérnénk eredendő, szép és okos természetünkhöz, fogalmunk sincs, merre keressük.

Megmérgezzük a talajt, elszennyezzük a vizeket, a levegőt, a városainkat, vegyszert keverünk az ételeinkbe, a növényekbe, az állatokba, roncsoljuk a tájat, olajat öntünk a tengerekbe, műanyagot juttatunk a sejtekbe, szemetet terítünk mindenhová. Ledöntjük, ami áll, felépítjük, amire nincs is szükség, elvisszük, ami helyben kell, és odahordjuk, ami nem oda való. Kivágjuk, felégetjük, megöljük, kínozzuk, hogy megzabálhassuk, pedig már nem is vagyunk éhesek. Szenteskedünk a hazánkban, hitet és humánumot hirdetünk, de távoli tájakon megnyomorítjuk embertársainkat élvezeti cikkek kedvéért. Odahaza szabványt írunk, távol viszont gyerekeket ölünk és nyomorítunk meg. Élelmünk jó részét kidobjuk, közben az éhezőket eltakarítjuk a szemünk elől, és sosem inog meg hitünk emberségünkben. Hízunk, puhulunk, és megbetegszünk, aztán odaadjuk mindenünket az egészségért, de hiába, mert már beteg a bolygó, beteg a világ, beteg az is, ami gyógyíthatna. Nyerészkedünk, és hiába van meg mindenünk, egy kicsivel több pénzért megölünk bárkit; egy kicsivel finomabb falatért megkínzunk bármilyen állatot; egy kicsivel nagyobb haszonért elpusztítunk bármit. A háború nekünk csak hír, és közben hasznunkat nézzük, majd hízelgünk a nyertesnek. Közben sajnáljuk magunkat, de kényelmünket a jelen és a jövő összes lényének életénél fontosabbnak érezzük. Sajnáljuk magunkat, teret, jogot és megértést követelünk, sőt, mikor gyengék vagyunk, akkor szánalmat és kegyelmet is. És soha, értsd soha nincs lelkiismeretfurdalásunk. Mindez összefér az általunk alkotott szépséggel, művészettel, humanizmussal, szeretetvággyal, istenkereséssel. Minderre csak egy egyfelől szép és nemes, másfelől viszont tudathasadásos, szörnyű, gonosz, ördögi lény képes. De ha egy ilyen lény tudatos, és értelemmel bír, és mégis tömegben szükségszerűen így viselkedik, akkor sajnos ki kell mondanunk: rohadt, beteg démonok lettünk.

Az eltúlzott produktivitás, a céltalan hajsza, a villogó, zajongó, minden résen beszűrődő, arcunk elé tolakodó világ tönkreteszi nappalainkat és álmainkat, átitatja baráti, családi kapcsolatainkat, megmérgezi szerelmeinket. Állandó stresszt és dühöt okoz, ezért nem látjuk többé egymást, és nem észleljük többé magunkat. A kapkodó, hasznot hajszoló világban mindenki ellenséggé válik, akkor is, ha ételünkre, életvitelünkre, elfoglalt terünkre sem veszélyes. Ellenség, mert él, mert másmilyen, mert bármikor ellenséggé válhat. Így válunk ellenséggé végül önmagunk számára is; a világ közös, a gyűlölet nem kontrollálható, ezért mikor már mindenkivel szembefordultál, te következel. Az állandó harci készültség végül felőröl minket, és a kibillent világ azt tesz velünk, arra használ minket, amire csak akar. Magunk leszünk önmagunk legyőzői; aki kardot ragad, kard által vész el. Nincs ki ellen küzdenünk, mert ha néha, maradék erőnkkel a világ álarca mögé tudunk nézni, hogy felleljük a mozgatót és megküzdjünk vele, nem találunk senkit. A világ mindenkori állapota közös teremtésünk, ezért ha tovább kutatunk, elég mélyre ásunk, a legmélyebb körben a saját arcunk néz vissza ránk. Az ember saját magától ijedt meg, saját magát rejtette el, maga elől menekül, és saját magával nem akar szembenézni.

Minden elvesztegetett, szétszóródott figyelmű pillanatunkban a körülöttünk burjánzó természetes csodák észlelésének lehetőségét veszítjük el. De még az észlelés is lehet csapda, mert az a néhány, aki ezt megérti, és ereje maradt a figyelemre, még azok is összekeverik a valódi csodákat a talmi kacatokkal. Mivel magunkat nem találjuk, a külvilág megítélésétől tesszük függővé önbecsülésünket és véleményünket, ezért nem láthatjuk a világot úgy, ahogyan van, ezért csak korlátainkat látjuk a lehetőségeink helyett, és felértékeljük mindazt, amiben hiányt szenvedünk. Amikor mégis álmainkat indulunk követni, akkor is a siker kikozmetikázott képei felé fordulunk. Hogyan találhatnánk tiszta dolgokat, ha csak szennyezett eszközöket használunk? Hogyan találhatnánk stabilitást, ha mindenünk, és benne mi magunk is kizökkent?

Két állapot közül választunk: menekülünk vagy elfásulunk. Menekülésünk céltalan, fásultságunk apatikus legyőzöttség. Bármelyik mellett döntünk, élvezni akarunk, de élvezetünk alantas és szánalmas testi görcs, vagy szellemi magamutogatás, vagy szirupos lelki giccs. Olyan dolgokra vágyunk, azokat akarjuk elérni és birtokolni, amik nem is érdekelnek igazán. A világ mondja meg, hogyan éljünk, hogyan értelmezzünk, és ezt annyira megszoktuk, hogy amikor éppen nem akarja megszabni életünk menetét, akkor a beálló csendtől megrémülve felé fordulunk és válaszokért zaklatjuk. Minden kérésünk, vonzódásunk türelmetlen, minden odaszánásunk, ragaszkodásunk zaklatás. Ráerőltetjük magunkat minden életet hurcoló szerencsétlenre, de az áldozathozataltól már visszarettenünk. Mikor istent kérjük, mikor szeretünk, mikor imádkozunk, akkor zaklatunk. Választ, nyugalmat, rendet és biztonságot követelünk a magunk számára, és nem vesszük észre, hogy mindezek végtelen bőségben vesznek körül minket. Senkiért nem vállalnánk a poklot; érthető, nem vagyunk szentek. De senkiért nem vállalnánk a kényelmetlenséget sem; érthető, nem vagyunk emberek.

Hitünkben megátalkodunk, véleményünkért ölünk, pedig egyiket sem gondoljuk komolyan. Nem ismerjük hitünket, nem alapozzuk meg véleményünket, gondolataink ingatagok, üresek, esetlegesek, de bárki torkát elvágjuk, ha sérteni merészel. Nem is veszünk semmit komolyan, ezért mi sem vagyunk komolyak. Kicsinyesek vagyunk, minden nagyvonalúság hiányzik belőlünk: csak személyünk, identitásunk, egonk, hiú, önző önmagunk miatt sértődünk meg, de így viszont mindenért. Nagy gondolatokért harcolni csak nagy emberek tudnak, de mi kis emberek már nem harcolunk, mi csalódunk és megsértődünk. Ez maradt nekünk, mert szétszóródott a figyelmünk, és nem látjuk már a nagy dolgokat, nem látjuk már magunkat, ezért nem látjuk már a többieket sem.

Minden álmunk szertefoszlik, mert nem e mieink, nem valódiak, mert mindet valamilyen idegen célhoz, mások és a világ mesterséges álmaihoz és eredményeihez mértük. A világ szerint gazdagnak, szépnek, fiatalnak, soványnak, izmosnak, jókedvűnek, sikeresnek, boldognak, reménykedőnek, pozitívnak kellene lennünk, mert a világ szerint ez a tökéletes, és mi már elfelejtettük, hogy a szépség a tökéletlenben él, és soha semmi nem tökéletes. Nem értjük az alapvető törvényt, miszerint minden tökéletlen: ez a világot teremtő és hordozó igazság.

Idegen erőket hívunk segítségül az ismeretlen erők által okozott sebeink gyógyítására, de ezek az erők nem ismerik egymást, nem felelnek meg egymásnak, mi pedig mindnek idegenek vagyunk, ezért nem gyógyulnak sebeink. De még sebeink sem igaziak, nem lehet beléjük halni, nem lehet miattuk tönkremenni, csak sajognak, kellemetlenek, rohadnak, bűzlenek, kissé üszkösödnek, megmérgezik a szívet, de azért nem ölnek meg, mert a nemes, emberhez méltó sebek nekünk már túl valóságosak lennének. Meg akarjuk úszni a fájdalmat, az áldozatot, a valóságot, ezért az élet nem történik meg velünk. Árnyalakok lettünk, akiknek nem jár valódi sors.

Figyelmünk szétszórt, de amúgy sem merünk mélységeinkbe tekinteni. Félünk az ott található ismeretlentől, el is szoktunk már a szembenézéstől. A kor embere isteníti a kihívásokat, de valójában a kicsiny akadályokat is elkerüljük, mert kényelmünket többre becsüljük bárminél. Kérünk, rimánkodunk, aztán jajgatunk, majd becsmérlünk, ítélünk, végül mindig harcolunk, és szégyen, de egyre alantasabb javakért, társadalmi státuszt hazudó, felesleges tárgyakért, boldogságot ígérő ócskaságokért. Tárgyaink szemetet termelnek, hamar szemétre kerülnek, és ahogyan gyűlik a szemét körülöttünk, úgy gyűlik bennünk is. Harcolunk idegennel, baráttal, családtagjainkkal, istenekkel, magunkkal, nincs nyugodásunk a hajszában. De harci fegyvereink is elkoptak, szánalmasak: egy kis irigység, egy komment, apró aljasság, semmi nemes, semmi nagyívű. Mindenkit ütünk, mert nem látjuk a különbséget barát és ellenség között. A pokol így működik.

Kívülről várjuk a megoldást. Céljaink nem teljesülését, frusztrációinkat, mérce híján katasztrofálisnak ítélt sikertelenségeinket problémaként ismerjük fel. Nem tekintünk az apróra, az egyszerűre, a hétköznapok eredményeire, a világ ingyenes ajándékaira. Nem látjuk a könnyűt, a közelit, a természetest, ezért a tökéletlent problémának látjuk. Minden kilógót, nem illeszkedőt, minden másmilyent, szokatlant problémaként azonosítunk, ahányan vagyunk, annyiféleképpen. Mindenki a másikat tekinti problémának, magát mércének, és minden problémára türelmetlenül sürgős megoldást követelünk, mely megoldási módokban szintén képtelenek vagyunk megegyezni. De nem is akarunk megegyezni, nem akarunk érteni, megérteni, csak beszélni, győzni, hatalmat gyakorolni akarunk. Minden párbeszédre tett kísérletünk végén, legyen az emberek vagy népek között, áldozatok és pillanatnyi győztesek egymásra dühödten tekintő csoportjai állnak szemben egymással. Már nem beszélünk, csak ordítunk, manipulálunk, gyereket, szülőt, szeretőt, idegent, emberiséget. A vezető átver, a kereskedő átver, a gyártó átver, a politikus átver, a szerető átver, a pap átver. Hát javítani akarunk, formálni a magunk feje szerint. Szemünkben a világ csodálatos jelenségei, az érzelmek, a gondolatok csak megoldandó problémák, kijavítandó hibák, bosszantó tökéletlenségek, amik sürgető feladatokként a mi segítségünket kérik. A halálban sem nyughatunk, az a legnagyobb kihívásunk, a lelkünket nyomorító probléma, és egy életen át tagadjuk, felejtjük, kerüljük szemérmesen, ágálva, eltagadva. A szív belülről érkező természetes üzenetei, a születés, az élet és a halál misztériumának átélése számunkra a gyengeség és a tévedés jelei, és ha egy-egy üzenet át is jut megkeményedett akaratunk falának résein, hát betegségként ismerjük fel, és a világtól kérünk gyógyszert ellene.

Látjuk, hogy a világ mérhetetlenül hatalmas, végtelen megoldandó problémával terhelt, és ez a nyomasztó fölény minden önbizalmunkat megöli. Már senki sem hiszi, hogy nemes változást érhetne el. Csak apró vállalásokat teszünk köreinkben, a magunk érdekében, de azok hasznában sem reménykedünk. Már csak egy kis enyhülést, egy kis nyugalmat szeretnénk, a nagy dolgokról rég lemondtunk. Másokért nem vállalunk semmit, főleg nem áldozatot. A világ bennünk darabokra hullt, és magunkat is széttörve öntjük a világba. Alkotó és alkotás nem bízik egymásban.

A teremtő intelligencia mindig erre a sorsra jut, ha elveszti a mértéket, az igazsággal való örök kapcsolatát. Aki természetét elfeledve maga indul a világ ellen, aki saját feje után ítél, végül elveszti a világot és önmagát is. Világ és világnak lakója nem boldogul egymás nélkül; lény és a lénynek lelke nem járhat külön utakon.

Barátaim, a világ annyira csodálatos, hogy mindig létezik megoldás. Minden elmúlik, minden átmeneti. A világot nem lehet és nem is kell megváltoztatni, főleg nem rothadt gyökérből, mérgezett talajból sarjadt, kusza, sunyi elvek alapján, hiszen ahogyan mi érzékeljük, úgy nem is létezik. Saját ködképeink ellen harcolunk. Segítség nem jöhet kívülről, mert nincs kívül semmi; minden csak belülről, saját kútmély, nemes figyelemmel megértett igazságunkból jöhet. Ám ehhez bölcsesség kell, hogy a bentről érkező indulatok közül ki tudjuk választani a nemeset és tisztát. Csak óvatosan, hiszen a belső kizökkentség teremtette a kintit, ezért nem hihetünk el neki mindent. Össze kell gyűjtenünk legszentebb kincsünket, drága, gyönyörű figyelmünket. Össze kell szednünk, visszaszereznünk, megtisztítanunk, birtokolnunk teljesen és maradéktalanul. Fel kell ismernünk, hogy sosem vesztettük el, mindig itt volt velünk, a világ nem tudta elragadni, mi nem tudtuk eldobni, csak megzavarodott, csak elfelejtettük használni. Meg kell erősödnünk szép, okos figyelmünkben, a szent látásban, hogy sem külső, sem belső hatalmak többé ne szórhassák szét, ne sajátíthassák ki. Másról nem áll módunkban dönteni, csak erről az egyről, arról, hogy mire és hogyan irányítjuk figyelmünket, és hát nincs is ennél fontosabb. Mind belül vagyunk, mind tudat vagyunk, és semmi más nem biztos a kerek világon, csak az, hogy a tudatunk a miénk, az lát, érzékel, megért. Figyelmünk az egyetlen tulajdonunk barátaim: a figyelmünk, a tudatunk iránya, elkötelezettsége, nemessége vagyunk mi, ez az „én”, ez az egyetlen, ami önmagunk, ami elvehetetlen, elvesztegethetetlen. Minősége alapján kárhozunk vagy üdvözülünk. Több mint a személyünk, több mint a lelkünk, több mint az életünk. A figyelmünket nem tudjuk átruházni, megrontani, nem tudunk kilépni belőle vagy mást beengedni, igazán csak egy nemtelen dolgot tehetünk vele: elpazarolhatjuk, és akkor vele megy veszendőbe az életünk. Ha szent figyelmünket újra mi birtokoljuk, lehetőségünk lesz élni, érezni, úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Nem leszünk mind bölcsek és szentek, alig néhány közülünk, a többi elvesztegeti ajándékát. Nekik nem nyílik szemük a látásra, fülük a hallásra, de esély mindőnknek adatott, hogy legalább sejtsük, merre van a mennybe vezető kapu, és az a néhány talán be is lép rajta. De a többiek sem buknak el, mert több szépség, több nyugalom veszi majd körbe őket, kevesebb háború, kevesebb szenvedés. A figyelmükkel törődő lények jobban megbecsülik egymást, értékelik a másik életét, bizalommal és megértéssel fordulnak a többiek felé. Elfogadják az örök tökéletlenséget, mert figyelmük meggyógyul, és észreveszik a nem kedvük szerint működő dolgok mély, rejtett értelmét, és így a világ egyre tökéletesebb lesz. Az a néhány szent, akinek sikerül, nem váltja meg a világot, a föld nem virágzik fel miattuk, a dolgok nem lesznek rendben, mert a világ javíthatatlan, megválthatatlan, de az a néhány meglátja az igazságot, szabad és világos értelmű lesz. Hát mondjátok: lehetne-e más célja az életnek?