Az énhez való kötődés oka, hogy mivel dolgainkat, környezetünket, és legfőképpen gondolatainkat, érzelmeinket sajátunkként ismerjük fel, ezért kialakul irányukba a ragaszkodás és a vágy, és ez a háló, ez a viszonyulás-halmaz lesz az otthonunk, ebben ismerjük fel magunkat. Elnyomjuk annak a tudását, hogy ez az "én" folyamatosan változik, és ebben segít, hogy a változás általában lassú, legalábbis a mi idő-érzetünk számára lassú, és így önazonosságunk legfontosabb bizonyítékai, a személyiségünk és az emlékeink állandónak tűnnek. Ha a változás hirtelen, pl. trauma, baleset, nagy veszteség esetén, akkor meginoghat ez a biztonságunk, de általában találunk más tapadási felületet: ilyenkor szokás a spirituális kapaszkodókat meglelni. Persze legtöbbször ehhez is csak annyi közünk van, mint az elvesztett körülményeinkhez, és nem történik más, mint egyszerű énmentés. A kapaszkodók elvesztését semminek, halálnak, megsemmisülésnek érezzük, és abból a szempontból igazunk van, hogy a látszatvilág szempontjából valóban veszteségek.

Többször hívtam már a szamszárát látszatvilágnak, de félreértés ne essék, ez a látszat nagyon is erős és valóságos. Amit tapasztalsz, az akkor is létezik, ha valójában nem létező, mert neked, akkor és ott igaz. Ilyen a fizikai tapasztalat és a spirituális is: a világ az világ, az isten az isten. Nincs értelme arról beszélgetni, hogy mennyire valódiak a tapasztalatok, mert bölcs ember nem elemzi a ködvilágot. Nálunk nagyobb hatalom segítségét kérni nem szégyen, de a kézzel fogható tapasztalás elől álmokba és hitekbe menekülni méltatlan és felesleges; ennyi erővel bálványt is faraghatnánk a házi oltárunkra.

Aki elveszíti emlékei, ön-azonossága biztonságát, az megrémül, és igyekszik visszakerülni megszokott keretei közé, vagy ha az már nem járható, akkor hasonló, új keretek közé, egy ismerős identitásba, amiben újra megjelenhet énjének átmentett maradékaival. Ám néha elérkezik az a pillanat, amikor az egyén, karmájának, bölcsességének vagy helyzetének következményeképpen szabadulni kíván az ego kötelékeiből. Ilyenkor, szinte az összes vallás és bölcselet tanácsára, harcba száll énjével, és azt igyekszik:

- legyőzni;
- megsemmisíteni;
- elnyomni;
- megváltoztatni;
- átformálni;
- megjavítani;
- rossz részeit elhagyni;
- jó részeit erősíteni;
- felülemelkedni rajta;
- elengedni;
- meghaladni;
- figyelmen kívül hagyni;
- istenhez emelni;
- a közösben feloldani;
- az isteni énhez csatolni;
- elfogadni, és így megnevelni;
- térdre kényszeríteni, és behódoltatni valamely felsőbb hatalom előtt;
- megszeretni;
- vezetni;
- uralni;
- a démonokat kiűzni belőle;
- angyalok által felemelni;
- megtörni;
- meggyőzni;
- belátásra kényszeríteni;
- művelni;
- nemesíteni;
- felébreszteni;
- megvilágosítani;
- ellobbanásba juttatni;
- buddhává tenni;
- krisztusivá tenni;
- ragyogóvá formálni...

Bármeddig lehetne sorolni, hogy milyen szívesen, milyen heves szerelemmel tudunk fordulni magunk és énünk felé ebben az állítólagos harcban. Semmivel és senkivel nem foglalkozunk ennyit, mint magunkkal, ezzel a megismételhetetlen csodával. Hatalmas erőket mozgatunk meg ilyenkor, hogy ésszel, szívvel, erővel, kultúrával, vallással, hittel, hagyománnyal felvértezve az „ént” jobb belátásra bírjuk, és így megmentsük a… mit is? Az „ént”? A lelkünket? Magunkat?

Hát nem most indultunk harcba ellene? Nem az volt a terv, hogy szabadulunk rabságából? Sajnos az „én” állandótlanságának és valótlanságának felismerése után az ember, a szabadulás reményében, kiemelten kezd el foglalkozni vele. Ez természetesen csak megerősíti, de a másik probléma, hogy általában csak az ego külső, felületes rétege kerül felismerésre, és az ellene harcba induló, szenvedő ember még azzal is adós, hogy legalább ismerje ellenfelét. A buddhizmusban akad egy elsőre furcsának tűnő gyakorlat, ami azt javasolja, hogy mielőtt az „én” lebontásával foglalkoznánk, először térképezzük fel, mélyedjünk el benne, és erősítsük meg. Éljük meg és használjuk az „ént”, vessük bele magunkat, mert nem lehetséges szembe fordulni vele, amíg nem látjuk teljes valójában. Ez persze veszélyes út, mert a világ legvonzóbb csábítójával készülünk flörtölni, és ebből a nászból még a szentek sem tudnának könnyedén szabadulni.

Mást javasolnék. Az ember hajlamos az egoját egy formával, kiterjedéssel bíró egységnek, egy kifejlődött, kész identitásnak látni, tehát statikusnak, vagy legalábbis változatlan maggal bírónak tekinti. Ezt aztán hite szerint léleknek, személyiségnek vagy pszichének nevezi, eredetét teremtettnek, genetikailag meghatározottnak vagy szociálisan determináltnak gondolja. Az „én” azonban nem ilyen, nem egy körüljárható tárgy, hanem folyamat, állandóan vibráló és alkalmazkodó változás. Ezt persze már felismerte a tudomány is, de ennél mélyebb ismeretre gondolok: alapjaiban és lényegében idegen tőle az önazonosság és bármiféle állandóság, mert a lényege ürességtermészetű, viszonyulásai meghatározhatatlanok, és alkalmazkodásának tárgyai káprázat-lényegűek. Hogyan lehetne harcolni köd-mivoltával? Az „én” egy formátlan, állandóan változó észlelés, amit sem elfogadni, sem meghaladni, és sem megmenteni, sem elpusztítani nem lehetséges. Nem lehetséges, mert hiányzik ön-lényege, hiányzik harcunkhoz az ellenfél. Aki az énnel foglalkozik, ingoványba téved, és csapdába kerül. Mikor küzdünk vele, őt erősítjük, így ellentétes hatást érünk el.

Az „én” lényege és természete a folyamatos, minden pillanatban újralétesülő és feloldódó tapadás-halmaz a körülötte lévő érzéktárgyakhoz, identitása pedig ezeknek a pillanatoknak a végeláthatatlan sora, kiegészítve a múlt álom-emlékeivel és a jövőről szőtt vágyakkal. Megfoghatatlan. Az ezzel való harc csak további kötődést és haragot szül, ráadásul egy olyan identitás ellen, ami még csak nem is létezik.

Az „én” folyamatos áramlását látjuk szilárd és határokkal rendelkező valóságnak. Nem kell tőle megszabadulnunk, mert soha nem is létezett, és ezért ragaszkodnunk hozzá is értelmetlen. Nincs ego, amit meg kellene ölnünk vagy haladnunk. Akkor mi a teendőnk? A tartós és változatlan énbe vetett hitünket kell elengednünk, különben a halál nagy illúziója valósággá válik számunkra. Nagyon fontos: nem történhet meg veled más, csak amiben hiszel, mert ha más történik veled, azt nem leszel képes látni hited korlátai miatt, ezért minél több illúziót engedsz el, annál szabadabb és tisztább leszel. A legnagyobb illúzió pedig az „én”. De talán még ne ezzel kezd. Legyen ez most egy gyakorlat: keress egy illúziót magadban, és amíg nem találkozunk újra, vizsgáld azt távolságtartó figyelemmel.