Azt olvasom egy könyvben Neumann Jánosról, hogy ő volt a 20. században, de valószínűleg a világon valaha élt legokosabb ember, amit Einstein, Szilárd, Teller, Planck, Heisenberg és még sokan mások is elismertek. Talán ő volt az egyetlen, akinek a tudata tökéletesen tiszta és világos volt, ezért nem kellett a hagyományos értelemben gondolkodnia, mert a problémák, logikai feladványok, kérdések a megoldásukkal együtt jelentek meg az elméjében. Kortársai szerint kétféle ember létezett: ő és mindenki más. Azt mondják, hogy az emberek között csak ő volt teljesen ébren. Ezt mondják az emberek, ha olyannal találkoznak, akinek az esze annyira fényes, hogy tudata minden rejtett zugát bevilágítja. De ezt mondták a Buddháról is, csak ott az ész helyett bölcsességet említenek. Mit jelent hát „ébren lenni”?

Mikor az állatok tudatát megpróbáljuk elképzelni, mikor úgy igazán igyekszünk belehelyezkedni az állati elme állapotába, álomszerűnek, árnyékosnak láthatjuk. Illékony, felrebbenő gondolattöredékek, villanásnyi érzelmek világítják be gyér, szűrt fénnyel az állati elmét, e foltok között pedig öntudatlan ürességek töltik ki a hiányokat. Ezek az ürességek, melyek a tudat felsejléseit összekötik, változó fényességűek. Egyesek megőrzik a kapcsolatot az állat tompább élet-érzékelésével, mások mélyálomszerűen csak sejtetik a létezést, de a legtöbb fekete, valódi űr, tulajdonképpen halál. Aztán az elme következő felvillanása a ködös elmében újra visszahozza az állatot az életébe, mégha önreflexió nélkül is, és szinte újraszüli, újrateremti. Nehéz eldönteni, hogy az állat alapvetően érzéketlen önmaga iránt, vagyis ontológiai értelemben halott, hiszen élete jelentős részében a tudatát nem észleli, és az élet felvillanásai, a tudat fel-felrebbenő megjelenései a másállapotok, vagy az állat él, csak létezésének homályosan érzékelt kifényesedései között minduntalan a tudattalanságba, a halálba tér vissza.

Ne legyenek kétségeink, a mi tudatunk ugyanígy működik. A tudatosság a tudatműködés mozzanataiból áll össze, és mivel nem érzékeljük a közöttük lévő halott időszakokat, ezért folyamatosnak érezzük. Ezek a „csitták”, a pillanatnyi tudatállapotok, melyek a közöttük lévő észlelés-mentes szakaszokkal együtt láncolatként teremtik meg a tudat folyamatosságának látszatát (fontos a megértéshez a 125. bejegyzés). A tudat és a tudat pillanatnyi odafordulása, a „csitta” akkor válik az ember számára felismerhetővé, ha figyel valamire. Amikor a tudat figyel, fókuszál, akkor felismeri a tárgyat, és ezzel együtt felismeri önmagát. Az éppen nem figyelő tudat nem érzékeli önmagát sem, ilyenkor kizuhan az időből, és pontosan olyan, mint egy halott. A sötét, tehát nem homályos, árnyékos, hanem teljesen sötét, üres, nem-megélt, valamint a világos, változó fényességgel megélt pillanatok láncolata a tudatosság, és így az életünk, melynek egy részét, a nagyobbik részét nem érzékeljük. A fényes pillanatok erőssége is különbözik a gyenge, álomként érzékelt, és a fényes, tisztán reflektált végletek között. Így működik a hagyományos, celluloid moziszalag is: a megvilágított képkockák között egy retesz egy töredék másodpercre behúz, addig a következő kép a fényforrás elé kerül, majd kioldva megvilágítja azt. A sötét ürességek és megvilágított állóképek sorozatát az elménk folyamatos filmnek látja; ha a képeket szünet nélkül húznák el a szemünk előtt, képtelenek lennénk érzékelni a látottakat.

A többé-kevésbé tompa vagy fényes érzékletek, és az öntudatlan, halott űrök folytonos tudatosságnak tűnő érzékelésében az emberi elme természetesen sokkal, kimondhatatlanul értelmesebben teljesít, mint egy állat, és a világos pillanatokban megjelenik bennünk az öntudat, az önfelismerés, amire csak mi vagyunk képesek. De ez sem vonatkozik mindegyik fényes foltra, mert a rövid, villanásnyi eszmélések többségében nincs mély és alapos önreflexió, hiányzik a magunkra tekintés, a teljes odafordulás, mindössze a cselekvés, a gondolat vagy az érzelem utólagos konstatálása történik meg. Életünk java részét testben élve, de az öntudat szempontjából álomban vagy holtan töltjük. Gondolataink gyakran alig, teljesen pedig talán sosem kontúrosak, reflektívek, és sosem tökéletesen szándékoltak (lásd: „tudat” sorozat). Mind így vagyunk ezzel: részben álomban, részben állatias ködben, hol pedig világosabb tudattal reagálunk a külső és belső környezetre. Javarészt öntudatlanul nem is érzékeljük létezésünket, és csak kitüntetett pillanatokban válunk annyira fókuszáltakká, hogy ráismerjünk önmagunkra. A buddhizmus ezért tekinti annyira fontosnak az egyhegyűség (lásd 218., 219. bejegyzések) gyakorlatait, hogy az éberen, fényben időző tudat hatásfokát, eredményességét növelje a világos pillanatok számának és erejének fokozásával. Vannak, akik az egyhegyűséget és a vele elérhető, időnként fantasztikus eredményeket tekintik a buddhizmus céljának, de ez végzetes tévedés. Az egyhegyűség csak eszköz, ráadásul alapvető, de primitív eszköz, amivel az elmét felkészítjük a felismerésekre, mert ha hosszabb ideig tartjuk természetes állapotán, az álmodáson kívül, könnyebben veszi észre, ha talál valamit. Hiszen mindent látunk és tudunk, ami a megvilágosodáshoz szükséges, csak nem ismerjük fel.

Aki állandóan ébren van, mint az előbb említett zseni, még nem felébredett. A különbség rendkívül fontos. Aki teljesen ébren van, az jobban látja a rabságát, a nemtudását és a tévedéseit, mint a többiek. Az éberség fokozása fontos, de a teljes felébredés még nem megvilágosodás, mert csak azt látjuk tisztábban, amit addig homályosan, ám alapjainkban nem lettünk másmilyenek. A megvilágosodás nem az álomból való felébredés, mert az még csak ébrenlét. Tiszta, világos, de még függőségekhez, változó szabályokhoz, vagy éppen rögzített tévedésekhez kötött tudás. Ugyanígy nem felébredett a tökélyre fejlesztett, már isteni hatalommal bíró, de a maga körein belül mozgó, onnan kitörni nem tudó tudat sem. A folttalanul fényes, az öntudat folytonosságát meg nem törő maga-felismerés még nem buddhai állapot, csak egy istené. Sőt, veszélyes is lehet az ilyen nagy erő, mert a sosem homályos tudatban annyira tökéletes a külső és belső világra és az ön-létezésre adott reflexió, hogy az „én” határtalanná duzzadhat. Bölcsességgel felvértezve szabad csak felébredni, hogy a megszerzett korlátlan „ént” képesek legyünk elereszteni. Mégis a felébredés, a tiszta nagy-tudat legyen a gyakorló célja, mert a homályban nincs megvilágosodás.