A lemondás szándéka az első a három helyes szándék közül.

A világ útja a vágy útja. A lények kielégülést és biztonságot keresnek tárgyakban, helyzetekben, mi emberek kapcsolatokban, eszmékben, ideákban és hitekben is. A Buddha az ellenkezőjét tanítja: a vágynak való ellenállást, annak felszámolását. Fontos, hogy nem a vágytárgyakkal, vagy az eszmékkel, hitekkel, kapcsolatokkal szembeni ellenállást, az azokkal való küzdelmet hirdette, hanem a vágyaink, tehát a rögzültségeinknek, kötöttségeinknek, merevségeinknek az értelem fényében való vizsgálatáról, és a spirituális betegséget okozó következményeik belátásáról beszélt.

A vágyat nem azért kell elhagyni, mert erkölcsileg rossz, hanem mert a dukkha gyökere. A lemondás elfordul a sóvárgástól, kiszabadít a hamis boldogság kényszeres kereséséből, a dukkha fogságából. Csak a sóvárgás teljes eltűnése számolja fel a dukkhát véglegesen, és teszi lehetővé a megszabadulást, ezért a cél legyen ez, de természetesen nem megy gyorsan és könnyedén. A tudatot a lemondásra kell irányítani, és jellemtől, akaraterőtől, helyzetünktől függően haladni az úton saját tempónkban. Őszintén, nincs is más választásunk, csak a saját tehetségünkhöz mérten tudunk haladni, ezért nagyon fontos gyakorlás közben a türelem és a humor.

A vágyat, a szerzett vágytárgyakat, és a veszteségek, el nem ért testi-lelki nyereségek miatti fájdalmat főleg nem azért nehéz elengedni, mert az irántuk való sóvárgás, a hozzájuk való kötődés valóban olyan erős és valóságos lenne. Igazán azért, mert a dukkha, és oka, a szomj a világ lényege, építőanyaga, és már olyan régen vagyunk ilyen gyakran méltatlan, függő viszonyban a létezéssel, hogy végletesen megszoktuk, identitásunkká, lelkünkké vált. A lények mind a szerzés, megragadás és megtartás bűvöletében élnek. Ez a folyton mozgó, helyezkedő világ, benne az egymásra morgó, acsarkodó lényekkel a bölcs szemében komédiának vagy tragédiának tűnik, a buddhák szívében pedig részvétet kelt a szamszárában a sóvárgástól vakon és süketen tévelygő résztvevők iránt.

Mikor a gyakorló elindul a lemondás útján, sokszor visszariad, de még inkább eltéved. Elkezdi kisebb-nagyobb vágyait nyirbálgatni, válogatni, pakolgatni és átnevezni, közben újakat szerez, melyek akár nemesebbek és magasabbra törőek, mint a korábbiak, de attól még vágyak. A végső ellobbanás értelmében a szerzés iránti vágy alig különbözik a megvilágosodás iránti vágytól: persze utóbbit kell megszerezni az Ösvényen haladás közben, de a cél előtt ugyanúgy el kell hagyni, mint a többit. A gyakorlók gyakran eltévesztik a végső célt: a bölcsesség megszerzését, a szomj és a dukkha valódi természetének teljes belátását, az összes kötődés végső elhagyását, a szabadság bátor felvállalását.

A vágy bilincseinek széttörése nem történhet erőszakosan, mert a másik szenv, a harag csapdájába kerülnénk: cseberből vederbe. A vágyak és vágytárgyak iránt érzett undor és a félelem sem segít, mert azok is csak az ellenszenvet erősítik, ami az Ösvényen akadályként lép fel. A vágy felszámolására az egyetlen módszer a megértés: azért vagyunk a vágy kötelékében, mert tőle reméljük a boldogságot, és mint minden lény, mi is boldogok akarunk lenni. Egyszerűen rossz módszert választottunk. Legyünk bölcsek, értsük meg, mi a valódi boldogság, és magunktól a lemondás felé fordulunk. Ha megjelenik a bölcs megfontolás (jóniszó manaszikára), akkor eltűnik az ostoba megfontolás (ajóniszó manaszikára), ami a dolgoknak csak a felszínét látja, és nem ás a jelenségek mélyére. Ha megvizsgáljuk a dukkha rejtett indítékait, feltárul hibás természete, és jó érzéssel fordulunk a nemes út felé.

Az igazi lemondás nem a vágytárgyak szívünkből és elménkből való kitépését jelenti, mert azok ettől nem tűnnek el, csak elbújnak a lelkünk mélyebb rétegeibe, és ott sebzetten, sértődötten csak még több kárt okoznak. A vágyainkat, kötődéseinket, rögzültségeinket a fényre kell emelnünk, magunk elé helyeznünk, hogy mindet lássuk, és megértéssel kell fordulnunk feléjük, ahogyan magunk felé is. A szomjunkkal való munkához tisztelettel kell állnunk, mert minden vágynak oka van, és nem várható el tőlük, hogy indok nélkül elenyésszenek. Meg kell változtatnunk szemléletünket, hogy megváltozzanak késztetéseink, nézeteink, és a vágyak erőszak nélkül változzanak át energiává.

Nem dobunk ki semmit, nem ölünk, nem fojtunk el. Minden ilyen tett csírájában sorvasztja el nemes törekvéseinket. Éber figyelemmel szemlélünk, belátunk, tiszteletet adunk, időt hagyunk és segítjük a nemes változásokat. A vágynak joga volt élni, szerepe volt, mert a szamszárában megtartotta az életünket. Most rajtunk a sor, hogy átsegítsük a dukkhával és szomjjal sújtott létezőket a nirvána szabad békéjébe.

Elmélkedjünk a dukkha okairól és szenvedést okozó következményeiről, majd elmélkedjünk a lemondás boldogságot és szabadságot termő következményeiről, míg a lemondás szándéka kiváltja a vágy szándékait. A szamszárán belüli szolgaságból az önuralom és a bölcsesség szabadságába lépünk át, melynek tetőpontja a nirvána, az elhagyás végső szintje, a „létezés összes alapjának elhagyása” (szabb’upadhipatinisszagga).

Így gyakoroljunk.