Apránként, de összehordtam. Kerülőutakon, vagy a széles ösvényen, a padlásokról, pincékből, de sokszor az utcákról cipeltem be mindent ide, kupacba, fal mellé hányva, polcra, akasztóra, mindegy, ahová került, tartozott, amivé válni akart, ahol jól érezte magát. Oda jutott mind, aminek magát gondolta. A falakat magasítani kellett, rekeszeket építeni, a pincét falazni, annyi munka akadt vele, hogy többször abba akartam hagyni. Nem az én feladatom, ezek a ti holmijaitok. Helyezzétek el, szórjátok szét, mit bánom, semmi közöm sem hozzátok, sem a dolgaitokhoz. De jó, halmozzuk fel együtt, te a tárgyakért felelsz, te ott, hozd a megfoghatót, sokan vagytok, jó, akkor kell a dolgos kéz, az eszmékért az a nagy, erős ember menjen, rakja ebbe a dobozba, majd találunk nekik helyet. Nem is az elhelyezés a lényeg, hiszen katedrálist építünk, majd felfedezzük a kategóriát, ha még nem teremtődött meg.

- A csata után, mikor megmenekültek, a Szörnyeteg asszonya és a kölyke átúsztak az éjszakai folyón, átvágtak a sötét erdőn, tüskék vágta sebek borították a bőrüket. A gyerek majdnem kihűlt a jéghideg vízben, és a nő jajgatva dörzsölte vissza belé az életet a túlparton. Aztán futottak, mert meghallották üldözőiket, rohantak az éles kavicsok borította parton, az erdei ösvényeken, vérző lábbal. A nő húzta a gyereket a kezénél fogva, berángatta a bokrok közé, a bozótosban törtek előre, völgyekben bújtak, hegytetőkön rejtőztek. Nem volt menedék, nem állhattak meg. Néha ájultan pihentek egy keveset, de aztán rángatták tovább egymást, mert fülükben zengett a követők zaja, a kutyák csaholása, a kiáltások. Bogyót ettek, csermelyből ittak, füvet téptek, éjjel összebújva aludtak. Fáztak, féltek, de nappal a meleg megszárította ruháik rongyait. Rengeteg ideje menekültek már, mikor elérték végre a másik várost.

Furcsa hely volt, de legalább befogadó. A házak ajtaja nyitva állt, az asztalok terítve, az ágyak bevetve, a szobák tele puha, meleg kacatokkal. Bárhová betérhettek, az ott lakók örömmel fogadták őket, és addig maradhattak, amíg nem kívántak meg egy másik helyet. Nem laktak néhány napnál tovább egy családnál sem, élvezték a feléjük áramló szeretetet. Az egyik fényes nappaliban, mi a kertre nyílt, reggeliztek, és már aznap a másik tágas konyhából nézték a naplementét, elfogyasztva a vacsorájukat.

Annyi szép helyről írtam már neked. Most elkísértelek ide, az új városba, megmutattam lakóit, bizonyára valami megnyugtató feloldásra számítasz. De a Szörnyeteg nője és a kölyke mást kért befogadóitól. Fegyvert, védelmet és kenyeret. Tudták, nem térhetnek vissza az otthonukba, ez az új hely maradt számukra, itt kell kiépíteniük új életüket. –

Tehát katedrálist építünk. Új hitet, új eszmét, a mulandóságnak, a semminek, a rothadásnak, mert ha csak egy kicsit is komolyan vesszük magunkat, tudjuk, ez sem tart örökké. Neked adom, mindennek alapja, eredete, múltja, fejleménye és jövője, oldódjon benned, legyen tiéd. Igazság szerint már nagyon fáraszt. Ha most következetes lennék magamhoz, elmúlnék, de nem erényem a következetesség. Jó, itt vannak, vidd erényeim is. Köreimben szokás felajánlani. Járjuk körül a semmit, újra és újra, jöttök vagy sem, mindegy. Azt hiszem, pihennem kell, ha maradni akarok.

– A Szörnyeteg asszonya és kölyke egy darabig az új, üres városban maradt. Aztán összepakoltak élelmiszert, fegyvert, ruhát, és felkerekedtek, mert hiába nyújt biztonságot egy menedék, üressége és hiábavalósága felemészti, felzabálja a lelket, és olyankor az ember inkább megy vagy menekül. Elengedjük őket mi is, nem követjük tovább sorsukat. A saját sorsunkhoz sincs közünk, hát épp elég dolgunk maradt önmagunkkal. –

„Legyetek önmagatok menedéke.”