Látod, meddig elmennék érted? Becsaptam őket, túlmentem mindenen az elismerésedért. Követtek pedig, de nekem semmi nem volt elég, és mikor érteni véltek, hátrébb léptem. Ide már nem jöhettek! Ismeretlen, ingoványos, sötét tartományokba hátráltam, és elmaradtak mind. Egyedül voltam, és ha valaki jött volna, léptem hátra még egyet. Elhátráltam hozzád. Itt vagyok, ahol ember nem járt, és ahol ember nem járhatna. Túl az utolsó érthető tartományon, túl a lélek földjein, hátam mögött a semmi, a mély, sötét szakadék. Neked ez még talán sajátod, nekünk ez már csak a téboly és az űr. Nem szerettek eléggé. Ki tudja, honnan nyerem késztetéseim, talán a megvilágosodást csak az énem hiánya akarja.

Mindig erősebb volt nálam. Mindig több volt, okosabb, jobban látta tetteim valódi indítékát. Talán a lélek, talán az ego, talán én, talán az isten akart bennem tapasztalni, halmozni, szeretni és szeretetet kapni. Feldúlta kapcsolataim, széttépte akaratom, mert mint egy színész, egy ripacs, csodálatot akart. Veszélyes küldetésekbe rángatott, megalázó helyzetekbe kényszerített, végül a világ elé vetett. A hiányos lelkem, a törött énem szuszog, nyöszörög előtted, és ajánlja fel neked üdvösségét.

Ki más érthetné annyira az éntelenség hívását, mint az, akinek az énje túlnőtt mindenen, és csillag-óriássá nőtt?

Addig hátráltam, míg a lélek által járhatatlan területre tévedtem, ahová magam sem tudom önmagam követni. Itt állok magam által kifosztva, magam által megalázva, és még mindig csak a közönségre figyelek. Halálom és bukásom a színpadon zajlik, szívem szétmarcangolva előttetek hever, és feloszlásom alatt csak arra figyelek, hogy hörgésem és haláltusám szép ívű, stílusos legyen. Tapsotok várom, és a díszes társulat, én, és annak minden függelékei kecses meghajlással fogadom elismerésetek. Egyedül vagyok, mindig és mindenkor nélkületek.

Megértést várok azoktól, akik szerettek, akik jöttek volna, akik társaim lettek volna. Töredelmesen bevallom, hogy ez a ripacs semmit sem tudott tenni értetek, mert önmagába gabalyodva süllyedt világokon át a világok mélyére. És mégis ez a csak önmagára figyelő süllyedés engedte meg nekem, hogy lássalak titeket. Nem fogok többé hazudni. Nincs szeretet. Nincs isten. Nincs megváltás. Mi vagyunk, és ha megtartjuk egymást, bölcsen, figyelmesen, akkor kialszanak a pokol késztetései, eloldalognak a mélység indulatai, eloldódik az én és a közös álma, és bódulatunkból felébredünk. Rémült vagyok, mert az ingoványig hátráltam, hogy szeressetek, és ember nem járta tartományokba kerültem. De legalább tudom, milyen a valódi egyedüllét, a valódi félelem, és már láttam a lelkemnek hitt démont. Addig mentem, ameddig nem szabad, de legalább szembenézhettem vele. Láttam saját szörnyeim, láttam a ripacsot, a bohócot, a gyilkost, az áruló mocskot, a szűkölő nyomorultat. Mély kútból és sötét rengetegből törtek elő, de mondom nektek, nem félelmetesek. Ha valamitől rettegnem kell, hát az én, önmagam vagyok. A sátán, akitől a pokol és a legnagyobb is iszonyodik világomban, az én magam vagyok. Én, aki a buddhát is megfogja, a magasztost is megköti, a megvilágosodottat is becsapja. Én, csak én.

Amíg vagyok, addig semmi sincs.