A külső társadalmi normarendszer keretek közé kényszerít, de valójában ezek a keretek játékszabályok. A játék szabályait születésünktől tanítják nekünk, majd szocializációnk során belénk nevelik, hogy kötelezettségként fogadjuk el, és az alapvető elvárásokat ne kritizáljuk, különben kiiratkozunk a társadalomból. A kialakításukban nem vettünk részt, csak megtanuljuk őket. Aki a játékból kilép, nem jól játszik, vagy veszít, arra vesztesként vagy kívülállóként tekintünk, pedig igazából a nyerés és vesztés, a bentlét és kintlét sem értelmezhető önmagában, csak a játék keretei között. A játékból merítünk identitást, személyiséget. Ám az a helyzet, és ezt a tudomány, lélektan és a vallások sem értik teljesen, hogy a létezőknek van egy önértéke a játék szabályain túl, a játékon kívül, a szabályokhoz való igazodás sikerétől függetlenül. Ez nem a romantikusan felfogott „lélek”, hanem az üresség értéke, valami függetlenség és magában megálló, dukkhától mentes önazonosság.

A külső normákhoz, a játék szabályaihoz való alkalmazkodáson túl, ám annak hatására kialakul egy belső normarendszer. Ez aztán az egyén elől is elfedi saját önértékét, és önmagát kizárólag a játéknak való megfelelés viszonyrendszerében látja és értelmezi. Ha a koronként változó, időnként mondvacsinált, közmegegyezéses szabályoknak megfelel, tiszteli, ha nem felel meg, elítéli magát. A depresszió, szorongás alapvető forrása ez a tévedés. Persze a normák nélkül nem működne a társadalom, de sajnos gyakran öncéllá válnak. Nem elég betartani őket, hogy a társadalom továbbélése és alapvető fennmaradása biztosítva legyen, hanem belül, a lélekben is fel kell építeni birodalmukat, és a nekik való megfeleléshez mérten kell értékelni magunkat. El kell hinnünk, hogy a játékon kívül nincs semmi, és értékünket csak alkalmazkodásunk minősége határozza meg.

Akinek a tudata világosodik, aki a felébredés felé halad, szembesül ezzel a problémával. Természetesen az igazi felébredésre gondolok. A különböző ezo-ostobaságokat és hajmeresztő ál-spirituális baromságokat most figyelmen kívül hagyhatjuk, mert egyszerű és együgyű menekülési kísérletek a valóság elől, és semmivel nem különbek, mint a szamszára egyéb, az életidőt kitöltő tevékenységei, amik az egót hivatottak erősíteni, és a kiválasztottság-tudatot megalapozni. Az úgynevezett negatív szemlélet kárhoztatása és az úgynevezett pozitív szemlélet erőltetése, a „negatívok” lenézése, kerülése és a „pozitivitás” hangsúlyozása különböző „életmód-tanácsadók” által pedig annyira primitív tanítás, hogy igazából szót sem érdemelne. Oka általában a hiányos műveltség, az eszmékről, az emberi kultúráról való ismeretek hiányossága, végül is az ember és a világ ismeretének hiánya. Követői gyakorta képtelenek számot adni a vallott értékekről, saját elveikről. Pozitivitásuk valójában a fennálló rendnek és korszaknak, az aktuális társadalmi berendezkedésnek való görcsös és elvtelen megfelelési vágy anyagi és társadalmi haszon reményében, negatívnak pedig azt tartják, ami akadályozza énjük mindenen és mindenkin túllépő „felemelkedését”, tehát az anyagi és erkölcsi profit megszerzését. Létezik az elme valódi nemesedése, amit okos embereken figyelhetünk meg, akik műveltek, értik a világot, átlátják kapcsolatait, fejleszteni tudják a szabályokat, de ez sem felébredés, csak a játékon belüli magasabb-rendűség, a többi játékos fölé emelkedés, de az ilyen személyek tévedéseikben közösek és társak maradnak a többi játékossal, és tehetségüket csak a szabályokon belül képesek érvényesíteni.

A valódi felébredés azonban természetének okán feloldja a normákat, átvilágítja és lebuktatja a játékszabályokat, ezért a játékba belemerült élők számára idegenül és ijesztően hat. A világosodó személynek vigyáznia kell, mert ha a Dharma szerint él, mármint igazán és teljesen, akkor őrültnek tűnhet a játszók szemében. Ezért nagyon fontos, hogy az ébredés felé haladva, azzal egyenes arányban fejlődjék a személyben a bölcsesség, a szeretet (mettá, 78. bejegyzés) és a tisztelet mind mások, mind önmaga felé. Nem azért szükséges ezen képességek fejlesztése, hogy az Ösvényen járó elkerülje a konfliktusokat, és jótékonyan elnézhesse a többiek botladozásait, hanem azért, mert valóban nem több, nem jobb és nem bölcsebb, mint a többi ember. És valóban nem: az Ösvényen járás egyik ismertetőjegye, hogy a gyakorló felismeri lénye esetlegességét, mulandóságát, ürességét, azt, hogy nincs minőségi különbség közte és a több lény között, sőt, maga a „minőség” és a „különbség” szavak is értelem nélküli fogalmak. Az Ösvényen járónak nem minősége van, hanem helyzete és állapota; nem az igazságban jár, hanem a Dharma útján, és célja nem az elkülönülés és emelkedés, hanem egy állapot elérése. A Dharma útja nem az igazság útja, mert igazság annyi van, ahány lény; a Dharma útján való haladás egy döntés következménye.

Az Ösvény gyakorlója hagyja a játékban maradtakat békén, fogadja el döntésüket, és ne akarja őket kimozdítani. Részben mert a „térítés” alapja gőg és butaság, mert senki nem kérte meg rá, nem hatalmazta fel, hogy igazságot hazudjon magának; másrészt a tévedés lehetősége is mindig ott lebeg felette; és végül a térítés egészen egyszerűen nem működik. Mindenkinek ott kell segíteni, ahol igényli, és akkor, amikor kéri. Aki nem tudja megfogalmazni bajba jutottságának okát, nem látja annak mértékét, fogalma sincs a kiútról, az a segítséggel sem fog tudni mit kezdeni, ezért kényszeríteni embertelenség.

Szerencsére a valódi ébredéssel együtt jár a türelem, a bölcsesség, a szerénység, a tapintat és a mettá. Ha nem, akkor nem igazi ébredés. A szentek minden időben a bölcsesség birtoklásán túl szeretetükkel vívták ki a tiszteletet, és segíteni is elfogadásukkal, türelmükkel tudtak. Az egyedüli kiút, a teljes és végleges megoldás a szentté válás. A végső célba érés szempontjából minden, ami ennél kevesebb, csak teher az egyén és a többi lény számára, alakoskodás, zavarkeltés, tévedés és kilátástalanság, melyet az idő és a világ végtelen türelme úgy mos el, mint a parti homokba rajzolt jelet.