Az éberség négy talapzata közül az első a test éber szemlélése. A testünk közel áll hozzánk, minden ingerünk felőle érkezik a tudatba, és folyamatosan használjuk. A test viseli az érzékszerveket, amik érzékelik a környezetünket, és hordozza az elmét, ami értelmezi a tapasztalt ingereket, benyomásokat, gondolatokat, majd ez az elme reagál a testen keresztül a külső világ felé. Mivel a helyes éberség ösvénytagon belül vagyunk, ezért a legfontosabb, hogy az alább következő gyakorlatokat éberen, összpontosítva, tiszta tudatossággal igyekezzük végezni. A négy talapzat gyakorlatai nem öncélúak: céljuk az éberség kifejlesztése, mely képesség akár már önmagában elég lehet a megvilágosodáshoz, mivel a helyes éberség talán a legfontosabb eszköz a tökéletes látás és a foltmentes tudatosság eléréséhez.

A test a legalapvetőbb vizsgálati tárgy. A buddhizmus nem foglalkozik az elkülönült, önálló, életeken átívelően állandó lélek, mag vagy önvaló eszméjével, hanem azt tanulmányozza, amit a hétköznapokban magunk is tapasztalhatunk: akkor születtünk meg, amikor a testünk megszületett, és csak addig élünk, ameddig a testünk él. Ez alól a törvény alól élőlény még nem vonhatta ki magát. A buddhizmus nem foglalkozik felesleges kérdésekkel, a halál utáni létezéssel, hanem azzal, ami a szeme előtt van, ami tapasztalható és megérthető, ezért a test első talapzatnak, első éberen vizsgálandó tárgynak elég kézenfekvő.

A szemlélődés során a saját testünket figyeljük meg. Ennek oka kettős: mások testének vizsgálata lehet elidegenítő vagy vágykeltő, ezért nem érnénk el a kívánt eredményt, másfelől pedig igazán tapasztalatokat levonni abból tudunk, amivel valódi, állandó és élő kapcsolatunk van, ez pedig a saját testünk.

Ezek a gyakorlatok valami hétköznapi és elérhető folyamatot tesznek a meditáció tárgyává úgy, hogy egyszerűen a tudatosság körébe emelik. Megfigyelünk valamit, ami mindvégig az orrunk előtt volt, de eddig nem vizsgáltunk meg éber tudatossággal. A vizsgálódás nem öncélú: az ítélet-mentes, értékelés-mentes puszta figyelem lecsupaszítja tárgyát, és kifejti belőle lényegét, üres valóságát, majd ezzel a tapasztalattal segít megérteni a jelenségek általános természetét, és segít úgy látni a világ dolgait, ahogyan azok vannak.

A tiszta tudatosságnak négy összetevője van:

1. A cselekedet céljának átlátása, vagyis a cél felismerése, és annak meghatározása, hogy ez a cél összhangban van-e a Dharmával.
   2. A cél elérését biztosító leghatékonyabb eszköz megtalálása.
   3. A meditáció területének tiszta tudatossága, vagyis az, hogy a tudatot állandóan meditációs keretek között, meditációs szemléletben tartsuk mindenféle cselekedetet végrehajtása közben.
   4. A káprázattól mentes átvilágítottság, vagyis a cselekvés személytelen folyamatként történő észlelése, amely mentes bármiféle irányító én-entitástól.

A buddhizmus egyik alapvető szúttája, a Szatipatthána szútta írja le a négy talapzatot. A test szemlélése az alábbi részekből, módszerekből áll:

A.) Légzésre irányuló éberség

A légzés megfigyelése a legegyszerűbb, ráadásul szinte akárhol és akármikor végezhető gyakorlat. De nem csak ezért van kiemelt szerepe: az egyetlen testi működésünk, amelyik egyszerre folyamatos, megszakítatlan, szelíd a ritmusa, a felszínen tapasztalható és összeköti a külső és belső tartományokat. Folyamatos, mert egész életünkön át egyetlen pillanatra sem szakad meg, hiszen még a ki- és belégzés közötti légzésszünet, mikor a légzés iránya megfordul, is a része. Megszakítatlan, mert csak nagyon rövid ideig nélkülözhetjük. Szelíd a ritmusa, mert pl. a szívverés is folyamatos, de erős, ütésre emlékeztető a működése, míg a lélegzés halk, alig észrevehető. A szívveréssel, bélmozgással, egyéb zsigeri működéssel ellentétben a felszínen zajlik, a kifújt levegő észlelhető, ezért könnyű megfigyelni, de talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy minden pillanatunkban összeköti testünk belső mélységeit a külső világgal, mert ki-be áramlik a két tartomány között állandó kapcsolatot és információcserét biztosítva.

A légzés tudatosítása rendszerint „meditációs gyökértárgyként” szolgál, és a szemlélődés egész folyamatát megalapozza. Kezdő gyakorlóknak is hasznos, de megvilágosodás előtt állóknak is, mert a légzés tudatossága önmagában elvezethet bennünket az Ösvény összes fokára, egészen annak betetőzéséig, a teljes felébredésig. A Buddha is ezt a meditációt használta megvilágosodása éjszakáján. Nézzük, mit mondott a légzésről:

„A szerzetes kimegy az erdőbe, egy fa tövébe vagy egy üres kunyhóba, és leül. Lábát keresztbe teszi, testét kiegyenesíti, éberségét megalapozza maga előtt, éberen lélegzik be, éberen lélegzik ki:

1. amikor hosszan lélegzik be, tudja: hosszan lélegzem be;
2. amikor hosszan lélegzik ki, tudja: hosszan lélegzem ki;
3. amikor röviden lélegzik be, tudja: röviden lélegzem be;
4. amikor röviden lélegzik ki, tudja: röviden lélegzem ki;
5. amikor az egész testet megtapasztalva lélegzik be, tudja: az egész testet megtapasztalva lélegzem be;
6. amikor az egész testet megtapasztalva lélegzik ki, tudja: az egész testet megtapasztalva lélegzem ki;
7. amikor a testi késztetést elnyugtatva lélegzik be, tudja: a testi késztetést elnyugtatva lélegzem be;
8. amikor a testi késztetést elnyugtatva lélegzik ki, tudja: a testi késztetést elnyugtatva lélegzem ki.”

B.) Testhelyzetek és tevékenységek

 „Amikor megy és jön, tiszta tudással teszi; amikor előre néz és oldalra néz, tiszta tudással teszi; amikor behajlítja és kinyújtja tagjait, tiszta tudással teszi; amikor ruházatát viseli, köntösét és szilkéjét viszi, tiszta tudással teszi; amikor eszik, iszik, ételt fogyaszt és ízlel, tiszta tudással teszi; amikor ürít és vizel, tiszta tudással teszi; amikor jár, áll, ül, elalszik, felkel, beszél és csendben marad, tiszta tudással teszi:

1. amikor jár, tudja: járok;
2. amikor áll, tudja, állok;
3. amikor ül, tudja, ülök;
4. amikor fekszik, tudja, fekszem.”

A négy testhelyzet egyben négy meditációs forma. A gyakorló észben tartja a tevékenységet, nem kapcsol hozzá semmit és senkit, leginkább önmagát nem, mert állandóan felteszi a kérdést magának: ki végzi ezt a tevékenységet? Így majd előrehaladottabb gyakorlóknál eltűnik az „én”, és a hamis meggyőződés, hogy „járok.” Annyi marad: „a test jár”. Fontos, hogy nem cél az elidegenedés semmitől, önmagunktól sem. Az elidegenedés elszakít a tárgytól és a tapasztalattól, és ezzel messzebb kerülhetünk az igazságtól, mint a gyakorlás előtt voltunk.

C.) Testrészek és elemek

A test anatómiai felépítése fölötti szemlélődés (a test nem vonzó természete fölötti szemlélődés):

„Szerzetesek, erre a bőrrel borított testre úgy tekintsetek a talpától a hajszálak végéig, mint ami sokféle tisztátalansággal van tele, a következőképpen: ebben a testben van haj, szőr, köröm, fog, bőr, hús, ín, csont, csontvelő, vese, szív, máj, rekeszizom, lép, tüdő, bél, bélfodor, gyomortartalom, ürülék, epe, nyálka, genny, vér, verejték, zsír, könny, háj, takony, ízületi folyadék, vizelet, és bármilyen más rész, ami csak előfordul.”

„Ahogy lent, úgy fent, ahogy fent, úgy lent: mert bár a fenti elvileg nemesebb, de a tárgyilagos vizsgálat elvezet ahhoz a megértéshez, hogy mindegyik azonos természetű.” Lényegét tekintve egyik testrész sem szép, a test kifordítva bűzös és undorító. Ebben a tapasztalatban nem az a lényeg, hogy a test nem szép; ezt a tényt csak az önmagunkhoz és a többi testhez való ragaszkodás megszüntetése miatt kell megértenünk. A lényeg, hogy a test semmilyen, egy eszköz, és bár nagyon hasznos eszköz, mert életben tart és összekapcsol a világgal, de semmi más, legfőképpen nem vágyunk vagy rajongásunk tárgya. Félteni is értelmetlen, mert a test megöregszik, megcsúnyul, beteg lesz és meghal, ez elkerülhetetlen.

A saját testet vizsgáljuk, mert az a miénk, arról vannak élményeink. Felismerjük, hogy a test nem szép, majd azt, hogy nincsenek minőségei, így megszűnik a vágy. Nem cél az undor és az ellenszenv, sőt, probléma, ha ezek fellépnek, mert akkor a vágy szenve helyett az ellenszenvvel kell megküzdenünk. A cél a belátás, a valóság ragaszkodás-mentes elfogadása. A középútra törekszünk az aszkézis és a vágytól való elragadtatottság között. Ahogyan a babbal teli zsák szemlélése sem vált ki érzelmi reakciót, úgy a saját test szemlélése se okozzon kötődést.

A test nem vonzó természete fölötti meditálás úgy fordítja vissza az érzékiség, a hamis észlelés áradatát, hogy ledönti annak észlelési támaszát. A vonzónak látott test felé vágy gerjed, az undorítónak látott test felé ellenszenv ébred. Mindkét szemlélet torzítja és hamisítja az észlelést. Célunk, hogy a testet annak lássuk, ami, így végre azt a maga valóságában tudjuk vizsgálni és elfogadni.

A test szemlélése a négy elem alapján:

„Szerzetesek, erre a testre, bárhol, bármilyen helyzetben legyen is, úgy tekintsetek, mint ami elemekből áll: ebben a testben van föld-elem, víz-elem, tűz-elem, levegő-elem.”

A négy elem nem konkrét létező, csak a négy alapvető minőséget jelöli, semmi mást: szilárdság, folyékonyság (kohézió), hő (energia) és a mozgás. A test működésében így a világ működése figyelhető meg. A saját test, mások teste, az élettelen tárgyak mind személytelenek. Minden, aminek neve van, nevezhető máshogyan is, és egy másik kombinációban elveszti meghatározottságait, leveti a nevet és a formát. A test nem „én” vagy „enyém”, hanem csak az összetevők kombinációja. Egy karmikus képződmény, egy használati eszköz, alázatos alapja és szolgálója az életnek, mely megérdemli a tiszteletet és a nemes figyelmet, de a hozzá való kötődés miatt a halálban vele együtt való elsüllyedést ne vállaljuk.

D.) Temetői szemlélődések és halál-meditáció

Temetői szemlélődések:

Kilenc szakaszban végezték a korabeli szerzetesek. Akkoriban gyakori volt, hogy a holttesteket a temető földjén szabadon hagyták, ahol a ragadozók dézsmálták, a napfény szárította őket, míg porrá nem omlottak. Nekünk erre már nincsen lehetőségünk, de el tudjuk képzelni, illetve számtalan bomló és pusztuló lényt vagy tárgyat tudunk megvizsgálni környezetünkben, hogy el tudjuk végezni ezeket a gyakorlatokat. A kilenc szakasz a következő:

„Mintha látnátok egy temetőbe kivetett holttestet, egynaposat, kétnaposat vagy háromnaposat, amely felpuffadt, kékes színű és nedvedzik … amelyet varjak, héják, keselyűk, kutyák, sakálok és különféle férgek falnak … vérfoltos, inaktól összetartott csontvázat, amelyen még van hús … inaktól összetartott, hús nélküli, vértől foltos csontvázat … inaktól összetartott csontvázat, amelyen már nincs hús és vér … minden irányban szétszóródott csontokat … fehérre fakult, kagylóhéj-színű csontokat … egy évesnél régebbi, kupacokba halmozódott csontokat … elrothadt, elporladt csontokat – ezt a testet így hasonlítsátok össze azzal: ennek a testnek is ilyen a természete, ilyenné lesz, ezt a sorsot nem kerülheti el.”

A test visszataszító természete közös minden élőben, és a halál minden élőlény elkerülhetetlen sorsa. A vágy ellenszere, és a mulandóság megértése könnyen gyakorolható ezt belátva. A bomlást felfedezhetjük a saját testben, és megláthatjuk mindenben. Ennek az észlelésnek sem szabad ellenérzést vagy szorongást kiváltania. Derűvel és megértéssel kell végeznünk az összes felsorolt gyakorlatot, és a bomlásban is a természetes és fájdalommentes körforgást kell meglátnunk, hogy el tudjunk szakadni a rögzítettség, állandóság nemlétező kapaszkodójától.

Halál-meditáció:

Nem biztos, hogy a következő lélegzetvétel megtörténik, vagy a következő falatot a szánkba vehetjük. Ha el tudunk helyezkedni a jelenben, megéljük a halál elkerülhetetlenségét, megtalálhatjuk a nem-halált. De nagyon fontos, hogy mindez ne eredményezzen hamis reményt, kapaszkodást, menekülést és illúziót, és ne akarjuk rögzíteni a jelent.

Látjuk tehát, hogy az összes gyakorlatnak az éberség ad értelmet. A testet, a testhelyzeteket, a légzést, a test felbomlását és a testrészeket is azért szemléljük, hogy a tökéletes látás fényénél levonhassuk a legalapvetőbb következtetéseket az életről. Azt a dolgot vizsgáljuk, amihez a legtöbb közünk van, ami életünk minden pillanatában velünk van, sőt, ami életben tart, és amin keresztül szerezzük összes tapasztalatunkat, és ez a testünk. A legalapvetőbb következtetések pedig a buddhizmus alapigazságai, melyekről már sokszor szóltunk: ami születik, az meghal, mert az elmúlás élő és élettelen számára is elkerülhetetlen; az élők és a dharmák is mind éntelenek; valamint mindennek a nemtudása dukkhát és szenvedést okoz.