87. A Módszer – vallás helyett

Mielőtt belevágnánk a részösszefoglalásba, ejtsünk néhány szót az okokról. Nemrég olvastam egy világhírű, amerikai, már nem fiatal színészről. Változó minőségű filmekben játszik, de drámai és komikusi vénája is kiemelkedő. Szabadidejében fest, könyveket ír, filozófiai diplomát szerzett. Játéka és nyilatkozatai alapján is egy rendkívül értelmes, különleges ember, egy gyötrődő lélek, aki egész életében kereste a választ a két legfontosabb kérdésre (77. bejegyzés): ’ki vagyok én’; ’van-e értelme az életnek’? Mióta az ember öntudatra ébredt, ez a két kérdés kínozza, ezek hajtják, ezért alapít társadalmakat, és ezért épít vallást. De a legtöbben megelégszenek válasznak látszó pótlékokkal, ám ez a színész, ez az igazi értelmiségi végig szenvedte az életét, mint oly sok kiemelkedő elme már a világon, és rengeteg munkával, szorongással, tévutakon elveszve, félelmeken és pszichotikus kalandokon átvergődve, idős korára eljutott végre odáig, hogy belássa: a dolgok nem állandóak, minden elpusztul, nincs valódi fogódzó, még egy több ezer éves vallás, még isten képzete, még a világ legnagyobb vallási közössége sem nyújthat végső menedéket a halál és a bizonytalanság ellen. Egy élet munkája volt. Egy teljes élet munkájával jutott el addig, mint a világ irodalmának, képzőművészetének, gondolkodóinak legnagyobbjai, megannyi különleges lélek: meglátta a két kérdésre adható válasz megtalálásának reménytelenségét. És mint a legjobbak, most ennek ismeretében próbál nyugalmat találni hátralévő életében.

A két válasz az ember életében talán elérhetetlen, ez sajnos igaz. De mi hiányzott ennek az embernek is, mivel nem rendelkezett, ha a belátást megszerezte, ha bátorságnak sem volt híján, és el merte engedni a lelki kapaszkodókat, amik valami hamis hit segítségével hazug nyugalomba ringathatták volna? Szerintem egy módszer hiányzott. Magam mindig ezt a módszert kerestem. Régen, közel húsz éve beiratkoztam egy lelkészképző főiskolára, a metodistákhoz, és közel három évet eltöltöttem ott. A felvételi beszélgetésen, ahol a motivációimról érdeklődtek, elárultam, hogy nem hitet vagy vallást, hanem egy módszert keresek, amit elsajátítva és tevékenyen alkalmazva közelebb kerülhetek a két kínzó kérdés megfejtéséhez. Kinevettek, és biztosítottak róla, hogy nincs náluk, és máshol sem találom meg a bölcsek kövét, úgyhogy ezt adjam fel. Fel is adtam egy időre, de aztán találkoztam a buddhizmussal.

Nézd, kedves Olvasóm, természetesen nem állítom, hogy megtalálható a megoldás. A világ történetében a vallások mindig a társadalmak kiépítésének és működtetésének kihívásaira adott válaszok voltak, a közösségeket működtették, és csak mellékesen enyhítették az egyén spirituális igényeit. Talán a kezdeteikben, az alapítóik, megváltóik idején volt erős a transzcendens jelleg, de aztán a politikai és gazdasági érdekcsoportok kezében minden vallás nagyon hamar társadalom-formáló, és a különböző érdekkörök igényeit kielégítő eszközzé vált, és lelkisége lebutítva, kilúgozva, fogyaszthatóvá téve a népek megnyugtatására és vezetésére szolgált. Ami a nép számára maradt, nem volt többé alkalmas a válaszok megtalálására, hanem sokkal inkább volt használható a kérdések elfedésére, és ezáltal a társadalmi nyugalom megteremtésére. A megtéréseket, egy hit felvételének motivációit vallási oldalról vizsgáló teológusok és tudósok hajlamosak azokat az egyén lelki megújulását célzó, spirituális ösztönzésből fakadó tudatos választásnak látni. Ezek az okok, ha teljesen nem is elhanyagolhatóak, a közösségek és csoportok egyéb szempontjaihoz képest sokadlagosak, alig számítanak. Ha szemügyre vesszük az ember természetének biológiai és lélektani jellegzetességeit, látjuk, hogy a társadalmakba szerveződés, a munka megosztása és a javak birtoklása és elosztása tette szükségessé egy társadalom-szervező közös vallás kialakítását. Az én kialakulását és meghatározását pedig a halálfélelem, az isteni, megfellebbezhetetlen hatalomtól való rettegés segítette, ugyanis a szubjektum önazonossága, az első eszméléstől a halálig, korántsem volt magától értetődő. És aztán ezt a hit iránti vágyat, a két válasz megtalálásának vágyát elégítette ki a társadalmi vallás, persze hazugon, szegényesen és hátsó szándékkal. Valláskutatók számára alapvetés, hogy minden vallás mélyére nézve elpárolognak az illúzióink. Itt most nem a képviselőik, papjaik gyengeségeire gondolok (lásd előző bejegyzés), hanem azokra a nagyon is anyagi érdekekre, amik egy nép vagy csoport vallásokhoz való csatlakozását okozták az elmúlt évezredekben. A kereszténység, az iszlám, a manicheizmus, mazdaizmus, taoizmus, buddhizmus, Ízisz és Ozirisz, Ámon, hinduizmus, judaizmus stb. felvétele, elhagyása mindig a születés helyétől, vagy az aktuális hódítók, urak vallásától függött. A belső irányzatok, szakadások is látszatra lelkiség által motiváltnak tűnnek, de mindig megtalálni a mélyükön az egyéni érdekeket, legyen az anyagi, vagy önző, személyes, pszichotikus. Az új, beáramló vagy hódítással kikényszerített vallást először az uralkodó osztályok, majd a hivatalnoki réteg, ezután kényszerből az alattvalók vették fel; előbbiek azért, mert érdekeik ezt kívánták, utóbbiak azért, mert nem volt választásuk. És sajnos ebben sincs semmi romantikus. A regényekkel és a szent történetek hazugságaival ellentétben ez a népben nem okozott meghasonlást; gond és lelki törés nélkül cseréltek vallást, főleg azért, mert az új mindig nagyobb és erősebb istent, ezért több hasznot, gazdagabb termést, bőségesebb gyermekáldást ígért, nagyon sokszor pedig a gyógyítás vagy a csodák győzték meg a híveket az új isten erejéről. A vallás a társadalom kohézióját szolgálta, és az adott térség irányítói saját vallásukat papjaik érdekében, és a kontroll fenntarthatósága miatt tették törvénnyé, amit a nép könnyedén tudomásul vett. Az egyén saját spirituális igényeit a családján, kis közösségein belül élte meg, de ott sem a végső igazság keresése motiválta, hanem a lelki haszon, a halál átlépése, a tovább-élés, amiért hajlandó volt az istenség előtt fejet hajtani, bűnbocsánatot tartani és áldozni. A ’konverzió’ és ’aposztázia’ (új hitbe lépés és a régi elhagyása) nem volt rendkívüli, és ha okozott lelki törést, az sohasem az isteni igazság miatti hűtlenség miatt következett be, amiről az egyszerű hívőnek semmi fogalma nem volt, hanem a vallási alapon való hovatartozás, a családi, népi szokások, rítusok és mítoszok felcserélése miatt, amit persze jelentősen enyhített, ha az áttérést az egész közösségével együtt végezte az egyén. Hogy aztán másnaptól ugyanolyan vallási türelmetlenséggel lépjen fel mindenki ellen, aki nem az ő hitét követi, mint a megelőző vallása gyakorlása során.

De az egyén öntudatának folyamatosságát is érdemes megvizsgálnunk, ha feltételezzük, hogy a két kérdésre egyáltalán adható válasz. Hiszen a két kérdésnek akkor van értelme, ha azokat egy önazonos, valamiféle egyéni, lelki állandósággal bíró lény teszi fel, mert ha nem létezik ez a folytonosság, akkor a két válasz a következő: ’senki’; ’nincs’. A kérdéseket feltevő egyén önazonos folytonosságát a tudomány szerint három tényező biztosíthatja: 1. a test és ezen belül az agy bizonyos folyamatossága, legalábbis a folyamatos változás állapotainak egymást-feltételezése, az előzményekből való következése; 2. az emlékezet koherenciája és megbízhatósága, az emlékek, amik igazolják a lény jelenlegiségének a múltbéliből való eredését, születését, a múlt történései és a mostani szubjektum közötti kapcsolatot; 3. alapvető karaktervonások és személyiségjegyek. Az elfogulatlan vizsgálat, de már a köznapi tapasztalat is kimutatja, hogy egy élet alatt mindhárom tényező radikális változásokon megy keresztül. A test folyamatosan változik, cserélődik, romlik, ami alól az agy sem kivétel, de a személyiséget egy agyi sérülés vagy az időskori demencia végleg törölheti, vagy elérhetetlenné teheti. Hormonok, neurotranszmitterek, de még a táplálkozás során bevitt anyagok is gyökeresen képesek megváltoztatni a testet, ezáltal a világ és a lény önmagára irányuló észlelését. Az emlékezettel sem jobb a helyzet, mely párjával, a felejtéssel együtt az ember múlt-dimenziójának legszánalmasabb területe: könnyen módosítható, nem megbízható, az esetlegesség, véletlenszerűség és a nem-racionális benyomások keveréke, és szintén romlik az idő előrehaladtával, és így hajlamos az üres helyeket hamis képekkel kitölteni. A pszeudo-emlékezet a jelen benyomásai, mások beszéde, és félelmek, vágyak, propaganda hatására rutinosan hamisítja meg a múltat, ezért ez az esetlegesség-halmaz igazán nem határozhatja meg az ént. De az előző kettőnél is nyomorultabb lenne a karaktert és a személyiségjegyeket tekinteni az én folytonossága bizonyítékának, mert ha valami, hát ez nyomokban is alig marad állandó az évtizedek múlása során. Ráadásul az ember, mint a világ legalkalmazkodóbb élőlénye, fennmaradása és érvényesülése érdekében bármire hajlandó, bármit felvállal. Vallását és elveit meghatározza kora és születése, neveltetése és környezete, de ha úgy alakul, képes ezeket lecserélni vagy rugalmasan alkalmazni is, ami végül is nem hátrány, hiszen a régihez sem hite és isteni tapasztalatai kötik, hanem a tőle független meghatározottságai, ezért mindegy, mit követ, mindig sodródni fog. Az embernek nincs természete, semmi sem változatlan benne (szemben a növény- és állatvilággal). Neki természet helyett történelme van: az ember inszubsztanciális. Tehát az ember a viszonylag konstans természet helyett az állandóan változó történelem gyorsan romló és önmagával soha nem azonos terméke. Az egyén érdekeinek megfelelően változtatja pártállását, hitét és elveit, és ezzel nem követ el főbenjáró bűnt, mert végül is egyik hite sem különb a másiknál, egyik sem szentebb vagy nemesebb a többinél, ezért jól teszi, ha egyikhez sem ragaszkodik. Már csak azért sem, mert az emberre mindig is jellemző vallási türelmetlensége és intoleranciája minden más hit iránt a szubjektív, köznapi világában is érvényesül, és a bármihez való ragaszkodásával együtt nő az agresszivitása is a másság irányában.

A vallások tehát társadalmi jelenségként keletkeznek, és nem sok közük van a transzcendens válaszkereséshez, ám hiába reménykedünk a közösségi kényszer, az aktuális, érdekek által motivált közös társadalmi irány alól kibújni látszó egyéni isten- és válaszkereső spiritualitásban, mert azt pedig az egyén inkoherens lényege, szubsztancia-nélkülisége, totális állandótlansága teszi súlytalanná és szánalmassá.

Mit tegyünk hát? Mi marad, ha nem fordulhatunk a szilárd teológiákhoz, társadalmakat formáló ezeréves vallásokhoz, a rendhez, a néphez, de ugyanígy nem lehetünk bizonyosak önmagunkban sem, és nem bújhatunk el a külső világ bizonytalansága elől saját falaink mögé? Nincs külső menedék, és nincs belső menedék. A Buddha nem az ’énre’ gondolt, mikor azt javasolta, hogy „legyetek önmagatok menedéke”. Hanem mire?

És itt utalok ismét a Módszerre. Szándékosan írtam nagybetűvel, felcsigázva az érdeklődést, abban bízva, hogy aki eddig elolvasta és kitartott, most már igazán kíváncsi a végső megfejtésre. De rögtön csalódást is kell okoznom, mert a módszer átadható, de a megfejtés nem. Azt bizony magadnak és magadon kell alkalmaznod, kedves Olvasóm, hogy eljuthass valamilyen válaszig. Talán nem a két legfontosabb kérdésre találod meg a választ, talán … talán azt találod majd, hogy felesleges a kérdés, talán az ürességet, a nyugalmat. Üres mezőkre vagy fényes tájakra érsz, vagy sűrű, félelmetes erdőkbe, rajtad áll. Annyit előre elárulok, hogy út közben a legfontosabb feladatod a kérdezőtől való megszabadulás lesz, mert bárhová jutsz, nem kecsegtet sok remény, ha magaddal vitted magadat.

A következő bejegyzésekben belevágunk valamiféle összefoglalásba, és vallás helyett, kérdezés helyett, válaszok keresése helyett megpróbálunk egy módszert, a szerintem egyetlen működő és értelmes módszert, a Buddha tanítását megérteni.