Üdvözöllek, Uram! Hideg, szeles időt küldték ide fölénk. Csapkodja a huzat az ablaktáblákat, a szél befú szinte a bőrünk alá. Szerzetestársaimmal szorosan magunkra csavart köpenyben, lehajtott fejjel sietünk át az udvaron a dolgunk után, és szabadidőnkben celláinkban vagy a központi imateremben tartózkodunk inkább, mert odakintre még a macskát sincs szívünk kiküldeni. Ezért aztán sok üres óránk akad, amit imával, de egyre inkább beszélgetéssel töltünk. Sőt, meg kell, hogy valljam, vitával. Persze nem heves indulattal fordulunk egymás felé, nem is lenne illendő elcsendesedett szerzetesekhez, meg aztán, ha akadna is komolyabb nézeteltérésünk, azt az elöljáró elé terjesztenénk. Egyszerű emberek vagyunk, véleményünket szent könyvekből építettük, nézeteink megegyeznek az egyház tanításaival, és beszélgetéseink témái sem engedik meg a heveskedést, hiszen az mindig szent Személyed valamely aspektusa. Ki engedné meg magának közülünk, hogy Rólad, a Lelkedről vagy egy szent küldöttedről saját religiot tegyen, és aztán személyes hitével még ki is merészeljen állni testvérei elé? De azért néha mégiscsak rávetül az arrogantia árnyéka a szívekre, és olyankor egy-egy társam mintha a vitát a jószándékú agitatioja mellett saját akaratának kifejezésére is használná.

Bevallom neked, régen magam sem voltam ment ettől a lelkiállapottól. Tudod, hiszen ismersz; láttál életem minden emelkedett és alantas pillanatában, és mellettem álltál minden nemes és nemtelen tettemben. Tudod, mikor emeltem szót őszintén ügyedért, és mikor volt a causa csak saját egom, belső démonom hamis apellatioja egy magasabb eszmére, és hány esetben, pontosabban mily sok éven át jellemzett folyamatosan, hogy még csak nem is tudtam elferdült késztetéseimről! A szám szép szavakat formázott, érvelt, szemem hitvalló tűzben izzott, gesztusaim szent felindulást mímeltek, de közben belül, a lelkemben, a veled örökké dacoló árnyék morgott és ugatott. Bármilyen gyönyörű argumentatiot, bármely jobbító érvelést azonnal sárba ránt, megaláz, ha kimódolásához az ember a sérült, irigy, félig megváltott személyét használja alapul, ha késztetése saját magának megmutatása, felemelése. Az ilyen indulat csak ellenségeskedést szülhet, széthúzást teremhet, és már csírájában megsemmisíti az eredményt.

És hát mintha minden vita ilyen lenne, uram. Mondanám, hogy korunk romlottsága az égre kiált, hogy a folyamatok rossz felé tartanak, és beért a gonosz vetése, de attól tartok, hogy mióta lelket adtál, és az ég alatt utunkra engedtél minket, azóta nem volt ez máshogyan. Azt mondta a Fiú, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott jelen van, de még nem láttam olyat, ahol kizárólag csak az ő vagy a te nevedben gyűltek volna össze. Ellenben láttam vitát, haragot, kényszerű megegyezést, kompromisszumot, de még kedves megállapodást is sokat, de legyen a vége széthúzás vagy összetartás, bizony mindig az egok harcát vagy békéjét láttam akkor is, ha a nevedet emlegették.

Nem voltam különb semmivel. Jól beszéltem, ügyesen forgattam a szót, mindig elnyertem a hallgatóság szívét, és el tudtam hallgattatni az ellenem érvelőket, és így magam is elhittem, hogy szent ügyedet zászlóként magam fölé emelve a helyes úton járok, és eszmédet szolgálom. Meg akartam győzni mindenkit, békíteni a dühöseket, feltüzelni a resteket, de ha mélyen magamba nézek, igazából magam felé akartam hajlítani a hallgatóságomat. Az indíttatásom tán legtöbbször igaz alapból eredt, a szándék is tiszta volt, de ezt megítélni alig áll módomban, mert elmémet sötét fátyolként fojtja le az a határ, amit belénk építettél, mikor a magasabb tudástól, önmagunk ismeretétől, a te színről-színre látásodtól megfosztottál minket. És bizony ezt bölcsen cselekedted, mert ahogyan gyermek kezébe sem adunk pusztító fegyvert, úgy még mi sem vagyunk méltók és valók ekkora hatalomra.

De aztán felismertem magamban a ferde szándékokat. Jaj, hogy megrettentem, mennyire elszörnyedtem, mikor sok szenvedés és tanulás után már annyi fényt tudtam gyújtani lelkemben, hogy ráláthattam valódi késztetéseimre! Nem voltam gonosz, de mit számít az, ha csak alig romlott indulatból, vagy mindössze emberi ostobaságból, de a Kísértő célját szolgáltam! Származhat-e jó, tartósan hasznos, és minden hatásában nemes dolog abból, ami az emberi egoból születik? Hiszen ha korlátolt elménkkel egy dolgot megjavítunk, három másikat elrontunk, és így tovább; ahová nyúlunk, ott egy helyütt valami talán rendbe jön, de mások megsérülnek és romlásnak indulnak. Mint egy suta kezű, óvatlan ember, aki egy vázákkal teli asztalon odakap egy szép darabért, de leveri a körötte álló többit. Mintha nem romlana minden, ami összetett, magától is. Bizony ekkor, mikor ezt a felismerésemet tettem korábbi viselkedésemmel kapcsolatban, megfogadtam, hogy nem vitázok többé. Nem akarok meggyőzni senkit, nem érvelek, nem akarok nevelni, mert csak gőgömet szolgálom vele. Nem akarom megváltoztatni felebarátaimat, mégha felhatalmazva is érzem magam időnként, mert általában mind tévedünk. De még ha jót is tennénk, akkor is minden külső hatás, mi a jobb útra terelhetne, csak rövid életű, alig hasznos. A vitában legyőzött, a példát követő, ha indíttatása nem belülről fakadt, hamar és könnyedén letér az új útról, hiszen megmaradtak késztetései, jellemvonásai. Végül pedig itt, az ég alatt, minden hatás már eleve könnyen enyésző, és csak a világ már így is hatalmas, őrülten kavargó örvényébe önt koszos vizet, az általános zajba üvölt bele, a zavarodottság szövetébe fon bele, rövid időre, egy újabb szálat. Másokat már nem akarok meggyőzni, és csak magam miatt, nem bennük való csalódottságomban, hát kivonultam ebből a bolondokházából.

De az elme született irányultságát nem lehet sokáig féken tartani. A szólás vágya, a szándék majd szétfeszített. Ám ekkor találtam valamit, uram. Van itt egy lélek, egy figyelő fül, olyan alak, mint a többi, de ez meghallgat. Egy emberséges, nem a maga hasznát tekintő érvelő még kevés lett volna ahhoz, hogy legyőzzem a viták iránti viszolygásom, ám ez az ember olyan, mint én: témái felkeltik érdeklődésemet, és bár sokfelé csapong, de igyekszik megtalálni a világ jelenségei között az összefüggéseket. A vitákban nem a győzelmet keresi már, hanem a szellemi élvezetet, de nem csak az elme játéka gyönyörködteti, hanem szenvedélyesen érdeklik a válaszok is, és ennek érdekében megtanult végre figyelni a másikra. Ráadásul, ezt nem hittem volna, de ez az ember formálható, van rá hatásom, és a véleményére tett befolyásom tartós, sőt, jellemformáló; képes vagyok alapvetően megváltoztatni a gondolkodását és a viselkedését! Figyel rám, és én is figyelek rá. Bármit mond, azonnal mélyen megértem, és mindig ráér, ha valamely téma éppen érdekel. Rengeteget beszélgetünk, egymásnak tartunk hosszú expositiokat. Nem a legokosabb, nem a legjobb, olyan, mint én, olyan, mint bárki; csak egy egyszerű fickó, egy idevetett lélek, aki boldogulni és üdvözülni akar. Alig vettem észre, de ott volt velem egész életemben, ismer kívül-belül, részt vett örömeimben és bánataimban, ezért át tudja érezni a tapasztalataimat. Ám a legfontosabb az, hogy mivel már igyekszem okosan figyelni világodat és teremtményeidet, ezért képes vagyok rá valódi, mély, javító hatást gyakorolni. Szavaim csodálatos educatiot végeznek rajta; ő az egyetlen ember a földön, akit ténylegesen jobbá tudok tenni, és így talán igaz szolgálatot tudok végezni a többiek felé is. Te már tudod uram, hogy ki ez az alak: én magam vagyok az.

Tudom már, mi a dolgom. Természetesen nem hasonlítom magam szentjeidhez, de a módszereket a legjobbaktól érdemes ellesni. Választottjaid is magukat nemesítették, magukkal kínlódtak, önmagukat győzték le, aztán váltak hasznos követeiddé. Közülük is a legkülönbek prédikációikban inkább vigaszt és bölcsességet adtak, fényt hoztak, jó hírt, és óvatosan éltek a korholás eszközeivel. Mint az a híres, megvilágosodott keleti bölcs: gyógyítani érkezett, nem küzdeni. Figyelek szentjeidre, rengeteget olvasok, mindenből tanulni akarok, határtalanul elfogadó és befogadó akarok lenni, mert ahhoz, hogy egy kicsit képes legyek adni, előbb rengeteget kell kapnom csodálatos világod lakóitól. Légy üdvözölve, és köszönöm neked az életem.