Két bejegyzésben szeretnék beszélni a tévtanok napjainkra oly jellemző, akadálytalan pusztításáról: az első részben jellemzőikről, a másodikban okaikról.

Mind számos embert ismerünk, akik a világ mibenlétére elvileg kíváncsiak, ám létező hitrendszerek, megalapozott tudományos tanok, tökéletesre csiszolt filozófiai irányzatok tanulmányozása helyett saját vallást, eszmerendszert alakítanak ki önmaguk számára. Ez a hozzáállás most világméretű tendencia, amivel nem lenne baj, ha e vállalások sikereivel találkoznánk. Az egy más kérdés, hogy aztán ezt a saját eszmerendszert sem követik, ennek sem felelnek meg, ráadásul tehetségük, elhivatottságuk és érdeklődésük is kevés a megvalósításhoz, de a nagyobb baj ezzel az, hogy ezek az egyéni „hitek” a világvallások, a tudomány és a filozófia esszenciáját, legszebb részeit, legfényesebb és egyben legkönnyebben vállalható gyöngyeit igyekeznek magukba építeni, de ismeret, szellemi erőfeszítés és tiszta akarat híján eltorzult, primitív módon. Teljes a zavar: kereszttel a nyakláncukon meditálnak, jógáznak, miközben elvárják Jézus megváltását, karriert építenek, szeretőket cserélgetnek, de közben a tízparancsolatra hivatkoznak mások bűneire mutatva, „buddha-idézeteket” osztanak meg egymással a neten, esetleg van egy „óm” vagy „jin-jang” tetoválásuk. Egy vallás, tudomány, filozófia követése lemondás, gyötrődés, munka, áldozat, szenvedés, odaadás, alázat a legvégső mértékig, és csak néha-néha csillan fel ezért „cserében” némi jutalom és remény, de az is csak akkor, ha azt egyszer sem várták el még gondolatban sem. A vallás nyújtotta öröm nem a csakra-nyitó tanfolyamon és nem a jógastúdiókban terem, nem lehet „bevonzani” (amúgy mást sem lehet), hanem az átadott és leválasztott „Én-rész” arányában érhető el, de úgy sincs rá bizonyosság. Egyik sem hajlandó cipelni a Krisztus keresztjét, de kéri a megváltást; egyik sem hajlandó a Buddhával hét évet ülni megfeszített kitartásban egy fa alatt, míg majdnem éhen hal, de kéri a nirvánát; egyik sem szerez fizikusi vagy filozófiai diplomát, de kvantumról, ufóról, hét dimenzióról, szellemről és hitről locsog.

A tévtanok megdöbbentő mértékben eluralták a hétköznapokat, amin az internet nyíltsága és szabadsága sokat rontott. Sok pénzért, néhány hétvége alatt lehetünk gyógyítói, mesterei, tanítói nagyjából bármilyen vérlázítóan ostoba irányzatnak. Mivel a valódi tudomány, vallás és filozófia értőjévé válni nehéz, hosszú és fáradtságos munka, ráadásul képességeket igényel, ezért a tévtanok követői ezeket messziről kerülik, és a könnyű, olcsó, gyors utat választják, majd az ott kapott talmi „tudásból”, szellemi szemétből megépítik saját roskatag, nyomorult tanításukat. Az emberek többsége hisz valamilyen tévtanban, sokszor fel sem ismerve magában ezt a tényt: megnézi a horoszkópját, hisz a test feltámadásában, természetgyógyászhoz megy orvos helyett, homeopátiás szert vásárol, feltételezi a csakrák meglétét, de ide tartozik a hangtál, szeretetmasszázs, ufó, aromaterápia, vallási szimbólumok halmozása, feng shui, vasárnapi istentisztelet a hagyományok miatt, meditálás a lelki jólétért, jóga a fittségért, jóslás, reiki, rezgés, bevonzás, szellemlátás, na elég… végtelenségig lehetne folytatni. Ezeknek a követői, tanítói, hitbéli harcosai fogadnak minket minden utcasarkon, beszélgetésekben, a könyvesboltokban, az internet széles nyilvánosságában, prospektusokon, hirdetésekben. Kicsit odafigyelve feltűnik, hogy hihetetlen mennyiségben ömlik ránk a tévtanok mocska, és mintha a normalitás, az értelem már végleg elmenekült volna a világból, esetleg néhány zugban megbújva figyelné az ember ragyogó szellemének romlását.

A világ csodálatos, érdemes megtisztelni azzal, hogy nem állítunk róla szándékosan ostobaságokat. Igyekeztem összeszedni öt pontban a tévtanok jellemzőit:

1. A tévtanok alapvető vonása, kisebb vagy nagyobb mértékben, az őrjöngő ostobaság, a tomboló butaság. A jelzők nem véletlenek, mert a közönséges butaságnál, ami leginkább a megértés hiányában mutatkozik, a tévtanok pusztítóbbak, mivel határozott állításokat fogalmaznak meg. Bár állításaik hátterében nem áll tapasztalat, mert nem láttak csakrát, angyalt, aurát, fogalmuk sincs istenről, szellemvilágról, de a tudományból összelopkodott szavakkal megtámogatott fantáziavilágukból mégis törvényeket emelnek. Jellemzően a tévtanok hirdetőinek és követőinek a fantáziája is szegényes, mert még a meseirodalom által megszőtt minőséget sem érik el, amikor ufókról, bevonzásról, varázslásról és természetgyógyászatról hadoválnak. Az egész áltudományukra jellemző, hogy rendkívül alacsony színvonalú mind a szöveg, mind a tartalom, ezért a hallgató először nem is szavaik igazságtartalmát kérné számon, hanem legalább saját álomviláguk megfogalmazásának a minőségét. Szövegeikben, előadásaikban, írásaikban ábrándok, vágyak, gyermeki álmok keverednek filléres babonasággal, és mindezt szánalmas pongyolasággal és elképesztő tudatlansággal igyekeznek tudománynak feltüntetni. A tudományos vizsgálódás, tehát úgy általában az intellektuális megértés módszerei közül semmit sem alkalmaznak, egyrészt mert nem gyakorlottak benne, másrészt mert azonnal összedőlne érvelésük, mint egy kártyavár. Viszont azonnal „hisznek”: nem igényelnek bizonyítást, elegendő meggyőzésükhöz egy fizetős előadáson valamelyik médiából ismert ember együgyű szavai.
2. Olcsó, mert nem kér erőfeszítést. A tévtanok nem várnak el műveltséget, munkát, szellemi fáradtságot. Néhány könyv az aktuális gurutól, egy fizetős előadás, munka, család és hobbi mellett időnként rászánt félóra már elég, hogy valaki ezekben a „bölcsességekben” mesterré váljon. Követőik java a tévtanokkal való találkozás után szinte azonnal maga is tanítóvá válik, és lelkesen okádja vissza, mindenféle kontroll és kritika nélkül, a mástól hallottakat. Kimarad a tanulási szakasz, a „diákévek”, a fárasztó, ám izgalmas, vitákkal és felismerésekkel teli odaszánás. A tévtannal való találkozás után már „segíteni” szeretnének, „emberekkel foglalkozni”, „jó útra terelni” kallódó embertársaikat, és általában nem reagálnak jól arra, ha ennek ellenállunk. A legtöbb tévtan annyira lebutított, hogy követőitől semmilyen háttérismeretet és intellektuális erőfeszítést nem vár el, ami persze jellegükből adódóan természetes, hiszen követőik számában, és nem minőségében érdekeltek, márpedig a magas elvárás megrostálná a hívek táborát. Így lesz egy az emberi szellemmel addig laza kapcsolatot fenntartó emberből egy hétvége alatt mester, két hétvége alatt gyógyító, egy papírfedelű, könyvnek tűnő papírszemét elolvasása után tisztánlátó, áltudományokról bárgyún dadogó félnótásból író és tudós. Mivel tévtanuk intellektuális alapok híján van, kutatásról, bizonyításról esetükben természetesen szó sem lehet, hiszen valódi érveléssel és tudományos módszerek alkalmazásával a tévtan önmagát számolná fel, ezért létező természet- és szellemtudományokból lopják fogalmaikat, persze jelentősen elferdítve és megalázva azokat. A tévtan olcsó és primitív, értéket képtelen előállítani, ezért lopni kényszerül, hogy aztán a mások által teremtett értékeket önigazolásra használja, és elvárja szánalmas erőlködéséért ugyanazt az elismerést és tiszteletet, amit egy igazi tudós vagy spirituális mester birtokol.
3. Erősíti az ént, ahelyett, hogy gyengítené. A spirituális tévtan istenről, nirvánáról, a lélek és a „magasabbrendű” (legyen az bármi) összeolvadásáról fantáziál, de közben követőiben fokozza a kiválasztottság-tudatot. A tévtan követőjének minimum maga az isten vagy az „univerzum” felel a hívására, átlátja előző és jövendő életeit, a lelke végtelen, hite teremt, és magában természetes élményként találja meg az istenit. A csillagrendszerek az ő jellemét alakítják, a teremtés azért jött létre, hogy tanulhasson jelen életében, a felső szférák miatta szálltak alá, az alsó szférák lentről hozzá igyekeznek. Faja, sőt személye fontos, egyedi és lényeges, a körötte lüktető világ folyamatosan üzen neki, és úgy alakul, hogy felismeréseket tehessen. Egy nagy, eljövendő terv kiemelkedő résztvevője, mert korszaka és helyzete az eddigi generációk és társadalmak célja és legfontosabbika, hiszen éppen most, pont most, vele és korával történik meg a nagy váltás, a nagy eljövetel, a sorsfordító változás, ami után a világ már sosem lesz olyan, mint előtte. Miközben alázatról, odarendelődésről artikulál, egoja akkorára duzzad, hogy bárhová néz, már csak önmaga torz paródiáját látja. A világ retteg a haláltól, mert elvesztette kulturális kapaszkodóit, ezért trénerek, coachok, tévtanítók számolatlanul hirdetik személyiség-fejlesztő tanfolyamaikat, mintha az ego erősítése elűzhetné a halált, és ebben a nemtelen színjátékban mára sajnos a pszichológia tudománya is részt vesz. Az én gyengítése a valódi megértés és befogadás előfeltétele, ami egy tévtan követőjének eleve reménytelen próbálkozás, ezért sosem ismeri fel, hogy „spirituális útkeresésének” oka nem kíváncsiság, tudásvágy, hanem primer halálfélelem.
4. A tévtan sem fizikai, sem tudományos, sem spirituális értelemben nem ismeri fel, hogy a világ illúzió-természetű, képlékeny, és természete szerint kiismerhetetlen. A tévtan, bármennyire is az ellenkezőjét állítja, valójában a világ stabilitását, örökkévalóságát, változatlanságát és kiszámíthatóságát hirdeti. Oktalan, ezért szent könyvekben isteni terveket keres, a földön háttérhatalmak (és „fajok”) összeesküvéseire egyszerűsíti a bonyolult, összefonódó folyamatokat, örök poklokat és mennyeket feltételez, istent megmásíthatatlan szempontrendszerekhez köti. Bár hisz isten magasabbrendűségében, mégsem okoz benne meghasonlást, hogy elénk tárja isten tulajdonságait, elképzeléseit és törvényeit, amiktől nem térhet el, amiket ő ugyanúgy ismer, mint maga a teremtő. A tévtannak nem okoz problémát azt állítania, hogy a világot és hatalmait kiismerte. Nem vállalja a mulandóság és bizonytalanság nyilvánvaló tényét, mert fél, és a világ jelenlegi állapotát azért kívánja kétségbeesetten rögzíteni, hazudva és ostobán érvelve, hogy benne a saját életét, lényét rögzítse, így mentve azt meg a haláltól. A változás állandó, a halál is eljön érte, ám ettől annyira retteg, hogy gyarlón csodákban hisz, pedig még egyet sem látott, miközben nem ismeri fel a létezés mindennapi csodáit.
5. Az alázat teljes hiánya jellemzi, ám legalább ennyire szélsőségesen jellemzi annak megjátszása. A tévtan óhatatlanul idővel számítóvá és képmutatóvá válik. Mivel feltétele a kiválasztottságtudat, mivel a lelke mélyén érzi a valódi eszmékkel és tudással szembeni szánalmas fegyvertelenségét, ezért kénytelen kerülni a tényeket, az érvelést, a tanulást, a tiszta felismerést. Nem lehet valóban magabiztos, nyugodt; térítenie kell, hangosnak, erősnek kell mutatkoznia, a maga köreiben elkülönültnek maradnia, mert a külvilággal való őszinte kapcsolat több, mint kockázat, mivel kiszámíthatóan a tévtan megingását eredményezi. A tévtan belső hitetlenség tapasztalása esetén agresszívan reagál, külső kritika esetén pedig felsőbbrendű nyilatkozatokkal, ám a valódi vitát elkerülve. Látott-e bárki szervezett módon vitázni egy távgyógyítót egy orvosprofesszorral, vagy egy auralátót egy fizikaprofesszorral? De mind hallhattuk már, ahogyan tévtanok képviselői lenézően nyilatkoznak a tudomány vagy a spiritualitás szakértőiről. Az alázat hiánya idővel szükségszerűen önelégültségbe csap át; a tévtan „papjai” mindig tudják az összes kérdésre a választ, pedig még a kérdéseik is együgyűek. A „hogyan” kérdésre keresik a választ, és meg is találják a maguk módján, kétséget nem ismerve, és kerülik az igazán bölcs kérdést, ami így szól: „hogyan megismerhető”. Ezt a kérdést kerülik, mint ördög a tömjént, hiszen ez a kérdés munkát, alázatot, az „én” gyengítését, a mulandóság és a halál elfogadását, kritikai érzéket, intellektuális erőfeszítést, valódi odaszánást követel meg, ami romba döntené korcs elképzeléseiket.