A szenvedésnek sok arca van, de három csoportba sorolhatóak megjelenései (34. bejegyzés). Fontos, mint minden buddhista fogalom esetében, hogy nem kell szó szerint érteni, és főleg nem szabad ragaszkodni a kifejezésekhez. A három csoportot ahány tanító, annyiféleképpen érti, de a lényeg a kategóriák mögötti sejtésben keresendő, ezért a legjobb, ha magunk alakítjuk ki elképzeléseinket. Most felvázolok három lehetséges leírást a csoportokra:

1. A szenvedés alapvető, bárhol és bármikor tapasztalható primer formája a testi és lelki fájdalom. Ide tartoznak a test kínjai mellett a mentális, szellemi gyötrelmek, szorongás, félelem, elutasítottság, irigység, be nem teljesült vágy, csalódás a beteljesült vágyban, vagyis minden triviálisan átélhető szenvedés. Ezt a csoportot a másik két leírás során már nem részletezzük, mert minden értelmezés számára megegyező a megítélése. A második megjelenési forma a születés fájdalma. Nem a születés aktusára gondolunk elsősorban, hanem a létezés ténye miatti aggodalmakra, az élettől való félelemre. Arra az állapotra, amikor a világban való megjelenés maga szorongással tölt el, mert sem eredetünket, sem jövőnket nem ismerjük, ezért idevetettnek, céltalannak tekintjük életünket. Ennek enyhítésére alkotunk hamis célokat, és építünk ábrándokat, amit lineáris egyéni és közös történetünkként, fejlődésként érzékelünk. Harmadik forma a haláltól, az örök elmúlástól való félelem. A halálfélelem, végül, ha elég mélyre nézünk, minden cselekedetünk alapja, illúzióink, vallásaink, énképzetünk felépítésnek oka, a hamistudathoz, a nemtudáshoz való ragaszkodásunk eredete.

2. Az első forma tehát ebben a megvilágításban is ugyanaz, de a második sokkal finomabb: a megnyilvánulás félelméhez az örök változás miatti bizonytalanságból fakadó szorongás társul. A lény sehol nem talál bizonyosságot, semmilyen biztos pontot, amire jövőjét építhetné, vagy akár jelenében egy pillanatra megpihenhetne. Minden áramlik, mozog, szétesik és újjáalakul folytonosan. Az öregség nem kizárólag a halál ígéretét hordozza, de a dolgok megtarthatatlanságának elkerülhetetlenségét is. A világ állandó áramlását semmi, biztosan és soha semmi sem tartóztathatja fel. Még a Nap sem áll meg egy pillanatra az égen, nemhogy a létezés szüntelenül forgó örvénye, bármi történik. Nincs olyan égre kiáltó rettenet, gaztett, csoda, ami csak egy pillanatra is érzékennyé tenné a karma által forgatott létkereket. Bármi megtehető az ég közbeavatkozása nélkül, és semminek nincs értelme. Semmi nincs, amit az idő ne mosna el. A harmadik forma még éteribb, ez az örök megnyilvánulástól való rettegés. Az embernek nincs lehetősége döntenie sorsáról, még a legapróbb mértékben sem. Nincs menekülés valamiféle felsőbb hatalom elől. A halál sem megoldás, mert születésünk sem állt akaratunk szolgálatában, megjelenésünket, képességeinket, helyünket nem mi választottuk. Ebben sorsközösségünk van minden élővel. Függőségünk elrendeltetettnek tűnik, kiszolgáltatottságunk ellen nincs hol fellebbezni, mert a kozmosz széléig nem találunk a létezésben bírát vagy megértést.

3. Az első forma e felosztás szerint is változatlan. A második szenvedési forma túlnyomórészt lelki: az illúzióink és a valóság között feszülő feloldhatatlan ellentét, vágyaink kielégíthetetlensége, ezért ha eleget éltünk, akkor az életből való kiábrándulás bizonyosnak vehető. Az előzőektől eltérően ez az érzés inkább fásultság, reménytelenség. Kisgyermeki állapot, a sorsunkba való beleszólás lehetetlensége. Önfeladás az énhez való görcsös ragaszkodással párosulva, ezért különösen tragikus és szánalmas. Méltatlan, pótcselekvésre, felejtésre, nihilizmusra sarkalló érzés. A harmadik fokozaton ez az életélmény már univerzálissá és főleg esszenciálissá tágul, és az egész létezésre vonatkoztatva merül fel. Totális céltalanságként és reménytelenségként eszi be magát az emberi lélekbe, ahol már a legtisztább késztetéseket is megfertőzve megtagad minden értelmet a világban. Ha létezne az ördög, itt tanyázna.

Bármelyik második és harmadik csoportra mondhatnánk, hogy szerencsére ritkán, inkább az élet krízishelyzeteiben merülnek fel. De ez nem így van: mindhárom fokozat, bárhogyan is értelmezzük, egyszerre és állandóan jelen van minden ember lelkében. Hol rejtve, hol nyilvánvalóan, de talán leginkább az előtérben, ám álruhát öltve együtt alkotják a nemtudást, és teremtik meg egyéni és közös illúzióinkat. A dukkha a világot folyamatosan, pillanatról-pillanatra teremti, ha nem is fizikai értelemben, de az emberi lélekben. A valóság egy nem-megvilágosodott lénynek az, amit lát, függetlenül az igazságtól, tehát amit a dukkha által inspirált nemtudás elévetít, az az ő világa. A Buddha tudta ezt, ezért nem a világgal, hanem az emberrel törődött.