Még nem tudom, hány részből áll majd, de egy rövid sorozatot indítok, ami összefoglalja a buddhista alaptanítást. Már az alaptanítás is elegendő a megvilágosodáshoz. Egy életre elég elmélkedni valót tartalmaz, és képes teljesen átalakítani a tudat szerkezetét karmikusról dharmikussá. Kérem, hogy így tekintsék. Igyekszem a lehető legjobban sűríteni, és elkerülni minden felesleges kitérőt. Nem ismeretek, hanem a látásmód átadására törekszem.

A dukkhával foglalkoztunk talán a legtöbbet ezeken a hasábokon. A vallások és a művészetek igyekeznek az ember örömeit, bánatait minél részletesebben megismerni és a maguk szemlélete szerint bemutatni nekünk, de az ember érzéseit teljes mértékben feltárni lehetetlen. Még egyetlen emberét is reménytelen próbálkozás lenne, annyira bonyolultak vagyunk. Ugyanilyen elvetélt próbálkozás szokott maradni, amikor egyetlen eredőre akarják visszavezetni az összes jelenséget. A Buddha sem próbálkozott ezzel, és nem hatolt be a nézetek áthatolhatatlan erdejébe, sőt, óva intett másokat is ettől. Ugyanakkor elkerülte az ilyenkor szokásos leegyszerűsítéseket is, amiket a cél érdekében más tanítók, filozófusok alkalmazni szoktak. Alaptanításában nem nyilvánított véleményt istenről, végső kérdésekről, túlvilágról, az evilág nagy problémáiról, hanem megtalálta az egyetlen, a valóban általános, minden élőre vonatkozó igazságot: mind szenvedünk. Ráébredt arra is, hogy e problémánk nem csak közös, de egyben a legnagyobb. Ám a jó orvos nem áll meg a diagnózis felállításánál, hanem megnevezi a baj okát, megnyugtat a gyógyulást illetően és kidolgozza a gyógymódot. Ezt tette a Magasztos is, amikor elénk tárta a Négy Nemes Igazságot, amiben megmutatta a szenvedés elhagyásához vezető utat.

Mondhatnánk, hogy ez szép, rendben, valóban mind szenvedünk, de az életnek számos egyéb oldalát is ismerjük, az örömöt, a tudományos kíváncsiságot, az unalmas hétköznapokat, és csak a szenvedéssel foglalkozni destruktív tevékenység, főleg ha pusztán az elkerülése az elérni kívánt eredmény, és nem kapunk transzcendens ígéreteket. Ám a dukkha egyáltalán nem csak szenvedés. A dukkha a mindenkire és mindenre általánosan jellemző alapvető létélmény. Valamiféle kizökkentség, nem-helyénlévőség. Annak az élménye, hogy a vágyakkal, elképzelésekkel, nézetekkel, tudásunk teljességével szemben a valóság egyszerűen más, és a világ, bármivel is próbálkozunk, nem felel meg semmilyen tapasztalatunknak. Mivel lehet a gond, hol keressük a hibást, magunkban vagy a világban? A dolgok állandóan elromlanak, eltűnnek, az élők meghalnak, de aztán születnek, épülnek, minden folyamatosan mozgásban van, és képtelenek vagyunk találni egy szilárd pontot, valami állandót, ahová értéket telepíthetünk, ahol a műveinket megalapozhatjuk, ahol majd a nevünk és munkánk tovább él. Semmi nem marad meg, és a hétköznapok bajainak enyhítésén, a jelen problémáinak megoldásán, örömeinek átélésén túl az összes erőfeszítésünk bizonyosan és végleg elenyészik, semmissé válik, és még az emlékezetből is kikopik, velünk együtt. Ez már nem csak a szokásos, kezelhető szenvedés, amire majd öröm következik a dolgok természetéből, a körforgás törvényéből következően, hanem egy kozmikus értelmetlenség. Egy megfellebbezhetetlenül mindent eltörlő törvény, ami a poklokra és a mennyekre is kihat, és ami elől az istenek is hiába menekülnek. Persze hívhatjuk örök változásnak, de ez csak eufemizmus, enyhítő, kevésbé riasztó kifejezése a legnagyobb kognitív disszonanciának, az örök halálnak, mert az ember megélése bizony ennyi: elkerülhetetlen, örök elmúlás.

A Buddha még fiatalon ezzel szembesült, majd elindult megkeresni a megoldást, hiszen megdöbbent: hogyan lehetséges az, hogy mindenki rövidesen elporladó gondjaival, örömeivel, életének kis építményeivel foglalkozik, és nem ezzel a kérdéssel teljes, tudatos idejében? Feszítette a felismerés, és olyan megoldást keresett, amit mindenki használni tud képességektől és belátása mértékétől függetlenül, ami hozzáférhető, és egyben ösztönzi arra, hogy túllépjen a dukkha rabságán. Ami nem igényel hitet, nem kényszerít fantasztikus elképzelések, dogmák megvallására, általában nem még mélyebb rabságba taszít, hanem éppen felszabaduláshoz vezet. Rájött, hogy rabságunk börtönét magunknak építettük, saját kötődéseink juttattak rácsok közé minket, ezért kiszabadulni is csak a magunk erejéből tudunk. Mindenkinek meghagyta a jogot, hogy a maga módján legyen elveszett fogoly vagy szabad lény; nem csak azért, mert így helyes, hanem még inkább azért, mert a módszer máshogyan nem működik. A kívülről érkező parancsok csak a láncok számát szaporítják.

Az embert többféleképpen igyekeztek meghatározni az idők folyamán: érez, tehát lélekkel rendelkező érző lény; gondolkodik, tehát létezik; cselekszik, vagyis erkölcsi lény, de a Magasztos meghatározása egyetemes, mivel azt állítja, hogy szenved, kizökkent, nem teljesen illeszkedik, tehát a dukkha által meghatározott, az ebből való menekülési kísérletei miatt a karma által üldözött, és a mindebbe való belebonyolódása miatt nemtudásban élő lény. Az egész világot átfogó idea ez, minden létezőre igaz egyetemes élmény, az egyetlen valódi közösségünk. Öregség, betegség, halál, valamint ezek antitézisei, fejlődés, egészség, születés: a ködös és a tiszta tudatú élők közös, kikerülhetetlen sorsa. Bármi szeretne elkülönülni, megmaradni, a Nagy Kerék örök forgásában szüntelenül érintkezik, hatnak rá, és közben mások sorsába avatkozik, ezáltal határtalan, amennyiben nincsenek, nem lehetnek határai, és mivel így meghatározhatatlan, ezért nem-én. Énsége, külön-léte csak tragikus tévedése.

Ez az a tapasztalás, ami az egymástól távol élő lényeket összeköti. Ez az a híd, ami a lények egyetemes közösségének alapja. Mi sem egyszerűbb mások szenvedésének átérzésénél: elég, ha a magunkéra tekintünk. A közös szenvedés így lesz alapja az egyetemes részvétnek, mely élmény a Tanítás alapköve lett, és a Magasztost arra sarkallta, hogy a világi javait elhagyva megkeresse a dukkha ellenszerét. Amíg nem értjük meg ezt az alapot, addig nem érthetjük meg a Tanítás többi elemét sem. A Négy Nemes Igazság nem az első lecke, ami után végre komoly dolgokról hallhatunk, hanem az alap, az út kísérője, majd az út végén felragyogó drágakő.

Az öröm, a rettegés, a boldogság, a szorongás csak tudatállapotok. Nincs minőségük, csak a nemtudás arcai, a tudatot uraló tévedésből sarjadzó érzések, melyeket szenvek teremtenek pillanatokra, majd a következő szenv eloszlatja őket. A tudat figyelmét megszínező, a karma szele által állandóan felkavart és összekuszált felvillanó hangulatok. Ebből a szempontból mindegy, hogy a világ objektív, és mi elveszettként ténfergünk benne szenveink által sodortatva, vagy éppen figyelmünk pillanatnyi minősége által teremtett szubjektív látszatvalóság, mert a lényegen nem változtat, azon, hogy rabjai vagyunk. A keresés értelme nem a válaszok megtalálása, hanem a rabság feloldása; a válasz a végső cél tekintetében érdektelen, ráadásul csak újabb nemtudás. A világ vagy önmagunk ejtett foglyul? Mindegy, ezek csak szavak. A Buddha rájött, hogy a probléma a kifejezésekbe, fogalmakba, érzetekbe és gondolatokba való belekapaszkodás, sőt eredendően a kapaszkodás vágya, a rögzítés igénye. Végül nem a jelenségvilág eredete, oka és sorsa fontos, hanem a figyelő, ragaszkodó lélek, az ember. A maga látta világot pedig az ember csak maga engedheti el, ha belátása megszületett.