A következőkben nagy vonalakban tárgyaljuk a vallásokat egy fő csoportosító elv mentén. A témát három bejegyzésre osztjuk: most a monoteista vallások kialakulásáig tekintjük át történetüket, legközelebb a monoteista és dualista vallásokat nézzük meg, a harmadik részben pedig a nem-teista vallásokkal foglalkozunk. Megállapítjuk, hogy a vallási elképzelésekben határozottan volt fejlődés a történelem során, de ez nem az istenek fejlődéséről beszél, hanem az emberéről. Azt is megállapítjuk, hogy dacára minden fejlődésnek, az ember alapvető lényege nem változott az úgynevezett kognitív forradalom óta eltelt hetvenezer évben, ezért a legfejlettebb világvallások is tartalmazzák a legősibb hiedelmeinket, világlátásunkat, és lelkünk mélyén nem tudtunk elszakadni a halálától, a sötéttől és a környezetétől rettegő, a nagy kérdésekre választ kereső emberőstől. A következő utáni bejegyzésben külön tárgyaljuk majd a vallásokon belül a buddhizmust, mert időnként érdemes megállni, és összefoglalni, áttekinteni a fő témánkat, nehogy a részletek taglalása közben elveszítsük a fókuszt.

Mint nemrég megállapítottuk (380. bejegyzés) vallásnak akkor tekinthető egy elméleti rendszer, ha emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdeti. A vallás normák és értékek egész rendszere, nem egyetlen elszigetelt szokás vagy hiedelem. Egy babona, okos és védhető elképzelés, akár egy igazság önmagában még nem vallás. A reinkarnációban, a mennyországban, de akár az istenben való saját hit még nem rendszer, nem határozza meg teljes mértékben az egyén gondolkodását, viselkedését, kapcsolatait, és nem irányítja világlátását. A vallás egy hiten vagy meggyőződésen alapuló rendszer másokkal közös megvallása, tehát a fentieken túl feltétele még az azonos elveket valló közösséghez való tartozás. Ezen is túl egy norma- és értékrendszer akkor tekinthető vallásnak, ha azt hirdeti, hogy értékei és normái nem emberi elképzeléseken, döntéseken, hanem emberfeletti törvényeken alapulnak. Számtalan rendszer vesz minket körül: játékszabályok, jogrendszerek, társadalmi normák, akár tudományos elvek, melyeket önként vagy kényszerből elfogadunk, de vallásnak csak az tekinthető, amelyiknek követői emberfeletti eredetet tulajdonítanak.

A ma ismert világvallások mindegyike univerzális és térítő, még a buddhizmus is, különben rövid életű, helyi szektaként végezték volna, és már az emléküket is elmosta volna a történelem. De a legtöbb vallás az ember történetében nem ilyen volt, hanem helyi és exkluzív. Egy völgyben található nagy fa vagy szikla, egy néhány tíz vagy száz kilométer átmérőjű területen lévő folyó szellemei, egy törzs vagy nemzetség saját történetei a természeti jelenségek mögött rejtőző istenekről adták az ember vallásos elképzeléseit szinte egész történelmünk folyamán. A helyi vallások nem tudtak kinőni az azt kidolgozó csoport keretei közül, mert a csoportok között nem volt kapcsolat, vagy ha igen, erősen korlátozott: villongásokra, terület- és zsákmányszerző csatákra, kezdetleges kereskedelemre korlátozódott. De igény sem mutatkozott a kiterjesztésre. Értelmetlen lett volna egy termékeny völgy mérsékelt égövi fáihoz kapcsolódó hiedelmeit rákényszeríteni egy száraz térség szeleihez imádkozó törzsre. Később, mikor az ember már városokba tömörült, és a kereskedelem összekapcsolta az emberi közösségeket, akkor sem akarták a győztesek ráerőltetni hitüket a legyőzöttekre. Elvárták, hogy elfogadják az új urak új isteneit, áldozatot és imádatot kellett bemutatni feléjük is, de nem érdekelte őket, ha az uralt nép megőrizte régi isteneit. Sőt, előszeretettel emelték be őket saját panteonjukba. Az istenek megfértek egymás mellett, és bár ők is csatáztak egymással, mint híveik, de a legyőzött isteneket nem akarták megváltoztatni, megelégedtek nagyobb anyagi és lelki áldozattal. Nem is lett volna értelme, hiszen az elfoglalt terület isteneinek ott szerepe és hatalma volt, és az új urak jól tették, ha tiszteletben tartották a már felhalmozott tudást. Az istenek szorosan együttműködtek híveikkel. Ha az embernek fontos volt egy növény vagy zsákmányállat, az életben maradáshoz szükséges egy terület, akkor isteneik ezek elejtésében, megkímélésben, termesztésében, vagy a terület kisajátításában támogatták őket, és biztosították, hogy emberi igényeik isteni eredetet nyerjenek. Az ember istenei beosztották az évszakok, napok ritmusát, megszabták a viselkedést, rendet és törvényeket írtak, így rend lett az ég alattiban is. Az emberfeletti okokkal igazolt nagyon is emberi igények és cselekedetek így igazolást is nyertek, de még fontosabb, hogy összekovácsolták a közösséget, és szabályozták a hétköznapokat: lefojtották a közösséget bomlasztó vágyakat, erősítették az egységet, és bírává tették az embert önmaga felett. Egy közösség az istenei nélkül csak erőszakos és tanácstalan emberek csoportja volt, de isteneinek támogatásával már közösség. Ha ennek a közösségnek egy tagja megkérdőjelezte az istenek törvényeit, könnyen kívül találhatta magát, ami a halállal volt egyenlő.

Az emberfelettit feltételező vallások ezekbe a csoportokba sorolhatók: animizmus, politeizmus, monoteizmus, dualizmus. Vegyük át röviden a közöttük lévő kapcsolatokat.

Mikor az animizmus volt az uralkodó hitrendszer, az emberi normáknak és értékeknek még a többi lény, állatok, növények, szellemek és egyéb entitások érdekeit is figyelembe kellett vennie a sajátján kívül. A hitnek eme formája a vadászó-gyűjtögető társadalmakban alakult ki. A hívő ugyanúgy szembesült tiltásokkal, erkölcsi gátakkal, ám ezek még nem csak az emberiség érdekét szolgálták; meg kellett köszönni a természet ajándékait, de nem csak egy elképzelt egyetlen úrnak, hanem közvetlenül annak a lénynek, akitől származott. Figyelnie kellett környezetére, mert ezek a vallások helyhez, a helyi adottságokhoz és a helyben élő többi lényhez kötöttek voltak. Az ember otthonosan érezte magát a természetben, és ha az eget figyelte, akkor azt még a természet részeként vizsgálta, és nem fürkészte az ég felettit. Magát nem helyezte a többi faj fölé. Hiba lenne romanticizálni ezt a kort, mert semmivel nem volt kevésbé kegyetlen, mint a mai, főleg az egyik ember bánt időnként borzasztóan egy társával, akár saját törzsén belül is. Azt állapítjuk csak meg, hogy az animista vallások az ember helyét a többi lény között találták meg, legyenek azok élők vagy nem élő jelenségek. Továbbélésük feltétele volt, hogy értsék a környező világuk rendjét. Függtek a környezettől: nem tekintették alacsonyabbrendűnek a zsákmányukat vagy a gyűjtött növényeket, de nem tekintették magasabbrendűnek a rájuk vadászó nagyvadakat sem. Lelket és tudatot feltételeztek az élet szereplőiben, magukat a rendszer részének tekintették, a fennálló rendet pedig öröknek, legalábbis az ember számára megváltoztathatatlannak.

A mezőgazdasági forradalom változtatott ezen a felálláson, forradalmat hozott a vallásban is. A mezőgazdaságból élő ember uralta és manipulálta a birtokán élő, és így a hatalma alá került növényeket és állatokat. Bezárta, erőszakkal szaporította, szelektálta őket, erejüket munkára használta. A környezet egy része az ember tulajdona lett. Új isteneinek változott a szerepe: az embernek alárendelt lények egészségére, szaporodására, az évszakok, az időjárás ciklikusságára, a munka eredményeire is kellett már figyelniük, és ezért cserébe a földművestől áldozat formájában elkérték terményeinek, állatainak egy részét. Sok ősi mitológia egy szerződés, melyben az emberek örök elkötelezettséget fogadnak az istenek egy csoportjának, cserében az állatok és növények, a világ feletti uralomért. Az emberek tere is kitágult. Országok alakultak, szélesedett a kereskedelem, az addigi helyi, speciális szellemi lények ereje már kevésnek bizonyult, nem elégítették ki a szükségleteket. Erősebb istenek kellettek, akiknek hatalma már egy országra terjed ki. Ez vezetett a politeizmushoz.

Az új istenek már univerzális erőket, általános jelenségeket testesítettek meg. Egyik az eső, a másik a háború, a következő a termékenység felett uralkodott. A művészetek ágakra bomlása, a mesterségek elkülönülése magukkal hozták a fogalmak isteni megfelelőit, így lett ura vagy úrnője a szépségnek, a bölcsességnek, a sarukészítőknek, ácsoknak, fegyverkészítőknek. Ám az animizmus nem tűnt el a politeizmus megjelenésével. A démonok, manók, tündérek, szellemek szerves részei maradtak a vallásoknak, de szerepük lecsökkent a hatalmas, globális erejű istenek mellett, és a hétköznapok apróbb igényeit elégítették ki. Segítőkké váltak, mesék és regék hőseivé, de nagyon is élő lények maradtak, akikkel kapcsolatot lehetett teremteni, és segítségüket kérni a napi problémák megoldásához. Nem tűntek el, megmaradtak a forrásokban, fákban, sziklákban, vagy a halottak szellemeként. A gyógyítás istenének bemutatott áldozat mellett érdemes volt valamit adni az erdei szent fa szellemének is, ha a gyerek megbetegedett.

Míg egy animista úgy gondolta, hogy az ember csak egy a világot benépesítő teremtmények közül, addig egy politeista már a világ és az istenek közötti kapcsolattartónak látta magát. Az ember státusza megváltozott. Ebből következően az ember az istenek alárendeltjének, de a többi teremtmény fölérendeltjének, akár urának tekintette faját. Komolyan hitte, hogy rítusai, áldozatai nem csak megszentelik a világot, de egyenesen mozgatják azt, mert az istenek az áldozatuk függvényében hajlandóak működtetni. Szentül hitték, hogy egy szertartás el nem végzése káoszba borítaná a teremtést, de még rossz elvégzése is tönkre tehetné, ezért a pap akár életével lakolt egy rítus elvégzése közben ejtett hibáért. Az eső az esőszertartást miatt hull, a Nap is a jól prezentált szertartás miatt kel fel, a halott szelleme pedig eltéved, ha a rítus nem pontos. A mai babonák alapjait itt találjuk, abban a hitben, ami szerint cselekedeteink közvetlenül hatnak a világ eseményeire. Ugyanígy hitték, hogy bűneik, jócselekedeteik is közvetlenül hatnak a világra, ezért a rossz cselekedetek globális zavart keltenek a világban, pl. özönvizet. Emberek és istenek között egy szerződés köttetett, melyet mindkét félnek előnyös betartania.

A monoteista vallások ostoba bálványimádásnak minősítették a politeizmust, és ez a vélekedés el is terjedt az úgynevezett felvilágosult emberiségben, de a sokistenhitnek is mély bölcsesség alakította ki a rendszerét. A politeista, de még az animista vallások sem zárták ki soha egy világot irányító, egyetlen és felsőbb hatalom létét. Elfogadták a démonok, sziklák, folyók, vagy éppen a világ egy-egy általános erejét uraló hatalmas istenek mögött egy egységes törvény létezését. Zeuszt uralta a Végzet (Moira) vagy a Chaos, az északi isteneket a Ragnarök, a hinduk számtalan istenét Brahman, és mindről elmondható, hogy akármekkora is volt egy isten hatalma, mind valami titokzatos, sötét eredetből származott, valami zavaros, rendezetlen ősi, embertelen helyről, melytől félt, és ami felett nem uralkodhatott. Egyik szerepe a fő- és mellékisteneknek is éppen a zavaros, ősi erők szabályozása, rendezése volt, amiben aztán az ember, mint teremtmény, már megjelenhetett. A monoteizmustól való különbség, hogy a panteon kisebb-nagyobb isteneivel ellentétben ennek a főisten felett és mögött álló hatalomnak nem voltak érdekei. A végzethez, a Káoszhoz, Brahmanhoz felesleges imádkozni, mert érdekektől és előítéletektől, vágyaktól mentesen ennek a rettenetes erőnek mindegy volt, mi történik az emberrel. Nem lehetséges kapcsolatba kerülni vele. A világot mozgató istenek és az ember egyaránt elfojtott rettegéssel viszonyultak hozzájuk, és az emberek bíztak benne, hogy áldozataikból elég erőt nyernek isteneik, hogy azt a legnagyobbat távol tudják tartani.

Egyes szentek, remeték minden korban végül ehhez a háttérből irányító legnagyobb hatalomhoz fordultak, de ők mindig kevesen voltak. Az univerzumot irányító végső titokhoz igazodva lemondtak vágyaikról, elemi szükségleteikről, és elfogadták a lemondással járó következményeket, a szegénységet, nélkülözést, számkivetettséget. Ebből a perspektívából minden földi élet és törekvés kérészéletű. Sem régen, sem most nincsenek tömeges követői e felfogásnak. A többiek, a szinte összes ember azonban nem tudott mit kezdeni egy érdek és vágy nélküli erővel, ezért anyagi és spirituális életének problémáival, kérdéseivel a különböző erejű és feladatú istenekhez fordult. Mivel az ilyenek hatalma részleges, nem terjed ki mindenre, ezért híveikhez hasonlóan érdekeik, előítéleteik és céljaik voltak. Lehetett velük egyezséget, szövetséget kötni, és áldozatokkal manipulálni. Egészséget, bő termést, a háborúk megnyerését kérhették tőlük.

A sokistenhit, a politeizmus teljes vallási toleranciát tett lehetővé. Bármennyi isten elfér az égben a nagy, titokzatos, háttérben irányító, de semmibe be nem avatkozó teremtő árnyékában. Egy politeista nem értette volna az „eretnek” és a „hitetlen” szavak jelentését. Egyetlen birodalom sem indított hódító háborút, hogy isteneit új vidékeken terjessze el, mindössze elvárta a legyőzöttektől, hogy tiszteljék az ő isteneit is. Az új templomok a régi mellé épültek, a régi panteonba bevitték az újak szobrait is. A rómaiak a keresztényektől sem várták el, hogy szakítsanak új megváltójukkal, viszont elvárták, hogy tiszteljék a birodalom régi isteneit, ezzel kinyilvánítva politikai lojalitásukat. Mikor a keresztények erre nem voltak hajlandóak, üldözni kezdték őket az ellenzéki politikai hozzáállásuk miatt, mert veszélyt jelentettek a birodalom egységére. De ezt is félgőzzel tették: 300 év alatt négy keresztényüldözési hullám zajlott, néhány ezer áldozattal. Később a már államvallássá lett kereszténység alatt maguk a keresztények egy-egy év során jóval többet megöltek maguk közül, gondoljunk csak a katolikus és protestáns háborúkra. Egy politeista vallás istene, akárcsak népe, nem törekedett lehetőségein túli hatalomra, megelégedett az elégséges áldozattal, és ha hívei elfogytak, csendben maga is elenyészett. Egy monoteista vallás istene viszont képtelen megférni a többi istennel. Legközelebb őket tekintjük át.