A mágia a szellemet és a lelket a világgal egylényegűnek tekintette, de később termékei, a szent szövegek, a bráhmanák, a papság maguk lettek a tisztelet tárgyai, miután kiszakadtak a világból. Az emberi én is megtalálta vagy éppen megteremtette saját határait. A külvilág hatalmai istenekké, a legnagyobbnak kinevezett, egyben legfélelmetesebb, legkevésbé befolyásolható erő pedig legfőbb istenné emelkedett, és szembehelyezkedett az énnel: a brahman az átmannal. Az isten fogalommá vált, puszta absztrakcióvá, a filozófia steril tárgyává, és egyben erkölcsi iránymutatóvá. Ám az erkölcsöt az aktuális kortól, a néptől, a társadalmi hatalmat birtokló csoporttól kapta, mely ennek ellenére paranccsá vált, a büntetés alapjává és egyetemes érvényűvé – jellemzően átmenetileg. Az isten és az ember énje közös fejlődésnek indult. Az ember kutató tekintete az égre vetült, és minél mélyebben látott bele az istenibe, annál mélyebben látott önmagába. Ennek árát is megfizette – bármennyit gondolkodott a magasabb érvényről, sosem tudott többé elszakadni önmaga aktuális állapotától.

Ahogyan a legfelsőbb istenről, úgy önmagáról sem tudott már érvényeset kijelenteni. Minél magasabb és bonyolultabb lett az ég, annál kiismerhetetlenebbnek tapasztalta saját lelkét. De a filozófusokat kielégítő logikai szükségszerűség képtelen betölteni az emberi lélekben keletkező űrt. Egy ilyen hatalomhoz az ember nem fordulhatott hétköznapi problémáival, fájdalmaival, félelmeivel, ezért szükségképpen ahhoz fordult, amit elérhetett, vagyis újra önmagához. Fel kellett fedeznie saját tökéletlenségét, szenvedését, azaz individualitását. Az isten annyira messze volt, hogy a prófétáknak le kellett hoznia a földre, vissza kellett vezetnie az emberhez, a porba, akár ténylegesen emberré kellett válnia, vagy rá kellett ébrednie, hogy a megszabadulás nagy művének beteljesítésére egyetlen létező képes: az ember maga, aki egyedül alkalmas arra, hogy a tökéletlen világtól a tökéletessé nemesített lelkével elforduljon. Az istenbe vetett bizalom az emberbe vetett bizalommá változott.

Felfedezte a körforgást. Az ember születésének és halálának örök ritmusát azonosította a világ ciklikusságával. Hangjának dallamát környezetének zenéjével, elméjének fejlődését a létezők képességeinek növekedésével, hanyatlását a bomlással vetette össze. Észrevette, hogy nem csak ő szenvedi meg a világba vetettséget, hanem minden élő. Kereste a kapcsolatot a teremtéssel, fejlesztette tudományait, érteni akarta a valóságot. Ám ahogyan az istenség eszméjének falába ütközött, úgy volt képtelen behatolni a lélekbe, az abszolút énprincípiumba. Nem tudta elfogadni, hogy mindkettő statikus állapotba merevedett, ezért egyszerre ostromolta a megismerhetetlent elméjével, szívével és lelkével. Esze elfogadta, hogy isten, és így a tőle való lélek kifürkészhetetlen, de a szíve nem, mert az érzésekről leválnak a fogalmak. Az átman és a brahman is határ, spekulációs korlát, így megfelelnek egymásnak, de amennyiben nevezhetők „mindennek”, úgy nevezhetők „semminek” is. Fogalmak, nem átélt valóságok, vértelen és absztrakt jelenségek.

Az ember már annyira tudatára ébredt önmagának, hogy nem elégíthették ki az addig talált válaszok. A világ egyik részén az isten megszületett, szenvedett, majd meghalt emberként, hogy felmutathassa a korlátlan szeretet legyőzhetetlenségét, a másik részén, fél évezreddel korábban, a Buddha máshogyan közelítette meg az átléphetetlennek tűnő határt: ha az átman fogalma nem feloldható, vizsgáljuk meg a nem-átmant.

A spekulációk, paradoxonok, ellentmondások zűrzavarában nem lehetséges rendet rakni. A fogalmak, ha igazán szorít a szükség, ha valóban kizökkent a dukkha, használhatatlanok. A Buddha nem állította, és nem is tagadta sem az istent, sem az átmant, mivel mindkettő az igazi vallás fölé emelkedett és embertelenné vált. Maga mögött hagyta az elméleti problémákat, és a gyakorlatban élte meg az ember természetét. Annyira az ember igaz valóságát fedezte fel, hogy nem volt szükséges sem tagadnia, sem igazolnia korának egyetlen vallásos elméletét sem. Ismerte azokat, de következetesen távol tartotta magát minden „nézettől”, és csak a nemes ösvényen megtett útra koncentrált. Arra, ami közvetlenül tapasztalható, függetlenül attól, hogy igaznak vagy hamisnak tartják. A Buddha szerint a legmélyebb valóság bennünk lakik, és ebből csak annyit érthetünk meg, amennyit képesek vagyunk tapasztalni. A tudat nem a valóság létrehozója, hanem az edénye. A hamistudat káprázatot hoz létre, illúziót, a viszonyítások és nézetek hálóját. A bölcs tudat megszabadult béklyóitól, és készen áll a valóság meglátására. A valóság kívül áll az individualitáson és az általános érvényűn is; nem támadja, nem akarja meghaladni, csak nincs hozzájuk köze. Nem csak a hozzájuk való viszonylatban, hanem általában, függés-mentesen létezik.

Az ember az énjével küzdve három fő korszakot élt át történelme során, valamint egyéni életében is: a mágia, az istenek és az ember korszakát. Bár ezzel a szóval óvatosan kell bánni, és ha lehet, kerülendő, de hívhatjuk fejlődésnek. Az önfenntartás kényszere, a létezés megismerésének vágya fokozta öntudatát, ám pontosan öntudatának erősödése távolította el a létezés igazságaitól. Megtalálta, vagy inkább megalkotta énjének határait, ezzel megvédte magát a szorongató, ismeretlen külső erőkkel szemben, de ezek a határok megerősödtek, és áthághatatlan korlátnak bizonyultak. A külvilágtól való elszakadás a szellem megmerevedését eredményezte, ami a világot egyre inkább csak saját tükrében, önmagához viszonyítva volt képes értelmezni. A megcsontosodott én aztán először az individuum felettivel igyekszik rendezni a kapcsolatát, majd, amikor abban is csak önmagát találja meg, akkor elfordul addigi tapasztalataitól, és az én alatti és feletti tartományai helyett igyekszik átlátni a tudatát borító fátyolon.

Az emberek és az általuk épített kultúrák hol kiemelik énjüket a világból, különös sorsot, kiváltságokat, kiválasztottságot tulajdonítanak maguknak, máskor pedig feloldják az én illúzióját és helyüket keresik a teremtésben. A kultúrák életének extraverzív és introverzív folyamatai szükségesek, mint a ki- és belégzés az ember éltében. A világ felfedezése hagyományosan kéz a kézben jár az önvaló felemelésével. A szellem kalandozásának ez a természete: a kinti és benti tartományban is csak akkora területet járhatunk be, amekkorát a másikban már feltérképeztünk. De a buddhai út más. Az Ösvényen járva, az általunk alkotott határok helyett figyelmünket a dolgok valós természetére irányítva kiléphetünk a sztereotipikus gondolkodásból. De a gondolkodás általában nem ennyire tiszta, és egyszerre működik bennünk a mágikus, az isteni és emberi természet, csak az arányok változnak. Pulzálunk és hangsúlyokat helyezünk át, mint az őseink, mint a fajunk. Céljaink nem változtak, mi is túlélni és megismerni szeretnénk, félelmeinket elűzni, vágyainkat beteljesíteni. Ha a mágiát az analógiás, az istenit a logikus, az emberi korszakot a relativisztikus gondolkodással feleltetjük meg, akkor lájuk, hogy mindhárom működési mód fellelhető bennünk. Mint saját fejlődésünk során: mágikus korszakunkban még nem ébredtünk teljesen tudatára individualitásunknak, az istenekre rácsodálkozó szakaszunkban kollektív szimbólumokat hoztunk létre a külső és belső világ jelenségeinek azonosítására, majd az emberi, a felnőtt állapotunkban vagyunk képesek önmagunkkal végre őszintén szembenézni. A buddhai Ösvény ennek a szembenézésnek az útja.