Nem való mindenkinek, amit most elmondok. Talán a legfontosabb tanítás, úgy vegye, aki bírja.

Amíg a legkisebb remény él a szívedben, addig bizton kapaszkodsz, addig lépteid megakadnak, falak tornyosulnak föléd, csalsz és becsapod magad, és magaddal rántod a mélybe a befogható teret. A teljes reménytelenséggel, üres szívvel való sötétbe ugráson kívül egyetlen tett sem vezet el a célhoz. De a célhoz nem vezethet el semmi, mert nincs cél, ezért a világ nem siet, hiszen nincs hová sietnie. Mindig ráér benne élni folyamataiban. Aki siet és célra tör, nem ért semmit; aki reménykedik, nem ért semmit. Aki nem reménykedik célban, mert tudja, nem juthat el sehová, az végre létezik. De ha egy gondolati trükkel, kis csalással él elméjében, és azért nem siet, azért reménytelen, hogy aztán mégis eljusson valahová, nos, az ilyen csaló van a legnagyobb bajban, mert ő ért, és mégis reménykedik. Nem lesz az ilyennek helye sem az ég alatt, sem az égben.

Nem a hétköznapok reménytelenségét hirdetem. Nem javító munkáinkról, építő gondolatainkról, jobbító szándékainkról beszélek nektek, hanem a végső cél ürességéről. A körből nem vezet ki egyenes. Ha lenne végső, örök, nekünk teremtett cél, ha elérhető lenne más, mint ami Van, akkor az eredmény visszamenőleg megsemmisítené az alapot, az utat és önmagát, majd roncsa puszta magában lebegne az idő és tér nélküli semmiben; ez lenne az igazi pokol.

„Reménységem lévén az Istenben, hogy amit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak.” (ApCsel 24,15) Még a szentekben sem találtam meg a szent reménytelenséget. A szeretet, isten-vágy, a töredezett lélek fájdalmának enyhítéséért, az elveszettség gyötrelmének gyógyításáért esedező nemes indulat mind tele van maga-féltő vagy lélek-féltő reménnyel. De még a legtisztább, a csak mások szenvedése felett érzett bánatban, a mások megváltására szomjúhozó tiszta lélekben is ott lobogott a mennyek felé célzott remény. Cél és remény, akadálya minden szent működésnek, minden betöltekezésnek, gátja a világot helyén tartó csodálatos működésnek.

„Mert nagy én rajtam a te kegyelmed, és kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból.” (Zsolt 86,13) Remegő imádság, megalázó imádás, könyörgés és maga-akarás! Jajgató, félelem-szülte szeretet! A szent, feloldó elengedésnek a rossz-reménytelenség csak a maga-féltés okozta szánalmas, görcsös, pokoli változata, a bölcs, maga-bíró, az üres harmóniát belátó tiszta reménytelenség torz testvére. Aki öröklétért imád hatalmat, lealacsonyítja azt is, és önmagát is. Hogyan szakíthatnánk ki magunkat, és csak magunkat a mindenségből? Rész és egész, az összes rész és az összes egész együtt örvénylik és közösen nyugszik, alap és mennybolt híján önmagán, mi őbenne, és ő mibennünk. Hogyan szakadhatnánk ki, csaló reményünket beváltva, a végtelen változásból? A szent reménytelenségben elengedjük hamis kapaszkodóinkat, minden undok, fertőzött reményünket, de valóban az összeset, a kapottat, a szerzettet és a készítettet is.  

„Szerzetesek, egy olyan Dhammában és Fegyelemben, mint ez, világos, hogy a Tanítóba vetett bizalom helyesen irányuló, a Dhammába vetett bizalom helyesen irányuló,” (Cúlasíhanáda Sutta) Az attól való aggodalom, hogy az ember hiába keres, törik, gyötrődik, nem éri el a célját, a gyakorlás akadályává növekszik. Ennek ellenszere a marok kiengedése, a javak szétszórása, a lélek kilélegzése a puszta semmibe, az otthontalanságba, és a hősies bátorság, ami bármiféle cél képzetéről képes lemondani. A lelkében és szellemében felnőtt ember el tudja fogadni létezése értelmetlenségét, és ha még bölcsességet is szerzett, akkor képes az így beállt csendben megtalálni nyugalmát és egyensúlyát. Nincsen semmi baj, mert ahogyan cél nincs, ahogyan remény nincs, úgy veszteség és pokol sem létezik.

Az utazás az élet, a megérkezés a halál. Folyamatosan törekedni reménytelenül, mindig munkálkodni és gyakorolni cél és tervek nélkül, de sosem törődni eredménnyel; elengedni minden elhatározást, és hagyni spontán megtörténni, de mégis tenni; mindez nehezen érthető. Mint a víz, mely folyamatosan munkálkodik és koptatja a követ, de mégsem határozta el soha, hogy elkoptatja azt. A Nap süt és melegít, de nincs ebben szándék; az élet halad, de nem tart sehová, és soha, egy pillanatra sem táplál reményt. A cél túl absztrakt, és alaposan megnézve nevetségesen gőgös ahhoz, hogy élvezhető legyen, ám az utazás folyamata csupa tartalom és szépség.

Az univerzum alapvető természete minden mozgékonysága, rideg szenvtelensége és kegyetlensége ellenére nem a harc, hanem a viszonylagosság. Nincsen benne szándék, hiszen nincs benne kivívható győzelem, elszenvedhető vereség, sem elérendő vagy elveszejthető cél. Minden cél csak valami formát öltött abszolútum végső kiteljesedése lehetne egy egyenes út utolsó pontján, de a természetben semmi sem utolsó és meg nem haladható. Még az isten is körben forog önmagában, hát még a belőle áradó részek; ha valami képes lenne célra törve a hiányos darabokból készet és teljeset alkotni, az az isten, de mivel mindenben immanens lényegként határain belül rejtezik, nem kell eljutnia sehová. Aki ért, nem siet; aki lát, nem remél; aki felszabadult, nem fél többé az igazsággal szembenézni.

„Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert amit lát valaki, miért reményli is azt?” (Róm 8,24) Szent reménytelenség, hozzád szólok: világosíts meg minket, a sok küzdő, kereső embert, hozz nekünk nyugalmat; szabadulnánk meg szorongattatásainktól, mentesülnénk végre aggodalmainktól.

„Ez a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.” (Cúla-dukkhakkandha Sutta) Minden születő a létbe hullva kapkodni kezd. Élelem, levegő, biztonság, csak ez tölti ki elméjük már öntudatlan korukban, és az értelembe érve sem változnak semmit. Alakítanak, cipelnek, roskadnak, húzzák-vonják az anyagot és a szellemet, és ahogyan a szent anyag mozog és alakul, úgy alakulnak vele ők is. Sosem szakadnak el a sártól és gyarló aggodalmaiktól, sosem látják meg létük szent értelmetlenségét, csodálatos céltalanságát. A remény hívei előtt a teremtés mindig okból hull másik okba, következmény éleszt következményt, és e mindent átfonó láncolat gúzsba köti őket; így élik át a reménytelenséget, ami démonuk és pokluk lesz. Reménytelennek látják a szabadulást az okok és következmények láncából, letaglózza, és végül megfojtja szerencsétleneket a meghaladhatatlanul bonyolult szövevény. A magunknak szőtt, a remény tüzével táplált, forrongó világ ellentétei valóban feloldhatatlanok. Minden születő a létre hullva kapkodni kezd, és kapkod, megragad, tervez és bukik haláláig.

A világ nem áll, de nem is mozog. Nem siet sehová, tehát nem kell rohannia, és mivel a végtelen időben nincs változás, nincs cél, ezért el is lazulhat, és elengedheti aggodalmait. Aki képes a világ mélyben rejlő, örökre nyugodt, mozdulatlan-mozgó természetével összhangba simulni, az felszabadult; a tudat világossága nem más, mint ennek a megértése.

„ha leszállok a pokolba, jelen vagy” (Szent Ágoston) A pokol reménytelenségében megvalósuló, el nem múló istenszeretet is telve van titkolt reménnyel. Az ember képtelen hazug remény nélkül élni; amíg lélegzik, amíg nem lelte meg buddha-természetét, amíg éber tudatának birtokában van, addig minden mozdulata, gondolata, érzelme csordultig telt reménnyel. Az emberek úgy hiszik, hogy reménykedni csak a megváltásban és a mennyekben lehet, de a haláltól rettegő lény hajlandó kárhozatba is hullni, csak meneküljön. Persze nem akar az alvilág iszonyában ragadni, de mivel nem érti még a földi, hétköznapi reménytelenséget sem, ezért a pokolba magával viszi az isten képmását, szeret és bízik, hátha ő lesz, kinél megtörik a rend, és kiragadtatik a remény nélküli birodalomból. Minden jobb a megsemmisülésnél.

A sietség, kapkodás, célratörés azonnal megtermi az aggodalmat, felborítja a békét, és bár a remény élteti, elkerülhetetlenül a szívekbe plántálja a reménytelenség iszonyatát. Minden, ami a kapkodással, kapaszkodással, a balga reménnyel együtt jár, megmérgezi a föld erejét és az ég tisztaságát. A reménykedő rettegő annyira haza akar találni, hogy nem leli többé otthonát. Ám a szent reménytelenség megengedi a létezésnek, hogy rendezett és boldog legyen; elengedi a szorítást, hagyja fellélegezni a teremtményeket, tiszteli és ünnepli az isteni rendet. A szent reménytelenség békét sarjaszt a pillanatból, és megengedi kicsinynek és nagynak egyaránt, hogy otthonára ismerjen abban, amiben éppen tartózkodik. Aki nem találja otthonát helyében és jelenében, aki elrúgja azokat, hogy mást keressen, az a világ egy darabját bemocskolja és megtagadja.

Az igazság nem kettős, de az embereknek ez is, mint minden más, kétféleképpen magyaráztatik: a névvel és formával bíró élők reménytelensége bizony valóban felszámolandó, ellenszere a munka, és rongy ember, aki nem tesz megszüntetéséért; ez a hétköznapok igazsága. A teremtés végső reménytelensége viszont szent és az egyetlen valóság, elérendő, nemes tudás, alapvető rend; ez a magasabbrendű igazság. Aztán a két igazság eggyé válik, összecsendül, kioltódik, elhalkul, csenddé válik: nincs cél, emiatt nincs miben reménykedni, ezért nincs reménytelenség.