A beszéd, a tettek és a megélhetés megtisztítása megalapozza az Ösvény következő csoportját, az elmélyedést (helyes erőfeszítés, helyes éberség és helyes elmélyedés). A morális emelkedettség, önmérséklet folyamatos alkalmazása lehetővé teszi a közvetlen szellemi gyakorlást. A tartós elmélyedés éberen, szilárd akarattal támaszául szolgál a belátó bölcsességnek. Sokszor említettük már, hogy dukkhával átitatott dolgokat nem lehet megváltoztatni, és nem is célszerű megpróbálni, mert az erő alkalmazása erőszakot követ el rajtuk. Ha úgy akarjuk látni a dolgokat, a világot, ahogyan azok vannak, akkor a teljes és tökéletes belátást kell elsajátítanunk, mely befolyás- és ítéletmentes, végtelen és teljes mértékig elfogadó.

A szabadulás, ellobbanás feltétele az összeszedettség, a bölcsesség, a tökéletes és átható felismerés, mely csak akkor tárulhat fel, ha a tudat nyugodt és rezzenéstelen. Ezt a nyugalmat a helyes elmélyedés adja meg, mert egységesíti a tudat erőit és figyelmét, és a megfelelő, nemes tárgyra összpontosít. Viszont ehhez szüksége van a helyes erőfeszítés erejére, eltökélt akaratra, és a helyes éberség tiszta figyelmére, ami nem engedi a fókuszt elmozdulni a nemes célról. A három tényező csak együtt munkálkodva érheti el az eredményt, a teljes és tökéletes bölcsességet. Az összpontosítás, elmélyedés egységesíti a tudatot, amihez az erőfeszítés adja a szükséges támaszt, a nélkülözhetetlen energiát, és mindezt az éberség stabilizálja, tartja jó irányban.

Szintén többször írtunk már a középúton járó lényekről (elszórva számtalan helyen, de ld. 115. bejegyzés), akik kerülik az aszkézist és a vágy-vezérelt életet a hétköznapokban, valamint kerülnek minden szélre sodródó gondolatot, eszmét, érzést a tudatban, és olyan helyre igyekeznek, ahonnan nem látszanak a szélek, és eltűnik maga a közép is. Ehhez képest a nem szűnő erőfeszítés, a tökéletesre csiszolt, pengeélű éberség, a megingást nem ismerő erő és a végletekig edzett akarat eléggé szélsőségesnek és ellentmondást nem tűrőnek tűnik. Ez a probléma hosszabb kifejtést igényel, de röviden beszéljünk róla most, mert számtalan félreértésre ad okot a gyakorlók körében. A buddhizmus a szelídség, elfogadás, megértés tanítása. A gyakorlók ezt gyakran akarat és szándék nélküliségként értelmezik, és egy erőtlen, lágy, mindent elfogadó szerepbe helyezik magukat. Ez a szerep elfedheti a valódi gyengeséget is, de gyakran láthatjuk az erőfeszítés alkalmazásától való tartózkodást, mert az erőt nem tanulták meg irányítani, ezért inkább nem élnek vele, nehogy romboljanak általa. De ez tévút: a buddhista fogadhatja el legkevésbé a dolgokat úgy, ahogyan éppen látja őket, a legkevésbé nyugodhat bele aktuális állapotába, hiszen úgy tartja, a többi vallással ellentétben, hogy nincs külső erő, ami megoldja helyette a problémáit, megváltja vagy megmenti őt. Ha hisz is istenekben, úgy tartja, hogy annyit lép felé az isten, amennyit ő lép az isten felé. A buddhista tudja, hogy rajta múlik saját megvilágosodása, mert az isten sem segít rajta, ha nem tanulja meg látni és elfogadni a felé nyújtott kezet. A helyes erőfeszítés nem árt, hanem használ, de amíg nem tökéletes, addig is alkalmaznunk kell. A gyakorló az emberi erőforrásait, elméjét, érzelmeit és intellektusát fejleszti, hogy szolgálni tudják az útja során. A buddhista út nehéz: nem csak eltévedni lehetséges, hanem gyengének vagy lustának bizonyulni is. Jó hír, hogy ezt senki nem rója fel, nem jár érte büntetés, csak következményei vannak. De nem szeretnék senkit elbátortalanítani, mert ha nem is végzünk a munkával ebben az életben, de bárhányat lépünk a cél felé, bármennyit haladunk, az vagy itt, vagy majd máshol hasznunkra lesz. Egyetlen erőfeszítés, egyetlen gyakorlással töltött óra sem felesleges.

Az energia (szanszkrit: virija), ami a helyes erőfeszítés erejét adja, lehet üdvös vagy káros. Káros esetben vágy, agresszió, ambíció, az „én” táplálása, kiterjesztése képében jelenik meg, üdvös esetben önfegyelem, megértés, kedvesség, koncentráció formáját ölti. A helyes erőfeszítés során azonban az üdvös energia ráadásul a „helyes” módon működik, azaz üdvös tudatállapotból származik, és a dukkhától való megszabadulásra irányul. Az üdvös tudatállapot a helyes erkölcsi tényezők által megtámogatott helyes szemlélet és helyes szándék, mely a nemes energiával hajtva, a helyes éberség és a helyes elmélyedés használatával együtt maga a nyolc tagjával együtt felragyogó és működő Ösvény. Ha a helyes erőfeszítés nem üdvös tudatállapotból, hanem „pusztán” jószándékból, egyszerű jóindulatból származik, akkor a szamszárát ugyan jobbá teszi, de nem segít közelebb kerülni az ellobbanáshoz.

Az erőfeszítés hétköznapi megjelenési formája a szorgalom, kitartás, igyekezet. Bármilyen cél eléréséhez szükség van ezekre a tulajdonságokra, de a megvilágosodás eléréséhez nemes belátáson alapulónak és lankadatlannak is kell lenniük. Mint fentebb említettük, a Buddha nyilvánvalóvá tette, hogy ő csak a módszert tudja átadni (87. bejegyzés), minden egyéb a gyakorlón múlik. Senki nem tud minket egy lépéssel sem közelebb vinni a megvilágosodáshoz, bármilyen bölcs és jóindulatú; támogathat, irányt mutathat, de a munkát nekünk kell elvégeznünk, és ez a buddhista cél elérése során igazabb, mint bármilyen más szellemi út esetén. A saját energiánk gyújtja be a tüzeinket, a saját bölcsességünk vált meg minket. Kapott vagy szerzett bölcsesség, miénk vagy a bennünk élő isteni rész? – teljesen mindegy, ez felesleges kérdés, nincs rá tapasztalati válasz, és nem is lesz soha, és egy buddhista gyakorló nem fecséreli a szűkre szabott időt ilyen gondolatokra, hanem felméri, milyen képességek vannak a tulajdonában, megérti és maga elé helyezi a célt, majd gyakorol.

A célt elérni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Erre bizonyíték az emberi történet számtalan megvilágosodott lénye. Mind maga érte el célját kitartó munkával; senkinek, még a Buddhának sem volt egyszerű. Aki követi az Ösvényt, teljesítheti a célt.

Legközelebb a helyes erőfeszítés négy törekvését tekintjük át.