Van egy régi elméletem, amit a „fenntarthatóság határelméletének” neveztem el. Elsőre eléggé negatívnak tűnik, mert minden tapasztalatot, igazságot megkérdőjelezhet, ám nem a destrukció, hanem a valóság megismerése iránti vágy hajtott a kigondolásakor. Lényege, hogy minden állítást, véleményt, eszmét csak szélsőségeiben, határhelyzeteiben való helytállásakor fogadhatunk el általános, végső igazságként. Ha a széleken nem bizonyul helytállónak, akkor csak korlátozott, bizonyos körülmények fennállásakor lehetséges használhatóságát ismerjük el. Az elv célja, hogy olyan igazságot találjon, ami minden, így a legszélsőségesebb, tovább már nem fokozható helyzetben sem csorbul, ezért végső igazságnak bizonyul. A nyomás hatására elbukó igazságokat természetesen nem szükséges kidobni, csak megállapítható róluk, hogy kizárólag határok között működőképesek.

Nézzünk meg néhány példát, vegyük először egyik legszentebb bálványunkat, a szeretetet. A szeretet emberi identitásunk alapját képezi. A szeretet képessége alapján rangsoroljuk embertársainkat, az alapján állapítjuk meg értéküket szülőként, családtagként, barátként, szeretőként. A szeretet érzésére képtelen vagy gátolt embereket, pl. a pszichopatákat, kegyetleneket, empátiával nem rendelkező társainkat kiközösítjük a fajból, és embertelennek ítéljük. Hangoztatjuk határtalanságát, ha a szülői, baráti szeretetre gondolunk, vagy akár a szerelemre. A szentek, bódhiszattvák tetteiben fajtársaik, a teremtett lények, minden szenvedő lény iránti elkötelezettségére mutatunk rá. Ám nyilvánvaló, hogy az emberi szeretetnek vannak határai, ráadásul, mivel evolúciósan friss szerzeményünk, ezért határai egészen közeliek. Már apró kényelmetlenségek képesek szétszakítani emberi szeretet-kapcsolatokat, de erős fájdalmat, heves megpróbáltatásokat általában nem állnak ki. De ha ezeket még túl is éli egy kapcsolat, a poklot már senki, még a legodaadóbb szülő sem vállalja a gyermekéért sem. Nem a stilizált, romantikusan ábrázolt, nehézségeket támasztó pokolra gondolok, hanem a minden határon túli iszonyatos és folyamatos kínokat okozó tüzes pokolra, ami ráadásul bizonyosan örökké tart. Könnyen belátható, hogy ez a kérés a bódhiszattvákon is kifogna, ezért kijelenthető, hogy a szeretet értékes kincsünk, de emberi fogalom nagyon is emberi határokkal.

Nézzük meg a szabadságot. Imádjuk a szabadságot, harcolunk érte, egyéni szabadságunk tiszteletét elvárjuk másoktól, erre az eszmére épülnek a modern nyugati társadalmak, milliók adták érte a vérüket (bár sajátunkat gyakran árukért és javakért odaadjuk), de gondoljunk bele, mit kezdenénk a végtelen szabadsággal. Uralnánk a korlátlan akaratot, határtalanokká válnának a döntési lehetőségeink, cserében valóban és ténylegesen az történne, amit akarunk, és amit a többiek akartak, kompromisszumok nélkül. Természetesen pillanatok alatt roppanna össze a társadalom és az összes egyéni lélek a döntések következményeinek káoszában, és a következmények súlya alatt, amit viselnünk kellene. A szabadság, ha szélsőséges eredményeit vizsgáljuk, rettenetes, és beláthatjuk, hogy boldogságunkhoz, és egyáltalán, az életben maradásunkhoz a mi érdekünkben szükséges szabadságunknak az erőteljes korlátozása életünkben és spirituális létezésünkben egyaránt. Korlátok között, hatókörünkön belül hasznos és elvárható az egyéni szabadságunk tiszteletben tartása, de e körön kívül égi kegyelem, ha kiveszik kezünkből a döntés lehetőségét.

Hasonlókat lehetséges megállapítani a hősiességről, bátorságról és sok más nemes erényünkről. Ezek az emberre jellemző, korlátain belül értelmezhető és megélhető, gyakorolható viselkedések, de bizonyos határokon túl az ember képtelen ezen eszmék mentén cselekedni, és képtelen fenntartani elhatározását.

Az érzelmek és eszmék világán túl igaz az elmélet az elvont fogalmakra is. Megemlíthetjük az erkölcsöt is, ami a társadalmi és szociális normák képében fenntartja az emberi közösségeket a viselkedésminták előírásával és megkövetelésével, de egy határon túl nevetségessé és feleslegesen korlátozóvá válnak, és nyárspolgári szabályokként már akadályozzák a valódi erkölcs fejlődését. Sőt, sokkal inkább az egyéni vágyak, irigységek, értelmi korlátok mutatkoznak meg a szélsőségesen értelmezett erkölcsi törvényekben. Általában igaz az elvont fogalmakra, hogy teljes, vagy szinte teljes egészében emberi alkotások, ezért az ember határain túl kiüresednek és értelmezhetetlenek. Ilyen az etika, a jog világa (a jogrendszer, de akár az emberi vagy az élethez való jog), az emberi méltóság, és ilyen bizony a hit és az isten fogalma is. Az istenfogalom a természetünkből fakadó, igazán sajátságos emberi gondolat, ami természetesen nem jelenti, hogy isten nem létezik, ahogyan az ember hite azt sem bizonyítja, hogy létezik. Általában az isten-fogalom már maga is meghatározhatatlan, ha kilépve a komfortzónánkból a határokban vizsgáljuk meg.

A fenntarthatóság határelmélete persze nem magukat a jelenségeket értékeli igazságtartalmuk alapján, hanem az emberről beszél, az emberi tudatról. Az emberben jelenlévő korlátokat mutatja be, nem a jelenségek abszolút határait. De közben mégis csak az abszolútról beszél, hiszen a jelenségeket, fogalmakat mi alkottuk magunk számára, és ami objektív, azt is kizárólag az ember tudatával, sőt, a saját tudatunkkal vagyunk csak képesek érzékelni, ezért a szubjektív ez esetben egyszerre objektív is. Azt mutatja meg, hogy az igazságokat az emberek szemlélik a rendelkezésre álló tudati eszközeikkel, ezért azok az ember korlátain túl kiüresednek. Csak korlátok között jelenhetnek meg, ahogyan mi magunk is.

A fenntarthatóság határelmélete alkalmazható a hétköznapi gyakorlatban is. Az életvitelünk, társadalmaink ugyanígy a bolygó lehetőségeinek határára érkeztek, valójában már túl is léptek rajta. Láthatjuk, hogy a határokban, a szélsőségekig túlfeszítve semmi nem működik örökké. Az elmélet használható még hiedelmeink, véleményeink, az összes nézetünk átvizsgálására. Segít szembenézni állandónak és stabilnak vélt identitás-elemeink labilis, függő, tévedés-alapú természetével.

A fentiek a buddhizmus igazságát támasztják alá. A dolgok és jelenségek önmagukban üresek, látszatuk kizárólag a többihez való viszonylatokban mutatkozik meg, ezért szélsőségeikben és általában, minden megjelenési formájukban üresek, illúzió-természetűek. A másik dharmikus tény, hogy semmi sem állandó, minden változásban létezik, határaihoz érkezve nem tartható fenn. Mindez igaz, és igazolja a Tanítás szavait, ám a fenntarthatóság határelméletének szűrőjén keresztül vizsgálva az igazságokat különös megállapítást tehetünk. Írtam már a negatív bölcsességről (377. bejegyzés). Revelatív élmény észrevenni, hogy a negatívan megfogalmazott, „megfosztó” igazságokat a fenntarthatósági elmélet igazolja. Az olyan törvény, ami már eleve nem állít, pontosabban az állítást tagadva fogalmaz meg igazságokat, az a szélsőségeiben is helytállónak bizonyul. Legegyszerűbben a három laksanán (mulandóság, dukkha, önvalótlanság) keresztül lehet megérteni, hogy e három gyémánttörvény a legextrémebb formájában is megáll, és ugyanazt jelenti. Az örök változás törvénye a legszélsőségesebben működve sem üresedik ki, hiszen akkor is az állandó mulandóságot hirdeti. A kizökkentség a legvégsőkig fokozva is kizökkentség, nem alakul át egy addig rejtetten létező renddé. Az önvaló hiányát kimondó igazság sem bicsaklik meg a határain, hiszen ott sem talál állandó és örökké élő önvalót. A Dharma gyémánttörvényeiben, bármilyen elmélettel is vizsgáljuk, nem találunk kivetnivalót.