A felébredés együtt jár a körülötted lévő iszonyat meglátásával.

A felébredett, vagy hívhatjuk megvilágosodottnak, beérkezettnek is, de semmiképpen nem, itt és most nem nevezhetjük ellobbantnak, mert az feltételezné a teljes közönyösséget a környezettel szemben, tehát a felébredett, maradva mégis annál a jelzőnél, mely jelen tárgyunk és jellemzésünk szempontjainak leginkább megfelel, tehát az a tudat, melyben a tiszta megismerés képessége felébredt, mely hirtelen kirántotta érzékeit a káprázat zűrzavarából, és észlelései a valóság látására ébredtek, tehát az a lény, az a valami, az a másnak tűnő, az a többi létezővel rokonságát vesztett élő, az szükségképpen annak lát minket is, amik vagyunk. Mert a többiek, mi, az a képződmény, az a szerkesztett, a karma szele által összehordott, vágyból, indulatból, sötét butaságból összetákolt, testét és értelmét oly büszkén hordozó rémalak, amit magunkban nem fedezünk fel, az a felébredett szemei elé önnön valóságában lép.

A felébredettnek csak az állapota változik, nem lesz különb, nem kerül belé semmi kívülről, mi több lenne eredendő buddha-természeténél, mert nem kerülhet sehonnan, csak annyi történik, hogy lehull a szeméről a por, és látni kezd, tehát nem lesz angyal, nem nyílik ki fehér lótuszként a többi halandó fölé, nem lesz halhatatlan vagy csodálatosan felettünk lebegő éteri lény, és ő érti a legjobban, hogy nem alakult át nemesebb anyaggá, mert anyagunk, eredetünk és karmánk közös, tudja, hogy nem oltják belé valamely felső világ lényei a tőle idegen, felsőbbrendű matériát, mi átformálva őt kiemeli közülünk, csak kinyílik a szeme, hogy lássa azt, ami van, a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Ugyanaz marad, csak a függés béklyóit leveti, és a valóság nem lejti mételyező táncát neki többé, hanem elé áll, és felfedi magát.

A Buddha felébredettségről szóló megfogalmazása tökéletes: a felébredett szeméről elillan a por. A Magasztos tagadta, hogy a beérkező, az álmot lerázó ember valamiféle angyallá válna, megváltott, éteri, nemesebb lénnyé, mint a többi, hanem azt állította, hogy a felébredett nem álmodja többé közös álmunkat. Lehull a szeméről a por, és lát, látja, ami van, önmagát és a többieket. Ő nem lesz különb, mi nem leszünk alantasabbak. Minden ugyanaz marad. A jelenségek a helyükre kerülnek. A látó nem változik, de a látás igen. Aki mást mond, hazudik. Aki másokat vagy önmagát egy kilátástalan küzdelembe kényszeríti, aki az érző lények fölé akar magasodni, és fejünk fölé növekvő szent szellemként, kiemelkedve akar tanítani, az démon lesz, az alapvetően nem ismeri a lények természetét, mert nincs megváltás, nincs növekedés, nem létezik a különbség, az mind a látszat birodalmának hazugsága, és ez a tudás nem valamiféle mesterkélt egyenrangúság hirdetése, hanem éppen a tulajdonság-nélküliség tanításából fakadó mély bölcsesség.

A Szív szútra, a mahájána egyik meghatározó tanítóbeszéde, ezt írja: „Sáripútra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek. … Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése… Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el lehetne érni.”

A Buddha, mielőtt elhagyta a szülői házat, találkozott az öreg, a beteg, majd a halott emberrel. A felismerés fellángolását fájdalomként élte meg. Zokogva, megtört szívvel tekintett az iszonyú haláltáncra, az élet megszokott körforgására. Hiszem, hogy a buddhává válás előtt a törekvő visszakívánja a dukkha hétköznapi, jól ismert, az emberek számára oly közönséges kínjait, és gyenge pillanataiban visszakérné az élet ismerős gyötrelmeit az újonnan átéltek helyett. Visszavágyik az emberi akolmelegbe, a társas magányba, mert az elszigeteltségnek a törekvés útján megismert rettenete felfoghatatlanul hatalmasabb előző félelmeinél.

A Buddha akkor elszörnyedt: hogyan lehetséges, hogy az emberek mind ismerik a betegség, öregség, halál tényét, látják elkerülhetetlenségét, mégis végiggyötrődnek az életen, bőrükön viselik, húsukon érzik, lelkükben tapasztalják a nemkívánatossal való közösséget, a kívánatostól való elszakadást, és mégis játsszák tovább a drámát, hazudnak, törekednek, ölnek és törnek, csukott szemmel a haláltáncba ugranak, ahelyett, hogy csak a szenvedés meghaladásával, a kisiklottság helyrebillentésével, a dolgok nyilvánvalóan nem helyén levőségével foglalkoznának? Miféle ember az, aki mindennek tudatában nem dob el mindent, és nem csak a megértést keresi? Hát nem így viselkedik egy őrült? Hát nem a normálisnak mondott, egyszerű ember megdöbbentő alkalmazkodóképessége a nyilvánvalóan beteg módon működő világhoz a bizonyítéka tébolyának?

Ez az őrület nem a világ bolondjainak, elmebetegeinek jól ismert, kezelhető állapota. Az emberiség imbecillisei és mentális sérültjei oly közel állnak az átlagemberhez, a köztük lévő különbség olyan csekély, hogy csak némi működési különbség mutatkozik. Azonban a Buddha szemei előtt felüvöltő őrület annyira más volt, mindent átitató, az egész világ működését meghatározó, a lények testét-lelkét átható, a szamszárát mozgató alapvető törvény, ami egy hétköznapi és egy elmebeteg ember közötti kicsiny különbséggel ellentétben egy buddha és egy normális ember közé csillag-távolságú rést üt.

És a Buddha látta, hogy ez még nem a teljes iszonyat, látta, hogy az őrültek bármi gonoszságra hajlandóak, hogy fel ne ébredjenek, hogy káprázatuk maguk teremtette részét igaznak láthassák, ezért bárkit megölnek, tűzbe, pokolba vetnek, megnyomorítanak, csak ne kelljen szembenézniük tébolyukkal.

Még valamit átél a felébredett ember: megrémül. Ő látja csak igazán és tisztán a lélek kútjának feneketlen mélyét, a poklot, amiben örök a zuhanás, a lények torz, káprázatban való őrjöngését, a szamszára démonjainak való megfelelési vágyat, a húskerék rettenetes erejét. Elszörnyed, mert ő látja egyedül, hogy mindenki veszélyes őrült!

Ez az igazi magány, a legfélelmetesebb. Felébredni iszonyú, ha nem társul hozzá az erő mindezt elviselni. A Buddha sem akart rögtön tanítani, hét hétig a megvilágosodás fája alatt időzött, és én hiszem, hogy a tanítás elkezdésének halogatása mögött egyik okként ott húzódott a félelem az emberek közé való visszatéréstől, mert látta, hogy dühöngő őrültek közé menne, akik közül ő is származott, látta a küldetés reménytelenségét, tudta, hogy csak néhány tud majd mit kezdeni a nemes igazsággal, a többi akár széttépheti, ahogyan a szenteket is szokás.

A felébredés a legmélyebb magány. Nem az egyedüllétet jelenti. Egyedül az van, aki a többiekben nem talál társra. Az egyedüllét feltételezi a társak meglétét. De a felébredés magánya társak nélküli, nem léteznek a többiek. Ez az űr magánya, Isten első önmagára eszmélésének rémülete.

A világ őrült, egy haláltáncot járó veszélyes tömeg, hiszen hogyan nevezzük azt, aki tudja, hogy mi az egyedül fontos és értelmes cél, mégsem annak elérésére teszi fel életét, sőt hirdeti, hogy céltalan élete az egyedül értelemmel bíró, majd ezt rákényszeríti a többiekre, és beleneveli az utódaiba. A világ őrült, iszonyatos hely, siralomvölgy, ahol a sírást, jajgatást nem az élet oly természetes és könnyen elviselhető velejárói, a bánat és a fájdalom okozzák, hanem a tomboló, vicsorgó őrület.