Furcsa az emberi szenvedés. Amikor minden rendben, életünk egyhangú, a dolgok a helyükön vannak, a napok a rendes mederben csordogálnak unalmasan, azaz annyira szeretünk, hogy az ne fájjon, annyit kalandozunk, hogy anyagi és lelki állapotunk ne lássa kárát, csak annyira vagyunk bátrak és hűek önmagunkhoz, hogy az egzisztenciális értelemben mindenhogyan kifizetődjön, vagyis csak a szokott módon elviselhetetlen az életünk, akkor nem indulunk vándorútra. Magunkat és életünket rendben lévőnek, sőt egészen sikerültnek látjuk, vágyainkkal nem tartjuk a kapcsolatot, a mégis felbukkanó eszmei és érzelmi késztetéseinkről magunk bizonyítjuk be, hogy gyerekesek és feleslegesek, akár ostobák, nehogy a külvilág dorgáljon meg miattuk, és veszélyeztessék langyos tespedésünket. De persze az ilyen életnek tűnő lagymatag vegetálás időnként kátyúra fut, kizökken, a napok összeomlanak, a hazugságból épült várunk ránk dől, és mi fuldokolva, kapkodva úgy érezzük, hogy kiutat kell keresnünk, változnunk, mit változnunk, fejlődnünk kell!

Fájdalomtól űzve egyszerre ébred fel bennünk a két legnagyobb, ám a hétköznapokban elfeledett és mélyre temetett erőnk, a vágy és a remény. Ezek aztán olyan célok felé űznek, melyekkel korábbi nyugalmas állapotunkban nem foglalkoztunk: boldogságot, békét, biztonságot akarunk, de legfőképpen visszanyerni korábbi, kockázatmentes, kényelmes életünket. Ilyenkor észrevesszük, milyen kegyetlenek és nemtörődők voltunk előtte, kihasználtunk másokat, a környezetet és a természetet, önbizalomtól telve vettük el, ami elénk került, és harsányan hirdettük jogainkat. Most, félve és szenvedve felébred bennünk a lelkiismeret és a jóra való vágy, használni és adakozni akarunk, de főképpen és mindenáron: tanulni, fejlődni, meghaladni korábbi, már megvetett önmagunkat.

Aki szenved, hirtelen változni akar. Ígér kifelé és befelé, önmagának, szánja bűneit. Új, nemes ismereteket akar szerezni vallástól, barátoktól, tanítóktól; tanulni akar, de elveszett, azért tanításokat választ, így már a cél kijelölésénél eltéved. És persze félreismeri magát, mert nem változni és tanulni akar lelke mélyén, hanem visszakerülni előző langyos, végtelen időt hazudó állapotába. A szenvedés elmúltával, a látszólagos egyensúly megtalálásával aztán feledi a béke és tudás iránti vágyát, nemes késztetéseit, és azonnal visszahelyezkedik a korábbi önelégült homeosztázisába. Van, aki ezt felismerve szégyenkezik, de ő sem az igaz felemelkedést választja, hanem a permanens szenvedést, önostorozást, de csak addig a mértékig, ami még kényelmes és biztonságos, és nem akadályozza békés tespedését. Az a kevés, aki nem így cselekszik, aki valóban fejlődni és változni akar, azok a szentek, akik pedig mindezt nyugalmi és biztonságos életszakaszaikban is folytatják, ők a bölcsek. A többi pedig mi vagyunk, barátaim.

A fejlődés hatékony ellenszere a gyávaságon, önzésen, lustaságon, a kicsinyes vágyak kielégítésének kényszerén túl, ha gyógyítókat, mestereket, tanításokat, terapeutákat, tanácsadókat keresünk, azaz bízunk meg szellemi állapotunk javításával. Ezzel a megoldással még a kevés valódi változásra késztető szellemi akaratunkat is el lehet ölni, és hatékonyan átruházható a felelősség. A szorongások, személyes válságok és kétségbeesés által kiváltott nyugtalanság, elbizonytalanodás nyitja meg előttünk a fejlődés lehetőségének útját. Ez a zavarodottság megteremti a lehetőségét annak, hogy a félelem útja helyett a fejlődés útját válasszuk. Ehhez a válságnak olyan mélynek kell lennie, hogy a zarándok a fejlődést valóban áhítsa. Olyan mértékben vagyunk örökre és végérvényesen magunkba záródva, olyan teljes és tökéletes az elszigeteltségünk minden más tudattól, hogy a gyógyulás nem érkezhet kívülről. Inspiráció sem, vágy sem, késztetés sem, egyedül és kizárólag útmutatás, tanács érkezhet másoktól, és ezt a Buddha jól tudta, mikor önmagát egy tutajhoz hasonlította, amit el kell hagyni, mikor már átkeltünk a folyón. A fejlődést a keresőnek saját indíttatásból, saját akarattal, saját eszközökkel kell elérnie, és ehhez a két legértékesebb eszköze a már említett vágy és a remény.

Buddhista tanítóként most kényelmetlen kérdéseket kaphatnék. Vágy és remény? Magam is írtam már számtalanszor e két érzés kötőerejéről, sőt arról, hogy semmi más nem rögzít minket annyira a nemtudáshoz, a tévedés-alapú illúzióvilághoz, mint e két bilincs. A vágy a Négy Nemes Igazság, tehát minden buddhista tanítás és irányzat alapja szerint a szenvedés, a nemtudás, a dukkha, vagyis minden gyötrelem és kizökkentség oka. Magyarázhatnám, hogy ott szomjnak (tanhá) nevezik, ami nem pontosan az általános vágyat jelenti, hanem a ragaszkodó, kötő epekedést az élet és jelenségei, a puszta létezés iránt, de nem lenne pontos az érvelésem, mert mindenki tudja, hogy a vágy bizony köt. A remény pedig mindig oktalan, teljesen értelmetlen, bölcshöz méltatlan, és nem más, mint a vágy találkozása a rideg valósággal, amikor is a vágy az értelmetlen és céltalan létezéssel szembesülve inkább hazug jövőképeket fest, hogy elkerülje a felismerés következményeinek levonását. Mégis ezeket nevezem meg a két legnagyobb erőforrásunknak, mert emberek vagyunk. Az ember nem cselekszik okosan, ha tökéletlen jellege miatt nem használja a világ és önmaga adottságait, ameddig nem birtokolja a megvilágosodás erejét. Ez van, ebből kell kiindulni, mondják a bölcsek, tehát amíg nem vagyunk buddhák, használjuk, amivel rendelkezünk. Aztán ha már buddhák vagyunk, engedjük el a szomjat, a csalfa vágyat és az oktondi reményt, mert addigi erőforrásaink már csak láncok és akadályok.

Magam is használtam és használom a saját buddhista utamon mindkettőt. Most a kettő közül a reményt vizsgáljuk és megnézzük, mit írnak a szútták. A Buddha természetesen a reményt elveti, mint a tévedés egyik alapját, de fontos látni, hogy a Magasztos az ostoba reményről beszél, ami rossz, tévedéssel fertőzött célokra irányul. A megvilágosodás elérésére irányuló remény is akadály, rossz eszköz, de a fejlődésben még túl magasra nem jutott gyakorló élhet vele.

1. MN 131 Bhaddekaratta Sutta – Egy kedvező nap

A Tathágata a jelen egyetlen létező valóságáról, a múltba kapaszkodás és a jövőbe vetett reménykedés feleslegességéről beszél.

„Szerzetesek! Összefoglalva és részletesen is megtanítom nektek, milyen az, akinek kedvező napja van. Figyeljetek alaposan!”…

„Nem kéne a múltba kapaszkodnotok,
sem a jövőben bíznotok.
Ami elmúlt – magunk mögött,
a jövő pedig, el még nem jött.
Bármi is legyen éppen jelen,
tisztán látod éppen akkor, éppen ott.
Zavartalanul, rendíthetetlenül,
így fejleszted a szíved.
Buzgón tedd, amit ma tenned kell,
mivel, ki tudja, holnap már menned kell.
Nincs alku a halállal, és hordájával.”…

„Hogyan nem kapaszkodik az ember a múltba? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatoktól, mint: ’A múltban ilyen és ilyen alakom volt’ … ’A múltban ilyen és ilyen érzéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen volt az érzékelésem’ … ’A múltban ilyen és ilyen késztetéseim voltak’ … ’A múltban ilyen és ilyen tudatosságom volt’. Ezt hívják úgy, hogy a múltba nem kapaszkodás.”…

„Hogyan nem bizakodik az ember a jövőben? Nem ragadtatja el magát ilyen örömteli gondolatokkal, mint: ’Ilyen és ilyen alakom lehet majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen érzéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen lehet majd az érzékelésem a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen késztetéseim lehetnek majd a jövőben’ … ’Ilyen és ilyen tudatosságom lehet majd a jövőben’. Ezt hívják úgy, hogy nem bizakodás a jövőben.”

2. Dhp 7. rész - A felébredett (Arahanta Vagga)

A már felébredett szent elhagyja vágyait, reményeit. Nem azért, mert megkeseredett vagy beletörődött a megváltoztathatatlanba, vagy vágytalan, reménytelen, nihilista szemléletre jutott volna, hanem azért, mert bölcsessége révén elhagyhatja kötelékeit, letépheti az illúzió fátylát, és megláthatja a nirvána boldogságát. Az van igazán biztonságban, aki már nem akarja magát biztonságban tudni!

„(97) Akit nem téveszt meg tévhit, eltépte kötelékeit,

vágyat, reményt levetkőzött, a legkiválóbb férfi az.”

3. Dhp 26. rész - A bráhmana (Bráhmaṇa Vagga)

A remény feladásával elért közömbösség nem érzéketlenséget, nemtörődömséget jelent, hanem éppen a mindennel szemben való elfogulatlanságot, a mindennel való törődést, az átfogó szeretetet, a szerető kedvességet (metta, lásd: Négy Mérhetetlen 78-80. bejegyzés).

„(410) Akit semmi remény sem fűt sem itt, sem majdan odaát,

közömbös, nem reménykedő, bráhmanának azt nevezem.”

4. DN 22 Mahá-satipatthána Sutta – Az éberség alapzatairól

„És mi a kétségbeesés? A bennünket ért ilyen-olyan veszteség, vagy balszerencse miatti gyötrelem és kétségbeesés, a gyötrelem és reménytelenség állapota — ezt nevezzük kétségbeesésnek.”

Továbbá:

MN 141 Saccavibhanga Sutta – Az igazságok vizsgálata

„És mi a kétségbeesés? Minden, ami reményvesztettség, csüggedés, az ember kétségbeesése, amikor szerencsétlenség, vagy valami fájdalmas dolog miatt szenved. Ezt hívják kétségbeesésnek.”

Továbbá:

SN 22.8 Upádá-paritassaná Sutta (2) – Ragaszkodásból fakadó zaklatottság

Szerzetesek, megtanítom nektek a ragaszkodásból fakadó zaklatottságot és a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottságot. Hallgassatok és figyeljetek jól, beszélni fogok.

Szerzetesek, hogyan létezik ragaszkodásból fakadó zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanulatlan világi így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával megjelenik benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a ragaszkodásból fakadó zaklatottság.

Szerzetesek, hogyan létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság? Szerzetesek, íme a tanult nemes tanítvány, aki nem így tekinti a formát: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Formája változik és átalakul. A forma változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Nem így tekinti az érzetet … az észlelést … a késztetéseket … a tudatot: “Ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem.” Tudata változik és átalakul. A tudat változásával és alakulásával nem jelenik meg benne a bánat, a siránkozás, a fájdalom, a kedvtelenség és a reménytelenség. Szerzetesek, ilyen módon létezik a nem ragaszkodásból fakadó nem zaklatottság.

A remény hiánya nem a reménytelenséget jelenti. A buddhizmusra általában véve igaz, hogy nem a két szélsőségben gondolkodik, tehát valaminek a meghaladása, illúzió-voltának belátása nem az ellentétének az elfogadását jelenti. Akinek a szemét még sok por fedi, így beszél: A remény elvesztése a reménytelenség állapota! A vágy elvesztése nihilizmus! A kötődések elvesztése kallódás, elveszettség! A bölcs tudja, hogy mindezek meghaladása a láncok leoldása, a bilincsek győzedelmes összetörése, mely diadal olyan, mint a Buddha Dharmájának hirdetése, mint az oroszlán üvöltése!

A reménytelenség nem a remény hiánya, csak az „én” félelme a veszteségei miatt, önző és kicsinyes gyötrelem, mely megszűnik, ha a világ és önmaga kárára az „én” visszanyeri javait és látszólagos biztonságát. Az ilyen reménytelenség ostoba, és könnyen kifizethető, mert ha a pillanatban megnyugszik, akkor együgyűségében még azt is elhiszi, hogy sosem kerül már bajba, és a halál sem érinti meg.

5. AN 3.61 Tittha Sutta – Szektáriánusok

„A születés szenvedés, megöregedni szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, a bánat, a fájdalom, az aggodalom és a reménytelenség szenvedés, együtt lenni a nem szeretettel szenvedés, elválasztva lenni a szeretettől szenvedés, a teljesületlen kívánság szenvedés. A ragaszkodás öt halmaza szenvedés. Ez a szenvedés nemes igazsága.”

A remény nem ad semmit a múló, hamis biztonságérzeten kívül, elvesztése mégis tragédiának tűnik. A reménytelenség szenvedés, a remény meghaladása boldogság. De amíg nincsen más eszközünk, addig okosan, odafigyelve használhatjuk erejét, csak gondosan válasszuk ki reményünk tárgyait: nemesek legyenek, és a Dharma felé irányuljanak. Aztán a Dharmát magunkba építve már felhagyhatunk vele, és megszabadulhatunk az illúzióvilágba bilincselő erejétől.