76. A látszat világában úgy észlelünk, mintha egyes dolgok és jelenségek, eszmék és gondolatok közelebb lennének egymáshoz, mások távolabb, és úgy tűnik, mintha e viszonylatok módosulnának az időben és a térben. Mozogni látszanak a síkjuk mentén, de lentről fel, fentről le, körben is szintén, ütköznek, harcolnak és kiegyeznek. A bölcsek látják, hogy a dharmák e lármás, állandó mozgása, egymásba ömlése és egymástól menekülése az élet maga, ez a zsibongás adja a tudat magára eszmélését. Ha a mozgás megállna, a tudatok kiürülnének, és bizony a képzetlen tudatú lények a mozdulatlan csendben megélnék halálukat, mert ha a mozgás volt az élet, a mozdulatlanság bizony a halál. Jó hírem van: nem a mozgás az élet, az csak az illúzióvilágot építi, csak az előadást tartja fenn, és elfedi, hogy nélküle is van létezés. Nincs távolság a dolgok és jelenségek között, mert nincsenek dolgok és jelenségek, és nincsen távolság. Képezhető a tudat, hogy azt is észleljük, ami az előadás befejezése, a függöny legördülése után következik. Legalábbis remélem, és bocsássa meg nekem az ég, hogy a reményről beszélek, miközben állandóan a remény teljes és bátor elengedését hirdetem.

77. Úgy tűnhet, hogy az illúzióvilág hol csökken, hol növekszik, hol javul, hol romlik, de összességében változatlan marad, mert nem javítható. Ez bölcs megfigyelés, de tovább megyek: az illúzióvilág részleteiben sem csökken vagy növekszik, részleteiben sem javul vagy romlik, mert nincsen minősége, és nincs sem teljessége, sem részletei. A Vanságról alapvető tévedés kijelentéseket tenni, akár csak annyit, hogy a „Vanság van”, vagy a „Vanság nincs”.

78. A nirvánáról nem lehet kijelentéseket tenni, csak negatív jelzőkkel körülírni, tehát elmondani, hogy mi nem nirvána: nem meghatározott, nem szabad, nem kötött, nem bölcs, nem végleges, nem végtelen stb. Nem lehet meghatározni, hiszen a lényege a fogalmakon és kategóriákon való kívül-levés. De tovább megyek, és azt állítom, hogy – már csak azért is, mert a nirvána és szamszára ugyanaz, illetve a szamszára illúzió-természetű – a szamszáráról sem tehető kijelentés, és ugyanúgy kizárólag negatív jelzőkkel, tulajdonságoktól megfosztó állításokkal írható körül. Ha a szamszára leírható lenne konszenzuális, örök, ab aeterno létező fogalmakkal, akkor lényege nem lenne illúzió, hanem aeternitas, különbözne a nirvánától, és a két megfagyott birodalom ketté tépné a mindenséget.

79. Az illúzióvilág nem ismer kegyelmet, ezt gyakran tapasztaljuk, de a kegyelem hiánya nem kegyetlenség. Mivel nem valóság, nem korlátozható, mivel nem él és főleg nem erkölcsi lény, nem jelenhet meg benne önkorlátozás sem, és mivel lényege szerint valótlan, nem veheti önmagára az ember elképzeléseit és etikáját, ahogyan más tulajdonságot sem, már csak azért sem, mert az ember etikája és valósága is üres, viszonylagos, állandótlan. Ami számunkra az irgalom hiánya, az számára csak a természetes működés, minőség-nélküli lét, és látjuk, hogy az ő valósága egyetemesebb, átfogóbb szabály, mint a mi nemrég keletkezett, képlékeny és állandótlan, szentimentális elképzelésünk saját fontosságunkról, és elvárásaink a világ felénk való viszonyulásáról.

80. Előzőből következik, hogy kegyelmet és irgalmat önmagunknak csak mi adhatunk, és csak magunktól várhatunk el. Magunkra maradtunk. Thomas Mann Doktor Faustusának végén hangzik el: „Sokat beszélt az isteni kegyelemről ez a szerencsétlen, de nem tudom, hogy abból futja-e. De az igazi emberi megértésből, abból mindenre futja, ezt elhihetik nekem!”

81. Az illúzióvilág nem fejleszti önmagát, nincsenek sem erre irányuló, sem másmilyen szándékai. Minden életkörülményünket módosító változás, fejlődés és romlás a mi termékünk, a mi munkánk eredménye, tevékenységünk pedig látásmódunk eredménye. Így értendő, hogy a sorsunk saját munkánk eredménye, de fontos: a személyes sorsunk is a közös emberi tevékenység eredménye, és főbb irányaira vajmi kevés egyéni befolyásunk van. Az illúzióvilágban annyira egylényegű minden szereplő, hogy csak együtt változhatunk. Ez nem a buddhák, hanem a bódhiszattvák világa.

82. A hamisvilágban mindennek ára van, pontosabban minden elért eredmény és termék megszületésekor öntudatra ébred, és árat követel. Az elért eredmény lehet szellemi, anyagi, de lehet a puszta túlélés, egészség, tágabb perspektíva, több tudás, de bármi is az, a nyakunkon marad. Legtöbbször az ár a kötés, a béklyó, a hamistudathoz való rögzítettség fokozódása, mert az illúzió maga is függő, és minden részletében viszonyított entitásként képtelen más módon adni. De az ár lehet az időnk, az önállóságunk, az érzéseink, ám végül mindig a szabadságunk, vagyis az „én” erősödése és növekedése. Az illúzióvilág pedig az „én” terméke, az isteneké, a miénk, valamilyen öntudatra ébredt „én” munkálkodik benne még az anyag képében is, mert még az anyag is öntudat. Ezért ha az illúzió ad, akkor adományához ragadva magát is átnyújtja. Az adomány, az adás késztetése és az adakozó nem válik szét, hanem egy és ugyanaz: bármit kapunk, „ént”’ kapunk, és az árat megfizetjük, mikor a saját énünk így megerősödik. Az „én” és az illúzió természetükből adódóan dependensek, egymást erősítő, egymást teremtő létezők.

83. Amit a hamisvilág az énre terhel, azt az én szükségszerűen cipelni és használni fogja. E törvény alól nincs kibúvó. Hiába áltatjuk magunkat szabad döntéssel, önálló akarattal, mindez hiú ábránd: ami az énünkre rakódik, amitől növekszik, ami terheli, azt mind hordozzuk, és minden döntésünkben, tapasztalatunkban érvényesítjük, minden cselekedetünkben megnyilvánul. Az egyetlen lehetőség az „én” méretének csökkentésére, a teher mérséklésével a szabadulás elősegítésére, ha az illúzióvilágtól nem fogadjuk el ajándékait. Ez a művelet nem az anyagi és szellemi javak elkerülését jelenti, aszkétizmust vagy minimalizmust, mert az csak önbecsapás, hanem az ajándékokhoz való nem kötődést jelenti, a függés felszámolását, látást, éberséget, mondjuk ki: megvilágosodást.