A nemtudás eloszlatásához nemes tanítást kell követnünk.

A tévtanítókkal két fő probléma van, és mindkettő súlyos gond. Amit művelnek, akarattal vagy anélkül, ördögi művelet. Most nem szeretnék azokkal foglalkozni, akik szándékoltan, anyagi javakat remélve csapják be áldozataikat, csak azokkal, akik jóindulatúak, és maguk is eltévedtek.

Az első probléma, hogy a tévtanítók megoldási javaslatai a lélek gondjaira általában olcsók. Olcsók abban az értelemben, hogy tanításaik követése nem kéri és nem igényli a valódi bátorságot, fegyelmet és erőfeszítést. A buddhisták úgy tartják, hogy a problémák megoldására mindig a nehezebb módszer a helyes. Ez mély bölcsesség: csak nagy kérdésre érkezik nagy válasz, és csak a legnagyobb kérdésre kapjuk meg a tökéletes választ! Az tud tanulni, aki megszenvedett, nagy kérdéseket tud feltenni. Csak azt a választ érted meg, amit a kérdés feltevésekor már ismersz!

A megvilágosodáshoz végtelen reménytelenség és őrült vakmerőség szükséges. Elengedni minden kapaszkodót! Nem való bárkinek. Nem adják alább, csak a bátraknak van esélye. Minden más próbálkozás silány. Ha egy tanító imafüzért, imát, istenhez való könyörgést, szertartásokat, lélekemelő tapasztalatokat ajánl; ha közösségbe hív, együtt átélni a szeretetet, isten élményét; ha bölcseket mond, amitől a lelked könnyebb lesz annyira, hogy magadhoz ölelnéd az emberiséget; ha az univerzum energiája fényes szeretet-nyalábként mossa át a szíved, akkor, barátom, fordulj meg, és menekülj, mert ingoványba léptél.

A másik probléma a tévtanítókkal összetettebb, nehezebben ismerhető fel. Az én meghaladásának igénye időnként felmerül egyes emberekben, bár homályosan, a tudat felszíne alatt maradva. Inkább késztetésként, ködös indulatként élik meg a legtöbben. Ezekben a vágyakban általában sem az én, sem az én meghaladásának fogalma nem tisztázódik, nem nyilvánul meg, de mégis valamiféle kibillentség-érzés ébred fel. Enyhébb esetekben ez anyagi vagy lelki egzisztenciális problémákból fakad, amiket némi anyagiakkal vagy fejlettebb személyeknél egy kis ego-simogatással, népi vallásos szertartásossággal el lehet tüntetni, komolyabb esetekben viszont spirituális vágyként mutatkozik meg.

Az utóbbiból élnek a tévtanítók. Az énnel kapcsolatos problémák tisztább látású egyéneknél nem haladhatóak meg együgyű vallásossággal. A tévtanító ezért, mivel maga sem érti az ént, nem a meghaladást ajánlja, hanem az én feloldását, jobbítását, kiterjesztését. Szerintük az énnel a legjobb, ami történhet, ha valamilyen szent eszmében, hitben, de mindenképpen valamilyen közösségben az énünket feloldjuk, a többi emberével vagy istenségekkel összeolvasztjuk, tulajdonképpen megjavítjuk, megtisztítjuk.

A jó hír, hogy az én egyes betegségei ezzel átmenetileg orvosolhatóak, és a földi élet megkönnyíthető, hiszen az én, különállósága megszűntével, jobban fogja érezni magát. Az én pokla a különállóság, természetes törekvése az összeolvadás a természet más szereplőivel.

A rossz hír, hogy ez nem meghaladás, nem magavesztés, nem az én kötöttségein és dualitásán való átlátással történő megszabadulás, még csak nem is az én ürességének belátása, hanem csak az öntudat rombolása, az éberség züllesztése. Saját tévedéseink, káprázatunk összehangolása a többi tévelygőével, nem fejlődés, csak önbecsapás. Nem az én fölé emelkedés, hanem öntudatlan alázuhanás. Az énről való elfeledkezés nem oldja meg az általa okozott problémát, csak elcsökevényesíti azokat a lehetőségeket, eltékozolja azt az erőt, amivel az én megszerezhetné az önmagán túl mutató belátást. Paradox módon az én illúzió-természetének elfogadásához elengedhetetlen alapos ismerete, kitartó megfigyelése.

A közösségi vallásos vagy ezoterikus, spirituális tévtanítók által adott élmény lehet gyógyír, de csak tüneti kezelés, még mélyebb álom, még súlyosabb tompaság, még sűrűbb homály. Az igazi, magányos munka nem váltható ki vele. Végső soron ez az út a pokolba visz, veszélyesebb, mint az élvezetekbe merülni, mert utóbbi esetben nagyobb eséllyel alakul ki az elég érzete és a változtatásra irányuló nemes késztetés.