A megvilágosodást nem lehet elmagyarázni, még csak körülírni sem. A buddhizmus a nirvánát is csak tagadó jelzőkkel tudja érzékeltetni, abban az értelemben, hogy a nirvána mit nem tartalmaz, mi nem a nirvána: a nirvána az, ahol nincs zavarodottság, nincs nemtudás, nincs szenvedés, nincs függés, nincs dualitás, ítélkezés, viszonyulás stb. Egy tökéletes állapot, amiről nem lehet beszélni, csak az ismeri, aki elérte. A megvilágosodás, de még egy meditációs élmény, tapasztalat is ilyen. Egyszerűen lehetetlen elmondani. Csak az ezt már átélt emberek ismerik, csak ők tudják, milyen a világ, mi törekvők pedig, mégis csak megsejtve valamit belőle az ösvényen szerzett tapasztalataink alapján, bízunk a megvalósítottak szavában. Egy buddha a létezést eltakaró felhők fölé emelkedik, és mi próbáljuk követni őket. Csak a buddhák látnak igazán, az ő szemüket nem fedi por, ők látnak valóban minket, a világot és egymást. Csak ők látják és értik egymást. A nirvánáról teljesen hitelesen az tud beszélni, aki már átélte, mi, akik még itt a sárban téblábolunk, mi csak okoskodunk, és dadogó szavakkal igyekszünk körülírni a megnevezhetetlent.

A nirvána nem a végcél. Ha csak addig látsz, sosem éred el. Igazából egy megvilágosodott tud végre valóban az igaz ösvényen járni, ő ismeri az utat. Onnantól kezdődik a kaland, az a belépő. Egy istenélményt átélt keresztény szent, és egy nirvánát megtapasztalt buddha lehet kizárólag tökéletes útmutató, de az élményt megadni, átadni nem fogják neked. Az egyéni küzdelem nem takarítható meg.

Gótama tehát elért a megvilágosodás helyszínére. Ételt vett magához, erőt gyűjtött, majd fenségesen, mint egy győzedelmes oroszlán, a fához közeledett. A föld a fa alatt egy helyen lesüllyedt, középen felemelkedett, egy természetes ülőhelyet teremtve. A világok fejlett lényei, istenei, alacsonyabb és magasabb szférák látó lényei a fény ébredésének szent pillanatára várakozva boldogan figyelték őt. Az egész világ várt és figyelt. A föld a fa alatt elnyugodott, és Gótama megállapította, hogy ez hát az elmozdíthatatlan hely, ahol meg kell történnie. Jógapozícióban helyet foglalt, arccal keletnek. Fogadalmat tett, hogy semmi nem tántorítja el, amíg meg nem valósítja a teljes és tökéletes célbaérkezést.

A környékre csend telepedett. A csillagos ég alatt még a bogarak zümmögése is elhallgatott. Lélegzetét visszafojtva várt a világ. A fa átváltozott, világfává lényegült át, amely a kozmosz tengelyében áll, és alatta ült a Tökéletes Ember, ég és föld, a poklok és a mennyek között középen, a legszentebb kozmikus rangban, egy pokollakó és egy isteni minőség között félúton, emberi testben. Akkor ott egyesült a három világ, az egyetlen módon, ahogyan az lehetséges: az emberben. Az elmozdíthatatlan helyen ülő Tökéletes Ember szintén rendíthetetlen lett. Maga jutott el a megingathatatlanságig, a Középpontba került saját erőfeszítéséből, és meghaladta a szenvedést és a nemtudást. Többé nem akart semmit, mégis mindennek ura lett. Többé nem függött semmitől, mert visszavonhatatlanul eltépte a karma elszakíthatatlannak tűnő láncát, kilépett a mindent magába foglaló szamszárából, a tudatok által teremtett bódulatból. A világ közepébe került, és így kívül került rajta. Minden küzdelem elcsitult, minden mozgás megállt. Ülőhelye, ott az éjben, a csillagok alatt vált az örökké forgó kerék abszolút középpontjává, és így vált minden dolog közepévé és kiindulópontjává. A tengely a helyére került, a függés kötelékei lehullottak róla, felnyíló szemei tisztán láttak át idő és tér káprázatán.

Még hátra volt néhány küzdelem, még nem volt teljes a megvilágosodása. Mára, a hazug csaló, több alakban megjelent előtte, hogy eltántorítsa a cél előtt. Mára, aki semmi más nem volt mint Gótama szamszárikus, karmikus énje. Még hátra volt a legnehezebb harc önmaga ellen. Csatába indult azt legyőzni, amihez az ember végsőkig ragaszkodik, még a legmélyebb poklok kínjai között is, aminek az elvesztését lelkünk pusztulásával, a végső halállal, a visszavonhatatlan elmúlással, nevünk Isten könyvéből való örökre szóló kitörlésével azonosítunk. A Tökéletes elengedett minden kapaszkodót, már csak ez maradt vissza, a végső, az elképzelhetetlen csata, aminek a kimenetelét nem tudta, csak azt, hogy enélkül nem befejezett a mű. Tudta, hogy bármire jött is rá útja során, ez utolsó lépés nélkül bolyongása és szenvedése örök marad. A világok lényei feszülten figyelték a Legbátrabb végső harcát önmagával. Ha sikerül, van remény, ha nem, minden örökre elveszett.

Mára elküldte gyönyörű lányait, hogy elcsábítsák Gótama érzékeit. A látás, a fül, a tapintás, az élet összes élvezete felvonult a Szent előtt. Bódulatot és végtelen gyönyört ígért minden mozdulatuk, és csak egyet kértek cserébe tőle: mozduljon meg. Az örök világok istenévé válik, ha megteszi, nem ismer többé jajt és szükséget, és minden kéj az övé, élete nem múlik el. Paradicsomi virágok hajtottak ki a Tökéletes lába előtt, nektárt locsoltak a talajra, bájuk, hangjuk, testük, isteni illatuk igézett. De a Magasztos szemei továbbra is rezzenéstelenül néztek maga elé a földre, ajkain bölcs félmosoly rögzült, a Tökéletes Tengely a helyén maradt. Megtapasztalta a felkínált látszattal szemben a valódi boldogságot. Tudata, akár mint teste, rezdületlen és fókuszált maradt, tudomást sem véve csábítóiról. A csodás csel elbukott, a lányok teste megöregedett, porrá hullt. A Győzedelmesre újra a csillagos égbolt és a csend borult.

Mára feldühödött, és ellene küldte hatalmas, legyőzhetetlen égi seregét, hogy megijessze. A sereg láttán még Brahma, a világteremtő isten is megrémült volna. A környéket rettenetes harci zaj lármája verte fel, a föld megnyílt, az égből tűz zuhogott alá. A Szent ellen nyilak milliói, lándzsák és kardok erdeje támadt, félelmet és haragos ellenállást remélve, de hiába. A Magasztos nem mozdult, és az ellene induló fegyverek eloszlottak a légben. Tudata szilárdan állandósult gyakorlása tárgyán, és a támadás semmilyen változást nem idézett elő benne. Mára, aki csak a vágy, birtoklás, harag, félelem és zavarodottság eszközeit ismeri, megdöbbent. Csak az erőből értett, de most legyőzni látszott őt a könyörület, és egy olyan bölcsesség, amit fel sem foghatott. Bevetette hát utolsó, legerősebb fegyverét, és megjelent Gótama előtt Gótamaként.

A Magasztos szembenézett hát önmagával. Saját tévedéseiből szőtt látszat-énje előtte ült, és eltorlaszolta az utat. Megkerülni, megvesztegetni, legyőzni nem lehetett, mert Mára ellen a saját eszközeit bevetni a vereséget jelenti. Mára mellett állt minden, a világ minden ereje, tulajdona, az érzékek isteneket is megbéklyózó kötelékei, a korlátlan hatalom és a káprázat legyőzhetetlen fegyverei. Óriási volt. Nem lehet elvitatni igazát, mert övé az összes szó, nem lehet mást találni helyette, mert rajta kívül nincs fogalom, nem lehet elfordulni tőle, mert mindenhol ő van. Körei az összes világokat magukba foglalják, és bármire hiszed, hogy rajta kívül van, már be is került világán belülre azzal, hogy rágondolsz. Bárhová nézel, őt látod, mert bárhová nézel, magadat látod. A Magasztos a mindent készült meghaladni, egy olyan körből készült kilépni, amin kívül nincs más. Ott állt a Tökéletes előtt a végtelen méretű Mára, mint maga a világ, azaz: maga Gótama.

A Szent viszont egyedül volt, bár ez a fogalom üresen kongó szó annak a jelölésére, amilyen helyzetben akkor ült. Mert lehet valaki magányos, ha nincs vele egy lény sem, még inkább, ha nincs vele a világ, és lehet még ennél is magányosabb, ha nincs vele sem a tér, sem az idő, semmilyen kapaszkodó, de mit mondjunk arra, akivel már önmaga sincs! Mára hátra mutatott, gúnyosan, ereje és győzelme tudatában: látod, mit akartál, ember? Nincs nálam nagyobb, engem, Gótamát nem tudsz meghaladni, bizonyságom rá a Mindenség! Tanúsítják! Üvöltve zúgott mögötte az egész teremtés: tanúsítjuk!

A Tathágata ekkor megmozdult. Márára nézett bölcsen, szánakozva, csendes könyörülettel, szemébe nézett, és kimondta a szabadulás szavait:

- Te nem is létezel!

Ezután jobb kezével megérintette a földet, mire az megdördült, és felhangzott a szó: tanúsítom!

Mára és serege egy szempillantás alatt foszlott semmivé. Eloszlott a káprázat, és a Győzedelmes Szent teste felragyogott. Fellebbentek a fátylak, és a szenvedő, félhomályban tévelygő lények látták, amint világosság önti el világaikat. Ujjongás töltötte be az egeket, a poklokat, a létezés minden rétegét. Hát mégis van remény! Van útja a szabadulásnak! Egy Ember véghezvitte! A Magasztos Felébredett végigment, túljutott, megvilágosodott: a Buddha lett!

„gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá”

„eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”