Újra itt vagyunk, kedves. A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. A helyiség üres, a közepe világos és meleg, a sarkokban hűvös árnyék. Itthon vagyunk. Egyetlen szoba csak, az ablakon kinézve nem látni a tájat, sárga fény öntött el mindent.

Add ide, majd én elrakom. Tedd le, pihenj, most körülnézhetsz. Itthon vagyunk. Kinyitom az ablakot, bejön a friss levegő, és utána ömlik a fény. Régen nem jártunk itt, alig igazodom el. Itt aludtunk, itt ettünk. Akkor mintha több lett volna a hely. Kicsomagolok, csak pihenj.

Maradj, jó lesz, meglásd. Újra megtöltjük élettel, nem ragad el többé semmi. A múltkori baleset volt, egy pillanatra nem figyeltem, de többé nem fordul elő. Résen leszek, és ez a hely örök lesz. Higgy nekem. Most megnézem, működik-e minden, ne aggódj.

Nyugtalan lettél, mi a baj? Emlékezz, ez a régi otthon. Nem, sosem volt jobb, rosszul emlékszel, sosem volt tágasabb. Ez volt minden, de belaktuk, itt éltünk, nem szenvedtünk. Igazad van, néha rossz volt. De mikor felkelt a Nap, és özönlő fényével elárasztotta a kietlen, magányos tájat, akkor besütött az ablakon, bearanyozta a takaród, és reggelit vittem neked. Szerettél itt lenni. Ami kiragadott és eltávolított innen, már a múlt, elment, nem jön vissza.

Nem, ez most nem múlik el, ha odafigyelünk, nyugodj meg kedves. Gyere, kipakolunk, berendezzük. Maradunk. Talán örökre. A Nap minden reggel felkel, az este eljön. Ez most örök lesz, ezt most nem veszítjük el. Segítesz?

Nem érzed jól magad. Mennél, látom. Lehetne ez az otthon, hiszek benne. Én már nem tudok tovább keresni, elfáradtam, tudod, már nem mehetek. Maradnom kell. Ha elmész, és most nem sikerül, talán örökre egyedül hagysz. Megértelek. A ház alapja mintha a semmiben lógna, de majd megjavítom. A falak még vastagok. És ez maradt, kedves, ez maradt.

Hát elmész. Megértelek, de már nem mehetek veled. Nincs több esélyem. A végtelen időn át vándoroltunk, világokon át, mióta legutóbb kisodort minket innen az ár. Beleragadtam a fáradtságba, nem vagyok képes még egyszer megtenni az utat. Nekem itt és most kell befejeznem, nem mehetek el, nincs több esélyem. Jól van, menj kedves, sok szerencsét. Semmi baj. Vigyázz az úton.

A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. Itthon vagyok. Maradtam, lassan berendezem a helyet. Egy ideje egyedül vagyok. Én nem mehetek ki többé, hát a világot kell idehoznom. Ez a hely az otthonom, az utolsó menedék. Menedéket vettem a térben, az ablakon beáradó fényben, az üres szoba közepén elhelyezett ülőpárnában, magamban. Megtalállak kedves, és összegyűjtelek mind titeket, hazahozlak, és megtaláljuk a nyugalmat. Még kérek egy kis időt. Ott leszek veletek, és ti itt lesztek mind. Együtt, túl a káprázaton, örökké. Ti még szabadok vagytok, kint vándoroltok, de nekem csak ez a hely maradt. Mintha tudná ezt a szoba, mintha értenék a falak, mintha összeszednék az erejüket ők is. Velem vannak, és értik, hogy mi a tétje most mindennek. Nem merek már elindulni, talán sosem találnék már máshol semmit. Ez a hely maradt, itt vagyok most, ez az utolsó lehetőség. Nem fogok elveszni.

A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. A szoba megtelik, beömlik a fény, hangok töltik be a teret, a réseket. A hely alapja áttetszővé válik, a tető eltűnik. A falak megremegnek, és én leülök a szoba közepén. Elhelyezkedem, lassan, most már ráérek. Elindult a változás. Soha többé nem kell sietnem. Az időm végtelen, mint az utam volt világokon át. Ülök, és köröttem aranyszínűvé válik a hely. A fény sugarai átszúrják a testem, és oldódom.

Sosem múlik el, ez most nem. Kezem kinyílik, engedek. Szívem felrobban, tudatom az ürességbe tágul. Az aranyfényben már nem különbözöm sem a Naptól, sem a helytől. A tér, a csillagok, az egész rideg univerzum elsimul, és magába engedi a fényt. Középen ülök, lassan forog a világ, mindent látok.

Visszajöttél hát. Látom, mind jönnek. Most már együtt leszünk, mert a fény átjárta, és a hely örökké lett. Gyere, gyertek mind, üljetek le ti is. Ugye valóban ti vagytok azok? Ugye ez most nem káprázat? Nem bírnám még egyszer újrakezdeni, én már nem, ahhoz meg kellene halnom. Talán ez most az igazi, a felülmúlhatatlan kiáradás. Elvisz, kisodor, de velem maradsz, és velem marad a hely is. Hiszem, hogy ez most az utolsó áradat, és nem koszos, szürke habok között ébredek, mint oly sokszor. Most elcsitulnak a teremtő erők, békésen alhatok az örök fényben.

Most már nem lesz semmi baj. Maradj, itt vagyok veled.