Még itt, a világtól teljesen elzárt, jeges, köves hegytetőn, a szent Igéd tanulmányozására rendelt kolostorban, az elvonult remeték és szerzetesek között is felüti fejét az ellenségeskedés. Persze érthető, hogy az asszony hiánya, a rossz étel, a hónapok óta a tájon uralkodó és a celláinkba befurakodó örökös félhomály, a falak és ablaktáblák rései közt fütyülő hideg szél, a lelkekbe szívódó kinti kietlenség megrongálja a legelhivatottabb szolgád értelmét is. A minap csúf veszekedés verte fel a kolostor udvarának csendjét, mert két társunk valami apróságon, talán a szolgálati beosztáson vagy egy korhadt sámlin összevesztek, és talán egymásra is rontanak, ha többen nem akadályozzuk meg a helyzet elfajulását. Bár az apát bűnbánatot írt elő nekik, és kötelezte őket a békülésre, még mindig indulat lobog a szemükben, mikor egymásra néznek. Úgy látszik, hiába bújtunk el ennek a barátságtalan hegynek zord tetejére, nem menekültünk meg sem előled, sem magunk elől, és többre becsüljük haragunk okát és személyünk sértettségét, mint a felebaráti szeretetre vonatkozó parancsodat.

Te határtalan türelmű, megbocsátó és szerető isten vagy, ezért elnézed gyarlóságaink. Persze ösztönzöl minket, szentjeiden keresztül példát mutatsz, és földi helytartóid, akik azért maguk is sajnos bűnös emberek, elénk tárják Igédet, hogy mértékünk és viszonyításunk legyen hozzád igazodni. De mi, konok bűnösök, állandóan kísértünk téged azzal, hogy fölé helyezzük saját véleményeinket a tiednek, és úgy teszünk, mintha jobban ismernénk az igazságot nálad. Te, és küldötted, a fiad, és számtalan egyéb formád, mikben az ember ideje alatt megjelentél, megbocsátást hirdettek, kegyelmet és szeretetet, persze csak egy határig, ameddig egy teremtmény egyáltalán elszámoltatható cselekedeteiért. Mi azonban a te nevedben már nem bizonyultunk ilyen engedékenynek és szerető szívűnek. Embertársainkkal türelmetlenek és kegyetlenek voltunk mindig is. A háborúk, a bitófák, a bíróságok, a köznép ítélete, kirekesztés, megbélyegzés, halál és bujdosás várt mindenkire, akinek a véleménye eltért a miénktől, vagy akadályt gördített boldogulásunk elé. Hányszor hirdettük szent háborúnak vagy erkölcsös, világi törvénykezésnek nemtelen, aljas vágyból felebarátaink ellen indított megtorlásainkat! Papjaink, jogászaink, vezetőink hány esetben keltek fel szent nevedben, hogy saját mocskos akaratuknak érvényt szerezzenek! És a nép, a szomszéd, a rokon, a közösség hányszor támadt dühödten, csoportban magányosokra vagy nálánál kisebb csoportokra! Persze mindig igazságukat fennen hirdetve, mert uram, én még nem láttam olyan gyűlölködőt, aki őszintén bevallotta volna, hogy éppen aljasul cselekszik, és maga sem hisz igazában. Te elnézed gyarlóságaink, de mi vajon megbocsátunk-e másoknak? Mert magunknak saját bűneinket bizony elengedjük, a saját lelkünk szennye felett napirendre térünk könnyedén, abban nincs hiba.

De az is igaz, uram, hogy keményen mérsz, szigorúan ítélsz. Az előbb azt mondtam, hogy létezik egy határ, ameddig egy teremtmény elszámoltatható cselekedeteiért, de igazán ezt a határt nem jelölted ki sem pontosan, sem úgy általában. Írásod szerint bizony teljes mértékben felelünk minden tettünkért, amit elkövetni képesek vagyunk, és még ha jót művelünk, az sem eliminálja rossz lépéseinket, hanem csak az előtted való megalázkodás, a tiszta szívű, őszinte bűnbánat. Már egy súlyos rossz cselekedet is eltörölheti egy hozzád hű élet eredményeit. Sőt, ha eredménynek tekintjük a hozzád való hűségből fakadó előnyöket, akkor ez a kufár gondolkodás, ez a sunyi csalás eleve érvénytelenít minden odaadást.

Sajnos, teremtőm, szájunkkal dicsértük nagyságodat, térdre borultunk, ha látták, és fél szemmel figyeltük, elismerést arat-e hazug ájtatosságunk, de belül, szívünkben megátalkodottak maradtunk a bűnben. Magunkat kentük istenné, miközben rád mutattunk, szent nevedre hivatkoztunk; hát létezik-e ennél nagyobb bűn az ég alatt? Nem súlyosabb-e ez, mint a gőg, minden bűnök szülőanyja? De még ha igazán elhittük volna, hogy többek lettünk és bölcsebbek nálad, ezért jogot szereztünk az ítélkezésre, akkor vétkünket kisebbítené ostobaságunk, de mi nem hittünk ám ebben úgy igazán. Nem, vezetőink, papjaink, szülők és polgárok, fiatalok és öregek, nők és férfiak azért ítélték meg egymást unos-untalan, hogy a maguk akaratát érvényesítsék felebarátaikon, hogy jóhírt, vagyont, befolyást szerezzenek, vagy – mily megalázó ez fajunkra nézve – néha csak azért, mert jólesett látni mások bukását és rossz sorsát. Mi sokszor nem haszonvágyból vagyunk rosszak, istenem, hanem csak úgy, magáért a rosszért, és ez a legmélyebb titkunk. Ez a titok köt minket össze a sötétség fejedelmével, aki szintén csak a gonoszság élvezetéért ferdíti el művedet. Bár felmenthetném magunkat ostobasággal, tudatlansággal, vagy legalább kevélységgel, bírvággyal, de sajnos igazi terhünk nem ez, hanem a szívünk hiányossága a jóra. Már a csecsemő, ha jóllakott anyja kebelén, és nem bír több tejet magába szívni, már az is ellöki a másik emlőről testvérét irigyen, pedig semmi szüksége rá, majd ahogyan növekszünk, és értelmünk nyílik, a gonoszság egyre bonyolultabb, becstelenebb formáiban leljük örömünk. Gúnyolódás, gáncsoskodás, fecsegés, bizony ezek még a tiszták szájáról is elhangzanak, ha pedig sokan vagyunk, együtt, tömegben, úgy leszünk igazán veszélyesek.

De nem is magunkról beszélnék neked, hiszen előtted nincs rejtve valós természetünk. Nekem a titok te vagy, nem a többi ember. Ha valaki elég öreg, és egész életében éberen figyelte magát, mintha kívül állna testén és lelkén, az már ismeri a többit is, amennyire lehetséges. De te kimeríthetetlen vagy, még ha csak annyit láthatok belőled is, mint önmagamból, hiszen magamon túl a nálam nagyobbat nem érthetem. Ám van egy szörnyű, titkos félelmem, egy ördöghöz méltó gondolat: ha mi nem is, de akadhat valami, ami hozzád mérhető? Ne sújts rám bátorságomért, de ha az ember az eszét forgatva csak arra gondol, hogy ami létezik, annál mindig akad kisebb és nagyobb, meg vele összemérhető is, akkor már csak a bölcsesség kívánta okból feltételezhetem, hogy te sem vagy kivétel. Látod, milyen bűnös gondolatokra vezet a magány, főleg a te hiányod, idővel a kérgesedő szívemben! A néped vagyunk, miként teremtményed és néped minden élő és élettelen, ember, kő, növény, madár és a folyók, merre szem ellát, és azon is túl, és mind kisebb nálad. Bár mi, emberek, legértelmesebb alkotásaid sem látunk nálad nagyobbat a világban, csak kisebbet, de értelmet adtál nekünk, ezért el tudjuk képzelni, hogy mindennél létezik kiterjedtebb, talán még nálad is. Hiszen mi nagy és mi kicsiny? Mi hozzád képest, és a rovar hozzánk képest mind értékelhető, de miben áll a végtelen nagyság, a tovább nem fokozható? Előfordulhat-e veled, hogy az érzéketlen, mindenre kiterjedő tér egyszer átfordul, és maga alá temet valami, amit te sem ismersz? Úgy tudjuk, hogy te, egyetlen igaz reményünk, te nem tűnhetsz el, mert nincs, aki helyedbe lépjen. Te is így tudod? Vagy benned elvész a mérték, ezért a kérdés eleve értelmetlen?

Túl nagy ez a gondolat egy emberhez, túlságosan merész és ostoba is. Nagyságról, arányokról faggatni a mérhetetlent nem vall mély bölcsességre, de szerény szolgád éppen saját kicsinysége miatt engedte meg magának, hogy ekkora oktalanságot kérdezzen tőled. Bocsáss meg nekem. Kérlek, ne haragudj rám, ne lökj el magadtól, bár elnézve ezt a hegytetőt és ezt a kolostort, talán rosszabb helyre nem is száműzhetnél. De tudom ám, uram, hogy a pokol nem a helytől függ, mert az nem hely vagy tartomány, hanem egy állapot, melyben soha nem találhatunk meg, és ahol a te hiányod örök, ott végtelen a reménytelenség is. Kereslek még, mára befejezem.