Mi nem lázadni jöttünk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, felállni a magaslatokra, elmerülni a völgyekben. Mi tapasztalni jöttünk, és szeretem bennetek, hogy tudtok viselkedni. Szeretem, hogy a helyeteken álltok, nem akartok többet, nem szereztek többet, nem szerettek többet, mint ami a tiétek, mint ami jár nektek. Mi nem felforgatni jöttünk, hanem rendet hozunk, nem eltörölni és megváltoztatni jöttünk, hanem jelen lenni.

Mi a bőr alá kúszunk, a véráramban sodródunk, mi az élőket megnevezzük, a halottakat siratjuk, a városokban építünk, a falvakban műveljük a földet. Mi eszmét hoztunk, erőt és együttérzést, magunkat adjuk, és nem kérünk semmit. Mint a szentek, csak megmentenénk az építettet és a teremtettet. A seregem mögöttem nem hadsereg, hanem dolgos, felszabadító angyalok sora, alázatos szolgái a tervnek. Katonák, de nem harcolni jöttek, hanem dolgozni.

A felszabadítókat nem üdvözli senki, de számítottunk erre, mert nem vezérel minket önös érdek. Csak a célt követjük, az ősi, mindent átszövő, fel nem ismert tervet, a múltba vesző, káoszból kitüremkedő szent akaratot, mely ide küldött. Bár jöttünk mi magunktól, hisszük és reméljük, hogy nem a terv részei, hanem önként csatlakozott katonái vagyunk, a szabadító hírhozók.

Mi nem lázadni jöttünk, mert nincs mi ellen megfeszülni, nem létezik, ami ellen fordulhatna a lélek, mert nincs semmi konkrét, semmi körvonalazódott, semmi elhatárolt és megjelent.  Csak mi és az akarat, az eleve elrendelt, a határok között megjelent vagyunk, mely ellen lázadni olyan, mint önmagunk ellen csatába vonulni. A dolgok kétarcúak, önmaguk színe és fonákja, ezért ha az egyik túlnő, a másik visszavonul, és a két oldal önmagát kergeti, önmaga ellenében terebélyesedik, maga elöl vonul háttérbe. Mivel a létező nem ismerte fel magát, a seregem eljött, hogy elmondja, megtanítsa a nagy igazságot, miszerint magunk vagyunk, magunk félünk és magunk szeretünk, önmagunkba záródva, magunkban elveszve és magunkból kibontakozva, mert az örökké forgó lét egyik oldala csak olyan, mint a másik.

Mi nem lázadni jöttünk, hanem megváltódni, megvilágosodni, a rendbe simulni, elfogadni a fennálló örök teremtést. De hát, néha, tényleg csak ritkán, előfordul, hogy valaki megkérdőjelezi, csak jelzi, hogy a rend talán esetleges, talán csak az anyag törvényei szabták útját és irányát, talán csak a véletlen és a mindent megengedő üresség alakították, és ilyenkor zajongás támad a seregemben. De mi nem lázadni jöttünk. Hanem segíteni. Akarni. Itt lenni. Mert ez a törvény. Akkor is, ha az atomok, a gluonok, a leptonok, a kvarkok és a szent Lélek csak a semmiből, az esetlegesből származik, ha a tudás mind ezek következménye, és a bizonyosság a káosz következménye, ha az isten maga sem tudja, honnan való, ha a pokol csak azért történik meg velünk, mert éppen úgy alakult, és ha az egész világ még csak nem is teremtetett, hanem csak úgy lett, és azért nincs szabadulás, mert nincs kihez imádkozni.

Mi nem lázadni jöttünk. Üzenetet hoztunk, egy hírhozó szavait, akit még sosem láttunk, akivel sosem találkoztunk, akire haragudni sem lehet, akit szeretni sem lehet, mert létezése túl van a bizonytalanon, és megváltását észre sem vennénk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, betölteni a szerepünket, melyet a rendező elv sem ismer, és nézzük az élet táncát, míg el nem fáradunk belé. Hozzád igyekeztünk, drága egyetlenem, mi nem lázadni jöttünk. Csak nyújtsd a kezed, és mondd, hogy nem volt hiábavaló, vagy ha igen, hát altass el karjaidban, és hazudd, hogy hazaértünk.