Régen írtam neked uram, vagyis inkább magamnak, mert lássuk be, előtted nincs titok, és nem leveleimből értesülsz szolgád életéről. Azért írom, hogy értsem saját lelkem, és ne felejtsem el párbeszédünket, amire kettőnk közül nekem van szükségem. Mostanában azért nem folytattam magányos, a papírral és a tollal folytatott társalgásomat, mert olvastam. Sajnos nem csak igédet, hanem rákaptam a könyvtárban őrzött, talán bizony az egyház által nem is ajánlott, inkább csak megtűrt könyvekre. Szó van bennük az általad teremtett világ számtalan csodájáról, az élők testének működéséről (nem egy pajzán rajzzal illusztrálva, amit szégyen, de nem tudok kitörölni az elmémből), az állatok és növények csodás felépítéséről, de másokról is. A kövekről, a villámról, az elemek titokzatos fúzióiról, melyek elegyeket alkotva felépítik a kézzelfogható dolgokat, benne a mi testünket is. A fizika és a kémia, az élettan és geológia tanulmányozásába egészen belefeledkeztem, és közben elfeledkeztem mindenről. Magamról és rólad is. Ez nagyon nyugtalanít.

Az emberi észt te adtad nekünk, nélküle, szent adományod nélkül mi is csak a sárban kúsznánk, a fákon lógnánk, fogunkkal tépnénk vagy karmunkkal oroznánk táplálékunk öntudatlanul. Számtalanszor gondolkodtam már, milyen lehet egy állat, egy nem lelkes lény tudata, és mindig fátyolos, ködös derengésnek képzelem az álom valamely szintjén, melyben villanásszerű sejtelmek között mély, maga-felejtő űrök tátonganak, olyanok, mint a halál. A felvillanó árnyékos értelemszikrák sem tartalmaznak valódi megértést, hiszen ami nem képes önmagára rácsodálkozni, saját lényét észlelni, az képtelen bármi mást felismerni. Csak az látja a világot, aki látja önmagát. De mi az eszünkkel többet látunk, messzebbre tekinthetünk, mint az állatok, már ameddig engeded, mert valós természetednek még a határáig sem juthatunk. Ilyenkor mindig megérint a gondolat, hogy bizony a mi értelmünk sem elég világos, ugyanúgy tükör által látunk homályosan, és nem csak téged, de magunkat és teremtésedet is. Ha egy gilisztához képest, ki mégis csak érzékeli környezetét, mi ilyen kimondhatatlanul fejlettebb lélekkel rendelkezünk, a tudat miféle világossága, tisztasága lehetséges még? És ez még nem a te végtelen értelmed, ó nem, uram, csak egy fejlett lényé, egy ragyogóbb elméjű teremtményé.

Ám a fő aggodalmam nem is ez, hiszen határtalan bölcsességedben adtál nekünk, amit akartál, és legyünk ezért is hálásak. De ezekben a könyvekben, uram, miket nem is tudom, hogyan felejthettek egyszerű szerzetesek előtt, nem szent könyveid szerint tárgyalják a létezést. Nincs szó itt hat napos teremtésről, nem ősatya nemzette az embert, és nem fűzi össze fajunkat szent kötelék veled, csak egy sikeres állat vagyunk, mely az idők alatt kimagaslott a többi közül. Nem mi neveztük meg, és így nem is mi vettük birtokba a világ lényeit, hanem velünk együtt fejlődtek ki csírából, őslevesből, és velünk menekültek régi korok óriási ragadozói elöl. A köveket a föld forró mozgásai, felszínének gyűrődései, az élőket gyakran a véletlen formálta, és állandóan elbuktak, kihaltak, de a szerves üledék folyton újrateremtette utódaikat. És micsoda lényeket, istenem! Kúsztak, nyálkásan, sok szemmel, szörnyű fogakkal felfegyverkezve akartak ölni és túlélni a szerencsétlenek, hogy aztán egy égi kő vagy egy vulkán véget vessen egész világrészek életének. Fiad sok évszázada hozta el az örömhírt, ez oly soknak tűnt eddig nekem, de ebben a történetben, uram, millió, milliárd években mérik az időt!

Faggattam néhány nagyobb tudású szerzetestársamat: hogyan látják ők, hogyan egyeztetik össze az itt olvasottakat hitünk áldott szavaival, de erről nem szeretnek beszélni.

Az ember mindig félt, és amit nem ismert, ami fenyegette, az elöl hozzád menekült, a hatalmad ereje mögé bújt, és neked tulajdonította a jelenséget. De arra jutottam, hogy az ismeretlen jelenségek nem igazolják a létedet, uram. Azok csak a félelmeinkről, rólunk szólnak, saját becsapottságunkról, csalódásunkról, mert a papjaink szerint nekünk szántad és ígérted a földet. Tudom, a bűnünk távolított el az Édentől, de most őszintén: ha egyszer valaki bűntelen lesz, elnyeri? Még fiad is az égi ígérettel távozott, amiről még nem érkezett hír, még nem látta senki, nem igazolta egy halott sem. De arra is jutottam, hogy a sok tudomány, a feltérképezett föld és űr, a megfejtett világ, minden feltárt és könyvekbe jegyzett titok, mi elénk emeli az addig csodának tartott ismeretlen működést, nem bizonyítják a nemlétedet sem. Csak azért, mert szent könyveid, jaj, bocsáss meg merészségemért, nem írnak a sok rejtett törvényről, ami biológiánkat és fizikánkat mozgásban tartja, sőt, akár ellentmondanak annak, még teremtő és mozgató lehetsz. Lehetsz uram, de vagy-e? Megtudom-e valaha?

Ha létezik természetfeletti, akkor ellentétét, a másik oldalt csak természetalattinak hívhatjuk, nem természetesnek. A természetes egy vékony vonal lehetne a kettő között, és mi csak a természetalattiban tartózkodhatnánk. De ez elképzelhetetlen: nem űzhetted a teljes teremtett világot a közép alá, ennyire távol és elzárva a paradicsomtól, ennyire végleg megalázva. Az egész természetfelettire és alattira való felosztás nevetséges: vagy minden természetes vagy semmi sem. Egyébként is, mi emberek a határt a természetfeletti és a „természetes” között valahogyan mindig az éppen meglévő ismereteink határánál jelöljük ki.

Nehéz kérdés ez. Kereslek a tudós könyvek lapjain, de még nem talállak. A dogmában, a hit szavaiban, az eszkatológiában, bármekkora bűn, most nem találom a személyed. Kereslek hát a lelkemben, és egyelőre arra jutottam, hogy ott foglak fellelni.

Visszajárok a könyvtárba azóta is. Sok társamon látom a nemtetszést, beszélnek is már a hátam mögött, de most már nem tudom abbahagyni. Nem tudom, hogy a te csodáidról olvasok a lapokon, vagy a vak véletlen által létrehozott egyszeri lehetőségről, de mindegy is, mert az élet szép, a világ gyönyörű, a lelkünk pedig egy csoda. Hiszem, hinni akarom, hogy a te csodád, mert az embernek kell valaki, akihez beszélhet, hogy ne csak magányosan, a papírral és a tollal, önmagával folytasson párbeszédet.