Téglát rakok téglára. Elhagytam a vörösen izzó, tűzben parázsló nagy házat, az örök kora estében, ezüstös holdfényben fürdő tengerpartot. Átkeltem a hegyeken, és most itt vagyok. Mindig építek újat, most is nekifogok. Lentről kezdem, a talajról, árkot ások, követ hordok az alapokba. Kezem és testem horzsolják a kövek, mocskolja a por, töri a szilánk, dühös vagyok. Fogy az időm. Éreztem, gondolkodtam egész életemben, voltak szabályaim, kaptam őket, voltak meggyőződéseim, belém nevelték, voltak viszonyulásaim, adták mindet, voltak kibaszott érzéseim, tanultam mind. Mélyítem az alapot, majd rakom a falat, teszek rá ablakot, ajtót, mert így mutatták. Az előző ház, ahol sokan laktunk, magától gyulladt fel, de ezt a tetves helyet én fogom felégetni.

De az undorom, a gyűlöletem, a megvetésem is tanult, a lázadásom is örökölt! Még soha nem gondoltam, nem éreztem semmit, ami az enyém. Megvívtam a harcom a világgal, a nővel, az emberekkel, istennel, önmagammal, és lásd, nem tartok sehol. Délutánonként kellemes a szél a domboldalon, ahol építkezni kezdtem. Idesüt a Nap, az árnyékok nyúlnak, a fű lobog, a fák susognak, a domb alján a tó szikrázik. Tegnap meglátogatott az Isten is. Itt volt kedvenc angyalaival, hozta a fiát, beszélgettünk. Nem lettem okosabb, nem lettem nyugodtabb. Az biztos, hogy építkeznem kell tovább, mert télen fázni fogok, nem lesz hajlékom, sem menedékem, ha rá várok. Rakom tovább a falat.

Csak élményeket akartam. Szerelmet, sárga fényben fürdő tengerpartot egy szép nővel, aki szeret és hozzám tartozik, esti beszélgetést a tűz mellett, sok érzést, eszmét, katarzist, szenvedést, tapasztalatot. Kevés sikerült, de emberként nem is juthattam volna messzire, és most ezt a keveset, magamat mentve, még a tél előtt, be fogom zárni az új falak közé.

Óriás hatalmú lények látogatnak meg néha, világteremtők, csodálatos pusztítók, maga a Buddha is, aki mind közül a legbölcsebb, és nem ígéri, hogy válaszokat találok meg sem fogalmazható kérdésekre, aki nem hazudik megoldást, csak elmagyarázza, hogyan működik, ami már megteremtetett. De aztán mind elmennek. Mondanám, hogy kozmikus a magányom, de a végtelenre nem elég kifejező szó a kozmikus. Nem mintha hiányoznának. Ezt az utat is végig járom, ennek a tartománynak is a széléig megyek; most a mindentől elhagyatottságot élem át.

Tegnap elkezdtem lefejteni a bőröm. Ha letéptem mind, a húsom következik, aztán a zsigerek, az agy, a csontok, majd cafatokban leszaggatom a lelket a megmaradt vázról. Beépítem a készülő házba, mind jó kötőanyag, szilárdítják az épületet, ami az új testem, az új hús, az új lélek, és a felsugárzó életerő majd egyben tartja, hogy lakható legyen. Úgy tűnik, a menedék áthelyezhető belülről kívülre. Aztán majd lerombolom ezt is, hogy végtelen vándorutamon előrébb tartsak egy lépéssel, és a külső menedéket tovább lökjem az űrbe, rábízzam hatalomra, szeretetre, csodára, mit tudom én, kurvára mindegy, valami csak megtartja és ünnepli majd benne önmagát. Ma csak magammal foglalkozom, eszem, iszom, táncolok, emlékezem. A terveimre, a sárga fényben fürdő partokra, a szerelmekre, a vágyaimra és rátok.

Olyan sokat küzdöttem káprázataim ellen, hogy megtanultam becsülni őket, ezért ezeket még megőrzöm. Könyvekbe írom, képekbe rögzítem, mesékbe álmodom mindet, amelyekre még emlékszem, és velük bélelem ki új, átmeneti otthonom falait. Őket ölelem hideg ágyamban, őket szorítom magányomban, velük hálok, mert nincsen semmi másom. Nektek sincs, ne reménykedjetek. Aki következetesen keresi az Ösvényt, az eljut erre a partra, erre a domboldalra, és kénytelen lesz házat építeni testéből és lelkéből, hogy legyen hol laknia, amíg nem tanul meg élni az ég és a föld nélkül, istentelenül és önmagátlanul. Most levetem magam, de már a sok tapasztalat megtanított, hogy ez még nem a szabadulás: csak a magam tudja levetni magát, ezért ha levedlem magam, akkor még vagyok. Vagyok, vagyok, és amíg vagyok, addig van a van, és körben forog minden bölcsesség. Sok ez az emberi észnek, de a legfőbb hatalmaknak is, bár nem vallották be, de ugyanez a gondjuk, ezzel küzdenek ők is. Az Istent zavarja a probléma, Buddha már tud nevetni rajta, az angyalok még komolyan veszik magukat, én pedig alig vártam, hogy elmenjenek már végre mind. Hús, agy és zsigerek nélkül álltam ott, rajtam az építkezés porával, tele munkával az új ház miatt, mi belőlem épül, igazán nem volt időm rájuk és a gondjaikra.

Délután azért pihenek, kiülök a domboldalra, nézelődök, élvezem a gyengülő napsütést, aztán reggel folytatom a munkát, téglát rakok téglára. Közeledik a tél, közeledik a halál, nincs már elég időm.