Reggel éles fényre ébredtem, beszűrődött az ablaktáblák lécei közötti réseken. Nem is értettem rögtön, és félálomban, elgémberedve az éjjeli hidegtől már azt hittem, hogy téged látlak. Vagy meghaltam, és a mennyed fénye áramlik felém. Egy pillanat volt a látomás, és rá kellett jönnöm, csak egy errefelé ritka, napsütéses reggel köszöntött, és éltetni hivatott csillagod fényét észlelem. Halld, magányomban minduntalan veled foglalkozom, rajtad jártatom eszem, még álmomban is te követsz, nem csoda, hogy riadva, kábán egy tüneményedben rögtön csodát látok.

Egy leheletnyit melegebb van, mint az elmúlt napokban, bár még odakint fagyott a világ. Nem csak a víz és a hó, de a föld, a kövek, a levegő is mintha végső mozdulatlanságba dermedt volna, és mintha ez lenne természetes állapotuk. Oly régen látom őket így, hogy magam is melléjük, beléjük dermedtem. Mintha bűnöm és vétkeim fagyasztották volna meg környezetem. Mintha konok és szemtelen tudakozásom miatt zártál volna a rideg világba, a saját világomba. Ez lehetne a pokol maga.

De lehetséges-e bűnt elkövetni ellened? Innen szemlélve tökéletes vagy, de bocsáss meg, csak a gondolat kedvéért, min változtatna, ha nem lennél tökéletes, hiszen felőlünk akár torz és hibás is lehetnél, hiszen mi csak általad és miattad tudunk ítélni és gondolni, ezért észre sem vennénk. Ha csak részleges lennél, fogyatékos, akkor is az örök törvényként fogadnánk el, mert nem ismerünk mást rajtad kívül. Ezért hát nem tudunk bűnt elkövetni ellened, mert a magad köreiben teljes és romolhatatlan vagy, érinthetetlen és sebezhetetlen. Nagyobb és erősebb nálunk. Bűnt csak önmagunk, vagy a nálunk kisebbek ellen tudunk elkövetni az általad szabott jog szerint, és megbotolva a büntetést is magunkra mérjük ki, mert világodban büntetés a következménye az oknak, a bűnnek. De ha te mérnéd ránk ezért a csapást, lealacsonyítanád magad a féltékeny és hiú bűnösök közé; elképzelhetetlen, hogy kicsinyes indulat vezérelve adj magadból, majd orozz teremtményeidtől; hiszen minden a tiéd. Értem, hogy amit tőlünk követelsz magadnak, abban nem a neked szánt dolog a fontos, hanem a bemutatott áldozat, a lemondás, az önmagunk megfosztásának rítusa, de nem hiszem, hogy ebben találnál gyönyört. Ha nem vagy féltékeny, akkor nem lehetsz önkényes bántalmazó sem, aki a lehajtott fejekben, a meghajtott gerincekben és a földre hulló alázatban leli örömét. Nem azért adtál tartást, boldogságot, büszkeséget, hogy aztán követeld ezek átnyújtását. A lemondást nem a félelem és a kényszer, hanem a bölcsesség és a szeretet teremje meg!

Nincs menekvés hát, nincs futás előled, mert a rohanó lélek teremtésedben körbeér, és önmagát kergeti. De hiszem, hinni akarom, hogy bár sosem érhetünk fel nagyságodhoz, sőt soha nem érthetünk meg téged, mert a lényegben nincs közösségünk, de mégsem alattvalókat, hanem társakat, önálló létezőket alkottál, legyen az ember, madár, fűszál vagy kő. Ha ezek mind belőled születtek, akkor magadat is megaláznád, mikor őket szolgálni kényszeríted. Főleg a szellemet, legfenségesebb művedet nem alacsonyíthatod szolgává, mert a szellem is te vagy. Csak azt lehet magunk alá rendelni, ami nem mi vagyunk, amihez közünk nincs; ezért nem tudja az ember a másik embert vagy a természetet hosszú időre maga alá gyűrni, és ezért nem teszed ezt meg te sem az emberrel.

Ártani hát nem lehet neked, de félre ne érts, fel sem merült szolgádban még az ártás szándéka sem. Már a gondolat is csak nekem ártana, mert hiszem, hogy te nem zársz ki engem üdvösségemből, hiszen bűntelen és szerető isten vagy. Magamat zárom ki onnan, ha nem gyógyítom meg szívem.

De fészkelődik bennem a kérdés, uram: ha magamat zárom ki kegyedből, akkor magam vagyok, aki be is juttathatom lelkem üdvösségedbe? Én döntenék megváltásomról vagy kárhozatomról? Alig merészelem feltenni ezt a kérdést, és lelkem visszaborzad a választól. Nem tudom, mitől féljek jobban: attól, hogy sorsom csak rajtam múlik, vagy attól, hogy kizárólag a te szigorú döntésedtől. Ezek szerint ez közös ügyünk lenne?

Te minden bölcsességnek ura vagy, ezért figyelsz, hogy saját eszünknek hívén el ne kallódjunk. Vigyázol, hogy a dolgok össze ne keveredjenek, és minden jelenség egymás után következzen, és sosem máshogyan. A növény eleinte növekszik magjából, aztán levelet hajt, majd virágba borul, terem, elhervad, sosem máshogyan. Az ember születik, tanul, felnővén munkálkodik, öregszik, meghal, és sosem cserélődik fel a dolgok rendje. Ahogyan egyetlen pillanatban nem lehet növekvő és hervadó is a növény, úgy nem lehet az ember egyszerre gyermek és aggastyán; csak akkor jelenik meg az új, ha elenyészett a régi. Mi, halandók, csodálattal nézzük az örök rendet, és reméljük, hogy mindez döntésed tükrözi, és nem a rád mért kényszert. De hát ki lenne képes rád vetni akaratát, hiszen te teljes vagy és végtelenül hatalmas! Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy törvényed és annak örökké megnyilvánuló kiszámíthatósága, a soha meg nem bicsakló rend akaratod bizonysága, és teremtésed nem zárt téged kényszereid közé. Mert minket oda zárt, uram, és ezért hálával tartozunk neked: nem tudnánk mit kezdeni a jelenségek feletti uralommal, ha ránk ruháznád a világ működtetésének nyűgét. Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy a soha meg nem bicsakló rend az élők javát szolgálja, hogy a bizonyosság helyén támadó rendetlenségben el veszejtsük magunkat.

Mert nálad még a rendetlenség is rend, még a káosz is szabályos, még a pokol is élettel teli. Ahonnan kivonódnál, ott nem maradna semmi, de az egész gondolat értelmetlen, mert ahonnan megvonnád magad, ott is te lennél, vagyis a hiányod; ami nem te vagy, az is te vagy. Mi eltűnhetünk nyomtalanul, de te nem, mert a teremtett világ, és az azt megelőző teremtő akarat is benned található. Nekünk ez érthetetlen, hiszen csak azt értjük, amibe te bölcsességeddel beavatni gondoltál minket.

A tér két széle között mindig ugyanannyi a távolság, az idő egyformán hömpölyög. A teret és az időt kimérted, az anyagot kiszabtad, és ebben soha nincs változás. Alkalmazkodunk szent szabályaidhoz, mit tehetnénk, és szeretünk téged, mert mást hogyan szerethetnénk. Végül bármit teszünk az anyaggal, vagy bármit próbálunk szeretni, mindig, törvényeid útján, de hozzád érkezünk. Nem dönthetünk arról, szeretünk-e téged, csak azt határozhatnánk el, hogy elfordulunk orcádtól: mást szeretni vagy mástól elfordulni képtelenség, mert mindenhol te vagy, uram. De még elfordulni is meddő igyekezet lenne, mert a neked hátat fordító ember újra csak szembekerül veled; a látásod elöl menekülő becsukott szem elé az elménk vetíti képedet, mert te vagy a gondolat és az érzés is. Lásd, végül nem is tudnánk megszökni, de miért is akarnánk, hiszen nincs hová bújni a mindenség elöl. Lehajtott fejünket odahajtjuk hát öledbe, és bűneinken bánkódunk. Kegyelmet kérünk tőled, de hát kitől is kérnénk!

Az ég újra elborult, rövid volt a fény fellángolása. Felhők húzódtak a Nap elé, vagy csak köd, nehéz megnevezni itt a hegyen ezt az örök, félhomályt hozó, mindent betakaró szürkeséget. Most kitakarítom a cellám, elkészítem sovány ebédemet, aztán keresek munkálkodni valót. Írok még neked, uram.