Elkezdjük a Szútra szövegének vizsgálatát. A Szútra a 89. bejegyzésben megtalálható. Természetesen használunk szakirodalmat, de igyekszünk a saját buddhizmusunknak megfelelően értelmezni a tanítást. Nem ismerjük a válaszokat, de bátran állítunk, mert úgy látjuk, hogy az elméleti rendszereket amúgy sem az eldönthetetlen igazságtartalmuk, hanem belső koherenciájuk és a környezettel való kölcsönhatások során minél jobban megőrzött egységük minősíti.

„Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén”

Avalókitésvara nevének egyik jelentése az „egyszerűség”. Egyszerű, de nem ostoba, egyszerű, tehát nem bonyolult, nem ingatag, kizökkent, összetett, vagyis nem dukkhával terhelt. Annyira egységes, hogy minden aggodalom és akadály nélkül képes létezni, semmi sem gátolja, ezért ő jelképezi a mindig a jelenben gát nélkül szemlélődő egyszerűséget. Tökéletesen képes befelé ragyogni, ezért tökéletes a ragyogása kifelé is. Nagy titok: ahhoz, hogy valóban önmagunk lehessünk, nem lehetnek téves gondolataink, nem hordozhatunk nemtudást. Amíg van bennünk tévedés, vagyis bonyolultság, addig nem önmagunk vagyunk, hanem magunk is csak tévedés. Amíg nem vagyunk egyszerűek, amíg a gondolataink tévesek, addig nem vagyunk itt, ezért akit önmagunknak nevezünk, az nincs is. Ha a gondolatainkban nincsen tévedés, akkor önmagunk vagyunk, akkor itt vagyunk. Ennyi az egész. Egy bódhiszattva ezt testesíti meg, ezáltal világosítja meg az érző lényeket, nem pedig meggyőzéssel.

A bódhiszattva minden dharmát ért, pedig nem tud semmit. Azért érti őket, mert olyan, mint a dharmák; nincs olyan dharma, ami nem olyan, mint ő. Tisztaságával nő a megértése, ezzel együtt növekszik a szellemi fénye, megértésével pedig együtt nő tisztasága. Minél tisztább és ragyogóbb, annál inkább van, azzal együtt nő a vansága. Amíg nem ért, csak báb, csak szolga, csak „pengő érc és zengő cimbalom”. A bódhiszattva nem tesz olyat, ami zavaros.

A bódhiszattva rendelkezhet képességekkel, de az is lehet, hogy nem. Lehet bárki, lehet bármilyen, kívülállók számára még zavaros is, lényét nem a viszonyulások határozzák meg. Nem ragaszkodik még bódhiszattvaságához sem. Fénye nem világosság, nem érzékelhetőség, nem perzsel, csak állapot. Kimozdíthatatlan, de nem a súlya vagy az ereje mérhetetlen, hanem az egyszerűsége; ami nem ragaszkodik a helyéhez, az kimozdíthatatlan. Mindent tud, de nem azért mert az összes ismeret birtokában van, hanem mert nem mozdítja ki többé tudatlansága.

A bódhiszattva helyett inkább gyakorlót írok. Hétköznapi embert, amilyenek vagyunk, a bódhiszattva pedig az eszmény, amit el szeretnénk érni. Egy gyakorló arra törekszik, hogy semmi ne mozdítsa ki, valóban semmi, de leginkább a hívságok ne, melyeket napestig lehetne sorolni, de álljon itt tíz jellegzetes:

- dicséret: akár kívülről érkezik, akár önmagából, kerülje az eredményeiben és érdemeiben való fürdőzést;
- gúny: akár őt gúnyolják, értékelik, akár gyakorlását, ne ingassa meg, de is tekintse mások ostobaságának, hiszen a vélemény és ítélet csak jelenség, az élet harciasságának velejárója;
- gőg: de ő se gúnyoljon másokat értetlenségük vagy véleményük miatt, ne helyezze magát mások fölé, mert a gőg veszélyesebb mindennél;
- szenvedés: ha a gyakorlás fájdalom és lemondás, akkor a szellem és a test megfeszített, ezért semmit nem tanul, majd idővel fellázad;
- boldogság: ha eredményeibe ragadva örömébe süpped, jobban állapotába ragad, mind a mézbe hullott bogár;
- előny: ha az anyagi, szellemi előnyt vagy a hatalmat keresi, eltéved és zavarodottabb, mintha nem is gyakorolt volna;
- biztonságérzet: aki fél, az menekül, aki menekül, az biztosan nem érhet menedékbe, főleg nem lehet önmaga menedéke;
- rombolás: senki nem építkezhet mások romjaiból; nem áll sokáig a törmelékből összehordott vár; nem vehetjük el másoktól a saját helyünket;
- nyereség vagy veszteség: aki haladni akar, vagy úgy érzi, megfeneklett, aki előre szeretne jutni, vagy fél a megrekedtségtől, az könnyen lehet, hogy még el sem indult;
- megvilágosodottság-érzés: ha úgy érzi, hogy minden szükségeset tud már, akkor vagy tanuljon még, vagy felejtsen el mindent.

A bódhiszattva, vagyis a buddhista törekvő a mély meghaladó bölcsességben igyekszik időzni, azaz gyakorol. Gyakorlása mély, hiszen a mély bölcsességet célozta meg. Mély, tehát nem felszínes. A felszínes gyakorlás nem biztos, hogy léha, felületes: azt is jelentheti, hogy nem jól gyakorol, vagyis a megértés helyett ismereteket halmoz, érvel, ítél, mérlegel, nézeteket alakít ki, ezáltal egyre jobban belegabalyodik tévedéseibe, mit a pók vergődő áldozata a hálóba. Millióféleképpen lehet rosszul gyakorolni, a jó módszer sokkal kevesebb. Sajnos nem létezik egyértelmű, könnyen átadható recept, ezt még a buddhák sem tudják átnyújtani nekünk, és hát nem is tudnánk mit kezdeni vele. Nekünk kell rájönnünk, és csak akkor lehetünk biztosak a módszerünk helyességében, ha átvitt minket a túlsó partra. A bölcsességet, a csodálatos pradzsnyát is lehet felszínesen használni, ezért kell mellé a páramitá, a tökéletesség. Ráadásul az üresség, a megvilágosodottság keresése is lehet csapda és kötelék.

A gyakorló túlléphet a forma-dharmákon, a névvel és formával rendelkező jelenségeken, melyek közös tulajdonsága, hogy feltételesek és viszonylagosak, és átléphet a tudati-dharmák tanulmányozásába. Hiheti, hogy jó úton halad, és igaza is lesz, de a csapda itt is a megelégedettségben rejtőzik: a tudati-dharmák még mindig jelenségek, felmerülnek, kötöttek, helyük és idejük van. A forma-dharmák az öt halmazból az első, de a négy másik halmaz hiába tudati-dharma, azok is kötnek. A kimozdíthatatlan gyakorló semmihez sem ragaszkodik, ezért kimozdíthatatlan.