A második nemes igazság (17. bejegyzés) a vágy vagy szomj létezésének, és világot irányító hatalmának egyszerű megállapítása. A vágy, a ragaszkodás, a tapadás az oka a dukkhának, a kizökkentségnek, amiben tisztán megmutatkozik a nemtudás, mint a szamszára oka.

Egyrészt azért, mert a szomj a mulandót akarja megragadni, a széthullót, az állandótlant akarja örökké tenni, amennyiben az számára kellemes, vagy végleg megszüntetni, amennyiben az számára kellemetlen, ezért törvényszerűen kudarc és frusztráció a bére. Másrészt azért, és ez nehezebben belátható, mert mint nemrégen tárgyaltuk, az „én” és a szamszára a világ két arca, az érme két oldala, és így a vágyódó tudat a saját elméje által kreált ködképekre, az önmaga által álmodott délibábra szomjazik, és méltatlan tudatállapotokba kerülve akarja megszerezni azokat. Ilyen állapotaiban nem érti a létezés egyik nagy ismérvét, az éntelenséget, és képeit, saját személyének mintájára, állandó, elkülönült létezőnek tekinti, végül levegőt markol és szenved.

Ezért a lény szomja önnön-magára irányul. A világ felé húzó vonzás végeredménye az önmegragadás, mert a csodálatos világ felfedezése közben végig saját körein belül mozgott. A köreiből kiszakadni kívánó kutató elme aztán az általa belátható részeken túl minden feltérképezett, felismert, megértett tartományra újra csak saját birodalmát terjeszti ki, és az új területek széleire tolja határait, de terebélyesedő világában is csak önmagával találkozik.

A tudat bármire gondol, ami addig határain kívül volt, a felismerés pillanatában már tudatán belülre hívja azt, így folyamatosan csak a birtokában lévővel foglalkozik, és abból is csak annyit fog fel, amennyit elméje eszközeinek fejlettsége megenged, amennyire az hasonlít már megszerzett eszközeihez, birtokolt ismeretei mintázatához. Nem tudhat meg többet és mást a hagyományos megismerés útján, mint amit már eleve tud. Amíg a tudat egyenlő az „énnel”, amíg hullámzik, fodrozódik, vonz és taszít, addig köreiből a szabadulás lehetetlen.

A nirvána egyik lehetséges fordítása a „kilégzés”. Az elengedés, mindennek az elengedése, ami „én”, ami lélek, ami köt. Ehhez akarat, erő és nem kevés bátorság kell, és egyéni döntés előzi meg, mert semmi nem kényszerít rá. Az elengedés megszabadulás, amit az egyén, a lélek általában katasztrófának él meg, hiszen veszteségként vagy halálként ismeri, de ha sikerül, hatalmas megkönnyebbülés tapasztalható, hiszen hatalmas öröm és energia ébred, mikor nem kell többé a roskatag „én” roncsainak állandó támogatásával és foltozásával tölteni az életet. Az élet elvesztése az élet megtalálását jelenti, a cselekvés szabadságát, melyet nem korlátoz többé az „én” megmentésének és kézben tartásának vágyából fakadó frusztráció és szorongás.

Megszűnik a világ megismerésének vágyából fakadó kényszeres viselkedés, mellyel a lény az észlelt és magába épített tudás-roncsokat, tehát végül is az örökké hizlalt egot járja körbe újra és újra, és ragadja meg görcsös ujjakkal. A határokon történő valódi túllépés képessége a nirvána, a cselekvés, a lélegzés, a létezés valódi szabadsága. Nem boldogság, nem mennyország, nem egy tiszta föld vagy hely, ahol megmentett lelkünk békében élhet, hanem csak a valóság, semmi több. Ehhez szembesülni kell önmagunkkal, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, hogy az őszinte felismerés fényében az „én” meglássa önmaga és eszközei ürességét, és ráébredjen eredendő, nyugodt méltóságára. Az életbe kapaszkodó méltatlanul pusztul el, bárhogyan szorítja kincseit, az életet elengedő viszont elnyeri azt, és felsugárzik benne örökölt nemessége. A nirvána a tudat önmagát meg nem ragadó természetes állapota. Az énjéből kilépő lény nem a megsemmisülésbe jut, hanem egy ismeretlen, kötetlen, meg-nem-fogható, szavakkal le nem írható, határtalan állapotba, ahol nem kap semmit, mert hiányzik az adó, a kapó és a kapható.

A nirvánát nem lehet elérni, mert nem a határokon belül van, és nem is kívül, nem értelmezhető vonatkozásaiban a van vagy a nincs, mert nincsenek vonatkozásai. Kívánni, akarni, elérni, törekedni nem lehet rá, mert a nirvána nem cél és nem eszköz. A nirvána egyszerűen csak előlép, amikor megértettük az önmegragadás lehetetlenségét. A nirvánát elért lény nem felsőbbrendű, mert ami fent van, az a körforgás törvényének értelmében egyszer alá is száll. A nirvána ezért nincs sehol, a buddháknak ezért nincsenek rangjai és eredményei, a nirvánát elért lény ezért nem szellemi és nem tökéletes. A nirvána csak nirvána, a buddha csak buddha.