Ma egy nagyon fontos, alapvető témát tárgyalunk meg.

Ahogyan legutóbb megállapítottuk, kijelenthető, hogy a megvilágosodás szempontjából egyszerre léteznek egymástól eltérő fejlettségű tudatállapotok, és mégsem léteznek. Léteznek, mert tapasztaljuk, hogy melyik tudatállapot alkalmas a megvilágosodás elérésére, és melyik nem, és nem léteznek, mert ahogyan a szamszára és a nirvána, úgy a tudatállapotok közötti különbségtétel is dualitásba rántja a világot, és így ítélkezésre, megkülönböztetésre, nézetek kialakítására és állásfoglalásra sarkall, ezáltal kiépíti és erősíti az ént.

A Buddha nem tett különbséget a tudat állapotai között azok értékének szempontjából, de elkülönítette a hétköznapi látásmód igazságát a hétköznapokon túli látásmód igazságától. Az igazságok közötti választás a buddhizmusban nem isteni kényszer, és nem jár büntetéssel vagy jutalommal, bárhogyan döntünk. Mi magunk választhatunk a lehetőségeink és céljaink alapján. A megvilágosodás csak egy opció a sok közül, és még egyértelműen meghatározható előnye sincs: a megvilágosodás csak megvilágosodás. Nézzük meg röviden, hogyan néz ki a tudatállapotok két birodalma.

A köznapi szokásokból, értelmezésekből alakul ki a konvencionális szemlélet, ami kialakítja az öt halmazból felépülő, névvel és formával bíró lényekben a hétköznapi igazságot (szamvriti-szaccsa; szamvriti – mindennapi, szaccsa – igazság) illetve az ennek az igazságnak megfelelő hétköznapi világot. Ezt haladja meg a magasabb értelem szerinti felfogás. A Buddha megfogalmazásában a szokás és a legmagasabb szintű eredmény között erkölcsi, pszichikai-tudati fokozatok különbsége húzódik. A szamvriti szó eredeti páli nyelvű töve jelent még gondolkodást, együtt-gondolkodást, közös megegyezést is, tehát a konvencionális, a mindennapok működtetéséhez nélkülözhetetlen megegyezések, szokások és nézetek halmazát, amiket az emberek itt, a hétköznapok valóságában közös alapnak tekintenek. Láthatjuk, hogy a Buddha szerint ennek a közös, mondhatjuk a szamszárában kötött karmikus megegyezésnek a meghaladása nem valami alantas, ostoba tévedésnek, vagy pragmatikus megalkuvásnak az elvetése egy fejlettebb és erkölcsösebb gondolkodás használatával, hanem a dharmikus működés, mint cél eléréséhez szükséges tudatállapot elsajátítása.

A szamvriti-szaccsa az átlagember mindennapos életének konvencióin alapuló igazság, melyet az öt halmazon keresztül szűrve, a szenvek által rángatva, a nemtudásból, mint érzékelési és tapasztalati alapból kiindulva az élete során használ, sőt, az élete és maga az ember ez az igazság. Az összefonódás során az igazság, valamint az igazság teremtője és használója, azaz maga az ember és az emberi közösség olyan mértékben szervesül eggyé, hogy nem lehetséges megállapítani, hol kezdődnek a konvenciók, és hol kezdődik az ember.

Ettől, mint egy másik birodalom, teljesen elkülönül a magasabb értelem szerinti igazság, a paramártha-szaccsa. Meg kell jegyeznünk, hogy a merev szétválasztásra hermeneutikai szempontból van szükség. Ahhoz, hogy képesek legyünk beszélni a különböző látásmódokból következő lehetőségekről és elérhető eredményekről, kénytelenek vagyunk magunk is a nyelvi konvenciókhoz alkalmazkodni. Ezzel a megoldással természetesen még a magasabb igazságról beszélve is a hétköznapi igazságok szintjén fogalmazunk meg állításokat, de ezt az árat meg kell fizetnünk az érthetőség érdekében.

A Buddha szerint a nyelvnek akkor van igazi jelentése, ha értékes eredményű, vagyis a megvilágosodás szempontjából hasznos. Tehát a nyelv jelentése már maga is eredmény. Az átlagember szokásos (szamvriti) nyelvhasználati módja csak a mindennapi igazság leírására alkalmas, mert a magasabb igazság leírása már a nyelvvel lehetetlen, annak megértéshez ezért túl kell lépni a nyelvi és minden más konvencionális eszközön a szemlélet megváltoztatásával. Ez első hallásra csak ködösítésnek és szómágiának tűnhet, ezért álljon itt egy példa: a szokás nyelve úgy fogalmaz, hogy egy lény születik és meghal, magasabb értelemben viszonyt a lény és személyiség képzetét alkotó halmazok összeállásáról és széteséséről van szó. A hétköznapi igazság az embereket állásfoglalásra kényszeríti, ebben a példában életről és halálról, véleményeket alkotnak róla és nézeteket vesznek fel. Mindezt teszik alacsonyabb szinten, ha hétköznapi képességűek, vagy fejlettebb szinten, ha jobb képességűek, de mindegyik nézet szükségszerűen szamvriti lesz, tehát téves. A Buddha kijelentése, hogy egy igazság van, nincsen második, nem erre, hanem a paramártha állapotára vonatkozik, mely nézőpont a nézetek és vélemények felett állva látja a valóságot úgy, ahogyan az van, ezért a példánál maradva tapasztalja, hogy a lény és személyiség képzete téves, üres. Hétköznapi értelemben minden létező elemekből áll, melyek együttműködésükkel egy új minőséget alkotnak: az alkatrészek egy gépet, a szervek egy élőlényt, a konvenciók egy eszmét, a vélemények, emlékek, érzések és gondolatok egy lelket és személyiséget hoznak létre. Magasabb értelemben egyik részt, elemet a másik után megvizsgálva látható, hogy mind az elemek, mind a létrehozott új minőségek, újonnan teremtett létezők magukban és részleteikben is üresek és éntelenek.

A paramártha-szaccsa, a magasabb értelemben vett igazság belátása a kialvást lehetővé tevő bölcsesség. Az igazság nem ismeretelméleti megfontolások tárgya, nem ismeretek halmaza. Csak egyetlen igazság és valóság létezik. Ebből is következik, hogy végül nincs magasabb értelemben vett valóság, hanem csak egy valóság van: ami igaz, az valóságos, és ami valóságos, az igaz. A szamvritiben az igazságok egymás alá- és fölkerülnek, amit részben hasznosságuk, részben a saját vélemények érvényesítésének ereje határoz meg, de végső soron nincs önértékük. A magasabb igazság egyedüli valósága részben abban mutatkozik meg, hogy belátja az önérték általános hiányát.

Tehát a paramártha-szaccsa nem felsőbbrendű, mint a szamvriti-szaccsa, hiszen ha ezt állítaná, saját magát cáfolná meg. Kimondja, hogy ami igaz az egyik értelemben, az attól még nem hamis a másik értelemben. A köznapi közlés szavai igazak, mert a világ szokásain alapulnak; a magasabb értelem szavai igazak, mert a létezés valós ismertetőjegyein alapulnak. Mindezt páliul is megfogalmazzák az írások: „Szankétavacsanam szaccsam lókaszammutikáraná; paramatthavacsanam szaccsam dhammánam bhútalakkhaná”. Nem kétféle igazságról van szó, hanem a létezés két értelmezéséről, melyből az egyik a látszatvilágban, a másik a valóságban segít eligazodni. Mindkettőnek helye van a maga világában.

Az igazság közlésének ezt a két útját különböztetjük meg, és a Tan hirdetését is e két módon lehet végezni. A könnyebben érthető út az „Írások” vagy „Beszédek” (szútrák, a Buddha tanítóbeszédei) tanulmányozása, mely a hétköznapok konvencióinak és nyelvének eszközeit használja, a nehezebb út pedig a „Felsőbb Tan” (abhidharma) szerinti kifejtés, mely a valóságelemek (dharmák) természetét elemzi.

Aszerint látjuk a világot, amilyen tudattal tekintünk rá, így láthatjuk az Empirikus vagy az Abszolút igazságot. Az Empirikus igazság a szamvriti-szaccsa, a nyelvhasználattal járó, megkülönböztető spekulatív gondolkodásmódon alapuló, konvencionálisan elfogadott, tapasztalati igazság, vagyis a fenoménvilág relatív igazsága, amely mélyebb analízist nem bír ki. Az Abszolút igazság a paramártha-szaccsa, az abszolút Valóság látása, gondolaton túli, intuitív tudással. Ám az Abszolút igazság csak az Empirikus igazságon keresztül, negatív módon közelíthető meg, mivel az ember eleve a priori és tapasztalati nem-tudással indul. A negatív módszer abban áll, hogy tudatunkat úgymond ki kell ürítenünk, meg kell szabadulnunk a konvencionálisan használt fogalmak, valóság-interpretációk korlátaitól. Noha az abszolút Valóság természetét nem lehet gondolati kategóriáikkal visszaadni, az ember számára az egyetlen kiindulópont csakis a fenoménvilág, az empirikus gondolkodásmód lehet, hiszen a tudat számára a fenoménvilág egyrészt adott, másrészt a tudat ösztönösen továbbépíti azt. A fenoménvilágot, amely tehát a "nem tudatos tudat", a képzelet építménye, tudatos, racionális analízissel lehet lerombolni. A gyakorló fő célja, hogy megtisztítsa a nem-tudás által elhomályosított tudatot, s legalább közvetve jelezze az abszolút Valóság természetét. A gondolkodás végső tárgya nem az empirikus világ. A paramártha empirikus kategóriákkal dolgozik, de ezek valóságát nem fogadja el, éppen hogy az összes lehetséges kategória logikai lehetetlenségét bizonyítja be. A közvetlen valóság-tudással rendelkező megvilágosodott ember is csak ilyen destruktív, közvetett módon képes arra, hogy érzékeltesse az abszolút Valóságot a köznapi ember számára.

Ilyen módon látható, hogy a címben is jelzett két birodalom végső, titokzatos értelmében mégiscsak egyetlen és valóságos birodalom.