Említettem már neked többször is uram, hogy nagy és feneketlen a mi magányunk idefent a jeges, kopár hegyen. Zenénket a fekete sziklák között sivító szél szolgáltatja, színházunkat a szürke égen rohanó nehéz hasú viharfelhők, a hódara talaj felett kavargó förgetegei a táncosaink, és társaságunk az a néhány, mély hangon rikoltó nagy madár, melyek tévedésből idevetődnek, majd préda híján továbbállnak. Egymást kerülgetjük, de csak ritkán elegyedünk szóba, mert nem tudunk olyan gondolatot megosztani egymással, ami a másik remetét még meglepné. Ezért is volt nagy esemény a híres vándorszónok és nagy tanító érkezése. E becses személy egész életét arra tette fel, hogy kolostorok, templomi közösségek, zárdák között utazva élessze és életben tartsa a hitet isten szolgáinak lelkében, hogy ne hagyja kialudni a próféta által gyújtott lángot egyszerű követői szívében. De elszoktunk mi már a vendégektől, hát még az ilyen neves emberektől, ezért pironkodom, de megérkezésekor úgy álltuk körbe, mint egy ritka állatot, vagy egy angyalt, csendben, döbbenten, és kis híja volt, hogy meg nem tapogattuk, megbizonyosodni valódiságáról. Aztán feleszméltünk, és sorban elszégyelltük magunkat, útjára engedtük elfoglalni a celláját, és magunkban dohogtunk modortalanságunk miatt. De hát ezt teszi az elzártság és a magány, a rideg, társas egyedüllét.

Másnap aztán az egyetlen tágas helyiségben, a díszteremben gyűltünk össze meghallgatni őt. A díszterem elnevezésén mi is sokat mosolygunk magunkban, mert nevével ellentétben romos, dísztelen, foltos falú helyiség ócska padokkal, ami egyszerre szolgál imateremként, gyülekezőhelyként és étkezőként, hiszen csak itt férünk el mindnyájan, de most az esemény tiszteletére néhány lampiont aggattunk a mennyezetre, képeket helyeztünk a falra (ügyesen a legkopottabb felületekre), és meggyújtottunk néhányat a maradék gyertyák közül. Gyülekezetünk gyorsan elcsendesült, és mély hallgatásba merülve bámultuk az apát trónja melletti emelvényen álló szónokot. Fensőbbséges volt már a fellépése is. Nyírott szakáll, sovány, csontos arc, izzó tekintet, szilárd tartás és sugárzó magabiztosság jellemezte; személye oly ellentétben állt a mi görnyedt hátunkkal, tétován rebbenő, éhes tekintetünkkel, mit egymás és magunk előtt is állandóan lesütöttünk. Szakállunk csapzott, soványságunk nem jellemről, hanem nélkülözésről árulkodik, testünk ápolatlanságánál pedig csak lelkünk elhanyagoltsága nagyobb. A tanító hosszan beszélt, gyönyörű ívekben festette fel rendünk szent küldetését, gyötrelmeink végső célját és értelmét. Szidott hitünk erőtlenségéért vagy dicsért erőfeszítéseinkért, míg hangulatunk beszéde hullámainak megfelelően emelkedett vagy süllyedt. Azért időnként meglepődtem, hiszen nem ismerhetett minket ilyen mélyen, ezért úgy éreztem, nem nekünk szólnak szavai, miket bárhol, bárkinek adresszálhatna. Mi ennél egyszerűbb, esetlenebb alakok vagyunk, elveszettebb lelkek, gyengébb kreatúrái valami érdemesebbnek, de hát lelke rajta, talán valóban jobban ismert minket, mint mi magunkat.

A beszéd nagyon hosszú volt, nem tudtam végig figyelni. Néhány szerzetestársam, szégyen ne essék rajtuk, bizony elbóbiskolt, mások az ablakon át elmerültek a kietlen ég bámulásában, vagy az előttük ülő társuk hátán figyeltek egy foltot üres tekintettel. Mikor a szónoklat véget ért persze mind megtapsoltuk, lelkendeztünk, körbevettük és a kezét szorongattuk, remélve, hogy nem vette észre elkalandozásainkat. De nem, a szónok jóleső, büszke fáradtsággal nyugtázta elismerő jelzőinket, és hanyag eleganciával fogadta bókjainkat. Néhány társunk nem átallotta élete legfontosabb tanításának nevezni az elhangzottakat, de a legtöbben inkább félszeg mosollyal az arcunkon tébláboltunk körülötte.

A nagy tanító, mit tagadjuk, élvezte a sikert. Furcsa volt. Mikor a városban éltem, így működött mindenki. A lentiek hajszolják a hatalmat, vágyják a dicséretet, óhajtják az elismerést, és bármit megtesznek a közösségen belüli rang megszerzéséért. Lent meg sem lepődtem volna, ha egy szent életű tanító a sikerben fürdőzik, ha apró meghajlásokkal fogadja a méltatást, de itt, ebben a régóta elzárt közösségben, a kopott falak között különösnek találtam a kinti világ betüremkedését. A szónok melle dagadt a hiúságtól. Arca kipirosodott, majd kicsattant, saját szavaitól megrészegedett, és közelről látszott, hogy soványsága inkább izmos jóltápláltság, kipihent és edzett ruganyosság, szemben a mi sovány, étkezéstől és szorongástól elfogyott véznaságunkkal. Széles gesztusai kimértek és mesterkéltek voltak, biccentése leereszkedés, mozdulatai pontosan adagoltak és begyakoroltak. Szégyelltük magunkat mellette.

Este nagy vacsorát rendeztünk a tiszteletére, de készleteink szűkössége miatt egy kissé csalnunk kellett. Ő külön ült a főasztalnál az apáttal. A felszolgáló barátok összehordták neki raktárunk legjavát: húst, tojást, sajtot, fehér kenyeret és bort, még diót és süteményt is kapott, csupa olyat, melyeket már csak emlékeinkben tudtunk felidézni, mi pedig távolabb úgy tettünk, mintha osztoznánk vele az ünnepi lakomán, pedig csak a szokásos vízzel felöntött korpa került a tányérunkra. Éhes szemekkel, nagyokat nyelve figyeltük étkezését, és szántuk a vele lakmározó apátot, akinek gyomra a miénkhez hasonlóan elszokott a rendes ételtől, és a vacsora elején már a rosszullét jelei mutatkoztak rajta. A tanító ezt nem vette észre, csak magyarázott, falt, beszélt, míg erős gyomra gond nélkül emésztette el legjobb tartalékainkat.

Uram, te látsz engem, és tanúsíthatod, hogy igyekeztem figyelni az előadására. A vacsora előtt visszavonultam a cellámba, és magam elé idézve a szavait, elmélkedtem rajtuk. Érteni véltem, hiszen jól felépített, hatásos beszéd volt, tökéletes ívvel, pontosan adagolva a feddést és a biztatást, de nem ért el a szívemig. Remélem uram, ez nem rontja el a kapcsolatunkat, de a tanító igéi nem idézték fel bennem gyakran rettegett, de mégis szeretett és vágyott képedet.

Másnap még bőséges reggelit vett magához, majd hajlongásunk és jókívánságaink közepette eltávozott. Csend és némi üresség támadt a nyomán, de be kell vallanom, meg is nyugodtunk mind, hogy visszatérhetünk egyhangú hétköznapjainkba. E közjáték azonban ismét kérdéseket vetett fel bennem, és ezeket rendre csak veled tudom megbeszélni. A tanító a szépről és jóról, mint követendő útról beszélt, és rólad, ezek forrásáról. Ám elbizonytalanodtam: létezik-e szép és jó önmagában, vagy minden csak pillanatnyi ítéletedtől és szeszélyedtől függ? Mert te megteheted, hogy eltörlöd emlékeinkből a múltat és a viszonylatokat bármely pillanatban új mértéket és múltat plántálva belénk, akár újra és újra, és mi a következő pillanattól úgy élünk, mintha mindig az új törvények lettek volna a világ alapjai. Emlékeink határoznak meg minket, erkölcsünk irányít, vágyunk ösztökél, de a kezdetet és a célt te adod, az ura mindeneknek te vagy, és mi csak öntudatlan szolgaként követünk téged, mert úgy akarod. Jelenségeid között vendégek vagyunk, neked rendelt lelkek. Miért akarsz te minket ennyire? Hiszen társaid nem lehetünk, és nem csak mi, görnyedt, fáradt szerencsétlenek, de még a testileg és lelkileg jóltáplált, erős tanító sem. Eleve részeid vagyunk, hozzád nem teszünk, több nem leszel általunk, hiányunk nem vesz el belőled, te mégis szigorú feltételeket szabsz, hogy visszataláljunk hozzád.

Vagy tévedünk, és csak mi akarunk veled közösséget, te pedig már régen elfeledkeztél rólunk?

Igaza volt-e a szónoknak, valóban te szóltál-e belőle, nem csak saját tudata, önmaga elöl is rejtett késztetései? Valóban feltétele-e kegyelmednek a jó és a rossz ismerete, a törekvés a lehetetlen szentségre, hiszen mindennek te szabsz medret és irányt, büszke, nagy úr vagy, és önkényed már a lények születésekor kijelöli elnyerhető jussukat.

Még lenti életemben gyermekként láttam egy tigrisidomárt. Uralta a félelmetes állatot, de tudta ő is, hogy egyetlen rossz mozdulat, pillanatnyi gyengeség, és a ragadozó széttépi. Lehet-e barátságként tekinteni egy olyan kapcsolatra, ahol az egyiknek csak a döntésétől függ a másik élete, üdvözülése vagy a pokla. Ez az igazi istenfélelem: nem törvényeidtől és döntéseidtől rettegni, hanem szeszélyedtől, kiszámíthatatlanságodtól, mellyel kereteinket alkotni és megváltoztatni bármikor módodban áll.

Ahogyan nincs befolyásom életem felett, úgy nincs halálom felett sem: ahogyan életem lehet örök, úgy halálom is, és te azt teszel velem, amit csak akarsz.

Egy iszonyú kép kísért gyermekkorom óta. Végtelen, lapos, fémből készült mezőt látok határtalanul, az űr szélén túl is kiterjedni a nem szűnő semmibe, sötétben, melynek simaságát csak egy helyen töri meg egy embernyi mély, szűk fémlyuk. Semmi más, csak ez a függőleges koporsó. És te ide viszel, ide száműzöl, a lyukba préselsz, éppen beférek, összeszorítja a vállaimat, majd rám helyezed a lyuk fedelét, és a sötét üregbe szorítasz. Fuldoklom, mozdulni sem tudok, kiáltozok és sírva könyörgök ezer és millió éven át a megőrülés és a halál enyhítő lehetősége nélkül, hiszen a földön már halott vagyok. Purgatóriumomnak szánod, ezért iszonyú gyötrelmeim közepette él bennem egy villanásnyi remény, hogy vezeklésem végén kimenekítesz innen, és ha halni nem is engedsz, de magadhoz emelsz, jobb sorsra ennél. Ám egyszer, millió évek múltán minden kétséget kizáróan megértem, jeges iszonyatként belém vág a felismerés: sosem jössz el értem, mert itt felejtettél! Már régen letöltöttem büntetésem, már régen elértem a feloldozást, de nem jössz el soha, mert számadásodba hiba csúszott, e fémmező kívül esik látótereden, elhagyott és elfelejtett hellyé vált a kozmosz e csücske, és én örökké és még azon is túl üvölthetek a fénylyukba zárva. Sem a hit, sem a könyörgés nem segít, a remény feleslegesebb, mint az örök pokolban, mert kívülsodródtam rajtad. Nem haragszol, nem is szeretsz, csak elfelejtkeztél rólam. Törzsemhez préselődött kezeimmel kaparhatom a fémfalat, fejemmel nyomhatom a tetőt a szűk lyukban, többé nincs menekvés: a mező örök, és mivel mindörökre itt hagytál, a megsemmisülés lehetősége is elveszett.

Mennyire bízhatok meg benned uram, ha még én is el tudom képzelni a fémlyukat? Hiszen részed és teremtményed vagyok, egy szikra az elmédből, egy gondolat a végtelen tudatodból; ha én képes vagyok elképzelni egy ilyen felfoghatatlan iszonyatot, akkor az a világod része, az a te ötleted.

Ha a szolgád el tudja gondolni, hogy elfeledkezhetsz róla a legnagyobb szükségében, akkor az a te gondolatod.

Még ha terveid között nem is szerepel, honnan tudhatom, mikor látod jónak átírni törvényeid, hogy számunkra kifürkészhetetlen elméd által ezt a következményt teremtsd meg cselekedeteinkért cserébe? Hiszen nem beszélsz egyértelműen, nem jelented ki magad előttünk, csak áttételesen, tükör által homályosan.

Az utazó tanító elment, és mi visszatértünk mindennapos elfoglaltságainkhoz. Hamar elfeledtük látogatását, de szinte azonnal a szavait. Szépek voltak, okosak, és valóban a lényegről szóltak, hitünkről, nehézségeinkről, és a te szent céljaidról. Erkölcs és ima, nemes élet és lemondás, odaadás és szeretet, mindent alaposan körüljárt a beszéd, de ez az elzárt, szedett-vedett közösség, ezek a szenvedő, önmaguk és a világ, igen uram, a te világod elöl menekülő emberek, drága, szerencsétlen társaim nem tudnak mit kezdeni erkölccsel és igazsággal, szentséggel és parancsolatokkal. Mi csak szorongva nézzük az eged, értetlenül bukdácsolunk a teremtésben. Nem tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, nincs közünk nagy célokhoz, de még kicsinyekhez sem, csak szeretnénk elkerülni haragodat, megfelelni képességeink szerint, neked vagy a világodnak, és mind szeretnénk elkerülni a nekünk rendelt fémlyukat.

Irgalmazz uram, de ha azt nem lehet, akkor csak arra kérlek, hogy ha eljön az ideje, hagyj meghalni és kitörlődni könyveidből. Ámen.