A vipassanát, mint a 219. bejegyzésben megállapítottuk, nem lehet gyakorolni. A kiterjedt látás már egy eredmény, amit, mivel nem kettősség, ezért gyakorlással, azaz bármely nemes, de a létezést mégiscsak ketté bontó, kiindulási pontra és célra hasító tevékenységgel nem lehet elérni. A vipassana elmagyarázhatatlan, az odavezető út leírhatatlan.

De valamit mégiscsak mondani kell a gyakorlók számára, ami támpontot ad, ezért leírom a következő gyakorlatot. Kérem, hogy csak saját felelősségre használjátok, mert bár létező buddhista praxisokból épül fel, de így, egyben a saját módszerem, termékem, és nem találjátok meg máshol. Ez azt is jelenti, hogy nekem működik, de nektek nem biztos, hogy hasznos lesz. Bár ártani sem fog, ez azért kijelenthető talán.

A Buddha a „Nem-én ismertetőjegyeiről szóló tanítóbeszédben” (Anattalakkhana szutta) elmondja az öt halmazról, amiből a lények felépülnek (36. és még sok bejegyzés), hogy mindegyikre igaz az alábbi megállapítás: ”ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”. Ez a bejegyzés két részből fog állni: az első rész maga a szutta Farkas Pál, korábbi Tanárom fordításában, a második részben pedig röviden ismertetem a saját gyakorlatot, ami közelebb vihet a vipassana felé vezető út megtalálásához. Vágjunk bele!

1. rész: A szutta

„Így hallottam. Egyszer a magasztos Benáresz közelében, Iszipatana mellett, az Őzek Ligetében időzött.

Akkor a Magasztos az öt szerzeteshez a következő szavakat intézte:

– A test, szerzetesek, nem én. Ha a test én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a testnek: ilyen legyen a testem, ilyen ne legyen a testem. De mivel a test nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen a testem, ilyen ne legyen a testem.

Az érzés, szerzetesek, nem én. Ha az érzés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná az érzésnek: ilyen legyen az érzésem, ilyen ne legyen az érzésem. De mivel az érzés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen az érzésem, ilyen ne legyen az érzésem.

Az észlelés, szerzetesek, nem én. Ha az észlelés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná az észlelésnek: ilyen legyen az észlelésem, ilyen ne legyen az észlelésem. De mivel az észlelés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az embernem mondhatja: ilyen legyen az észlelésem, ilyen ne legyen az észlelésem.

A késztetés, szerzetesek, nem én. Ha a késztetés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a késztetésnek: ilyen legyen a késztetésem, ilyen ne legyen a késztetésem. De mivel a késztetés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen a késztetésem, ilyen ne legyen a késztetésem.

A tudatosság, szerzetesek, nem én. Ha a tudatosság én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a tudatosságnak: ilyen legyen a tudatosságom, ilyen ne legyen a tudatosságom. De mivel a tudatosság nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja, ilyen legyen a tudatosságom, ilyen ne legyen a tudatosságom.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a test állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, az érzés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, az észlelés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a késztetés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a tudatosság állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Így hát, szerzetesek, bármilyen testet, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a test nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle érzést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez az érzés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle észlelést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez az észlelés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle késztetést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a késztetés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle tudatosságot, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a tudatosság nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így látván ezt, szerzetesek, a tanult tanítvány elfordul a testtől, elfordul az érzéstől, elfordul az észleléstől, elfordul a késztetéstől, elfordul a tudatosságtól. Elfordulván, hagyja lecsillapodni azokat; amint hagyja lecsillapodni azokat, megszabadul. Amint megszabadul, tudatára ébred, hogy megszabadult, véget vetett az újraszületésnek, a szerzeteshez méltó életet leélte, teendőit megtette, ezen túl nincs további létezés.

Így szólt a Magasztos. Az öt szerzetes elégedetten örvendezett a Magasztos szavain. Amikor e Tan-kifejtés elhangzott, az öt szerzetes elméje megszabadult a befolyásokhoz való ragaszkodástól.”

2. rész: a gyakorlat

A gyakorlat során végig használni fogjuk a szutta tételmondatát: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”. Ez a módszer nem kevesebbet kíván tőlünk, mint hogy egy megvilágosodott elméjével tekintsünk a világra, hiszen tulajdonképpen ez a buddhizmus végső célja: az „éntől” való megszabadulás, az „én” illúzió-lényegének felismerése. Aki kiszabadul az „én” téveszméjének fogságából, aki feloldja határait, az szabaddá válik a dukkhától, a szenvedéstől, élettől és haláltól, meghaladja az avidját, a nemtudást, és lehetősége nyílik az ellobbanásra. Ám a mai világban nem várható el a legtöbb gyakorlótól, hogy megfeleljen egy ilyen magas tudati állapotnak. A Magasztos a végső eredményt ismerteti, amikor a módszert a szellemi úton már előrehaladott szerzeteseinek felmutatja. Számunkra szükségesnek látszik valamiféle fokozatosság beépítése, ezért a gyakorlatot öt lépcsőre osztottam:

1. lépés – „Valamit érzek”: Felismerem és megvizsgálom a bennem felmerülő érzeteket, gondolatokat és érzelmeket. Még nem várom el magamtól az „éntől” való távolságtartást, ezért a munka során felhasználom személyiségem erősségeit, lényemmel átélem a tudatomat és a tudatomat színező képeket (csétaszikák). Megtanulok valóban és teljesen érezni, észlelni, akarni, és igyekszem minél tovább fenntartani az éber tudatosságot. Egyre több észleletet figyelek meg olyan alaposan, ahogyan korábban nem, és közben nem ítélek, nem súlyozok, nem kategorizálok. Csak figyelem, mi zajlik bennem. Közben végig figyelek a tételmondatra: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”.
2. lépés – „Valami van a tudatomban”: Az előző gyakorlatot folytatom, de finomítok a felismeréseken és a vizsgálódáson. Bármit érzek, elfogadom, ahogyan a „pillanatban való elmélyedés” (előző bejegyzés) gyakorlata tanítja; fenntartom az éber figyelmet, és a jelenségeket szabadon hagyom a tudatomban megjelenni, maradni és távozni, azok szándéka szerint. Így gyakorlom a „dinamikus” egyhegyűséget, vagy gyakorlom a „statikus” egyhegyűséget. Tovább lépek az előző lépcsőfokon, és eltávolítom magamtól a felmerülő érzeteket, gondolatokat és érzelmeket, és megértem, hogy azok nem a testemben, nem a lelkemben, nem a személyiségemben és nem az „énemben” jelentek meg, hanem a tudatomban, ami mindezektől független. Megértettem, hogy ami a tudatomban létezik, „az nem az enyém”, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem én vagyok, ez nem az én énem”.
3. lépés – „Valami van a tudatban”: Folytatom a munkát az előző lépcsőben leírtak szerint, de felismerem, hogy a tudatom nem az enyém. Átérzem, megvilágítom, magamévá teszem az élményt, hogy a tudat tőlem független, nem birtoklom, nem velem született, nem velem hal, nem a tulajdonom. Ami benne zajlik, azzal nincs dolgom, nem befolyásol, nem határoz meg, és mivel nem függök tőle, nem is szenvedek miatta. Elengedhetem a tudattartalmakra való odafigyelést, és már elegendő, ha szemlélem a tudatot, amibe eddig be voltam zárva. Megértettem, hogy a tudatom „nem én vagyok”, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem az én énem”.
4. lépés – „Valami van”: Folytatom a munkát, és felismerem, hogy a tudat sem létezik. Nem volt más, csak koncepció, szerkezet, az „én” eszköze, ezért már a tudatra irányuló figyelmet is elengedem. Nem köt semmi, az „én” megbékélt, képzete eloszlott, a felhők mögül előbújt a fény, a tudás világossága. Képessé váltam a tiszta látásra, és értem, hogy csak a Vanság létezik. Megértettem, hogy az „én” nincs, sem nekem, sem másnak, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem én”. Semmi nem az énem, a Vanság nem az énem; semmi nem én, a Vanság nem én.
5. lépés – „  ”: Megértettem, hogy a Vanság van; a Vanság nincs; a Vanság van is, és nincs is; a Vanság sem nem van, sem nem nincs. Megértettem az ürességet, semmire nem kell figyelnem.

Ez a gyakorlat. Használjátok, ha akarjátok. A fontos, hogy a végén megbékéljetek az éggel.

Amíg nem szabadultunk meg, addig csak annak láthatjuk a világot, amik mi magunk vagyunk. Amíg nem szabadultunk meg a személyiségünktől, addig nem szabadulhatunk meg a személyiségünk világértelmezésétől sem. De nincs más esélyünk, a végső szabadulásig használnunk kell a személyiségünket, használnunk kell élményeinket, örömeinket, fájdalmainkat és sebeinket, mert ezek az eszközeink, akkor is, ha örömet okoznak, és akkor is, ha fájnak.