Tisztázzuk a gyakorlás és a dukkha kapcsolatát! Már beszéltünk a „dukkha” szó lefordíthatatlanságáról. Szenvedésnek szokás nevezni, de ez nem fedi a jelentését. A „kizökkentség” még a legjobb megközelítés, de a dukkha jelentése sokkal nagyobb, szélesebb, nyugodtan hívhatjuk univerzálisabbnak is. Ez mindennek az alapja, a Buddha ezt jött megszüntetni. De mivel a megélt, primer szenvedés is beletartozik, ezért sokan azzal azonosítják, amivel kapcsolatban több probléma is adódik.

A szenvedést megélő nehezen tud elszakadni az énjétől, hiszen az éli át a szenvedést. A szentségnek nagyon magas és ritka állapota az, amikor valaki nem érez szenvedést, de a másokét oly mélyen éli át, hogy tapasztalja a dukkhát. A többiek, mi, emberek, a saját bőrünkön keresztül tapasztalunk, ezért a szenvedő, főleg ha az érzés erős, az énjébe ragad, csak azt érzékeli. Ugyanez a helyzet a dukkha ellentétével, a boldogsággal (szukkha), ami szintén az „én” élménye. Az előbbiek miatt terjedt el az a tévhit, mind a spirituális, mind a hétköznapi gondolkodásban, hogy aki többet szenvedett, az jobban érti a szenvedést, jobban érti a világot és jobban érti végső soron a dukkhát. Ebben van igazság, de alapvetően és minden esetben nem igaz. Mintha azt mondanánk, hogy aki hosszú ideje vezet autót, az jól ért az autószereléshez, vagy aki sok burgonyát evett, az kiválóan tudná termeszteni, vagy aki régóta tart kutyát, az ügyes állatorvos, és rábízhatjuk a kutyák orvosi ellátását. A dukkhát, akárcsak minden más jelenséget, egy életen át lehet tapasztalni és elszenvedni öntudatlanul is. Az élőlények reagálnak a külvilágra, az ember már a testi és lelki, azaz a külvilágból és a lelkéből érkező ingerekre is reakciót mutat, de ezt nem nevezhetjük értelmezésnek és válasznak (73. és 71. bejegyzés). A dukkha, tehát a világ alapjainak megértéséhez kevés, ha csak megtörténik velünk egy inger. Ami igazán fontos, hogy nemes figyelemmel, kitartással, jó módszerrel és elemző értelemmel vizsgáljuk meg, és közben képesek legyünk a megfelelő felülemelkedettséggel eltávolítani magunktól a szubjektum ragacsos kötöttségeit. A pszichológia szerint az „ént” lehetetlen teljesen kiiktatni, sőt, azt fejleszteni, valamint a kül- és belvilághoz adaptálni szükséges, de a buddhizmus szerint az „én” akadályát a végső felismerés elérése érdekében egy idő után kénytelen a megismerő átlépni. Nem eltakarítani, nem meghaladni, nem legyőzni, hanem megérteni és nem-kötődni.

Ha ezt nem teszi, akkor csak identitásának bábja lesz. Irtózatosan nehéz, rengeteg időt, fegyelmet és munkát igényel, hogy az ember hozzáférjen saját, nyilvánvalóan kívülről kapott, szedett-vedett, hulladékokkal teli, tehát tévedés-alapú identitásához, azt egyáltalán képes legyen megtalálni, felismerni, majd megközelíteni. És csak ezek után következik annak megismerése, változtatása, nemesítése, mindehhez az okos és szintén nemes eszközök megtalálása, fejlesztése, a jó módszerek elsajátítása és hasznos alkalmazása, a helyes út kitartó követése. Úgy értem, a Helyes Út követése. Annyi, de annyi működő, használható, többé-kevésbé helyes, vagy legalább csak részben helytelen út létezik, több mint ahány ember, és mind vezet valahová. De ezek közül a legtöbb mindössze egyéni jót, kis változásokat, anyagi vagy lelki gyarapodást, mérhető eredményeket okoz, és nem vezet el a mérhetetlenhez, a tökéleteshez, az ellobbanthoz, a nirvánához, vagy ahogyan nevezzük. Nem lehet objektíven meghatározni senki számára sem az ösvényt, sem a célt, de azt tudom, hogy minden, ami a tökéletesnél, az ellobbanásnál kisebb, annak a következménye a szamszára és a dukkha. Ez van.

A dukkhával való találkozások számából és erejéből önmagában nem következik semmi. Ezer évig lehetséges öntudatlanul élni, de egy év alatt lehetséges eljutni a megvilágosodásig, ha az egyén a helyes módszerrel a helyes ösvényen jár. A tapasztalatokból sem következik önmagukban semmi, csak azok értelmezéséből és megfigyeléséből, illetve a helyes értelmezésből és a helyes megfigyelésből. A Nyolcrétű Nemes Ösvény, a buddhizmus egyik legalapvetőbb tanításának minden tagja elé a Buddha odaillesztette a „samma”, azaz „helyes” jelzőt. A hétköznapi megfigyelés, a hétköznapi bölcsesség hasznos és fontos, de csak hétköznapi célok elérésére használható. Nem elvetendőek, sőt szükségesek az élet működtetéséhez és a jólléthez, de a végső cél megközelítésére alkalmatlanok.

Tehát ami végül meghatározza egy egyén dukkhát meghaladni bíró képességeit, az egy hétköznapokban is ismert fogalmat használva az integritása, az énereje. Ez nem az ego megnyilvánulása, sőt az ellen hat. Az integritás, eredeti jelentése szerint „a teljesség állapota, az épség, eredeti teljesség, csorbítatlanság. Becsület, erő, a célba vetett hit, amelynek alapja a saját erkölcsi-etikai szilárdság. Az ember megfigyelőképessége és tudatossága meghatározza az integritását. Ha egy személy feladja a célját, egyben feladja integritását is.” Az integritás ezen túl az igazi, magasabb rendű bölcsesség alapja, mely alkalmas a magasabb rendű igazságok megértéséhez. Mindez megszerezhető, ha az ember a helyes Ösvényt választja, és a helyes módszerrel, azaz nemes figyelemmel gyakorol. A dukkha nem természetes állapotunk, és sajnos általában szintén nem természetes módszerekkel igyekszünk legyőzni, ezért a kudarc eleve elrendelt. A boldogság és a megvilágosodás a természetes állapotunk, amit bölcs és természetes módon, gyakorlással el lehet érni. Erre tanított a Tathágata, a Buddha.