Legutóbb a a spirituális úton eltévedt, és másokat jóindulatúan segíteni akaró, de közben mégis félrevezető tévtanítókról beszéltem. A tévtanítások köre azonban sokkal bővebb, az egész életet magában foglalja, sőt, maga az élet egészében az. Minden jelenség, ismeret, fogalom, inger, ami a világból érkezik, tévtanítás, ha nem egy nemes, dharmikus, meghaladhatatlan teljesség felé vezet. Ez nem azt jelenti, hogy az élet történései, a mindennapok, az élet úgy önmagában gonosz vagy kerülendő lenne, a legkevésbé sem. Csak az a helyzet, hogy az élet tévedés, ennyi az egész, ez a lényege. Az élet olyan, amilyen, karmikusan, szamszárikusan zajlik, teszi a dolgát. Benne a születés és a halál körforgása örök, alapvetően értéksemleges. Többször utaltam már rá, hogy az élet és benne az ember megjavíthatatlan, megválthatatlan. Teljesen reménytelen, és kilátástalanságát felismerve ráadásul szánalmas próbálkozás a megváltoztatására törekedni. Több okból. Egyfelől az élet és a világ nem rossz, hanem semmilyen, semleges. Nincs jó és rossz, minden létező, minden egyed, minden ember máshogyan látja. Saját tudatunkba záródtunk, és ha még egyes egymáshoz hasonlító emberek a jelenségek nagyobb csoportját egyformán jónak vagy rossznak ítélik, akkor is a jóság és rosszaság skáláján a pontos érték meghatározásában, és a jelenségcsoporton belüli részletek megítélésében már biztosan eltérnek egymástól. A világnak nincs értéke: szörnyű vagy megkönnyebbülést hozó a hír, de a világot, az életet és az embert sem megjavítani, sem elrontani nem lehet. Ez persze nem menti fel a devianciát és a gonoszságot, mert az azt elkövető ember rongálja a világ szövetét és fájdalmat okoz a létezőknek, amire nincs mentség. Az érték-semlegesség annyit jelent, hogy önértéke nincs semminek, csak minden dolog a más jelenségektől való függése és az azokhoz képest felvett viszonylagos és mulandó értéke miatt tűnik valamilyennek. Ám ettől még az érző lények tapasztalata, szenvedése, öröme valós, mert megélik, és még ha tévedés és káprázat is ez a megélés, nekik valóság, és így tiszteletben tartandó.

A tévtanítás tehát maga a világ, végeredményben a tudat, mert a tudat teremti. A tudatot ide-oda rángató jelenségek, értéket mutató, de közben üres, üresség-természetű fogalmak a szamszára körében tartanak, ahonnan csak a nemes figyelemmel és éber tudattal megszerzett látás vezet ki. De ha nem akarsz kikeveredni, az sem baj. Valójában következmények nélkül, pontosabban látszat-következmények elviselésével jár a bennmaradás. De ezeket a következményeket elhisszük, valósnak látjuk, ezért ezek megtörténnek velünk, ahogyan a jelenségeknek is értéket tulajdonítva érzékeljük őket. A történés tapasztalattá válik, pedig valójában nem történt semmi.

Kedves Olvasóm, bizonyára hallottad már, hogy a világ olyan, amilyennek látod. Ez az igazság általában felszínes közhely, és mint ilyet, nem érti, aki mondja. Remélem, most sikerült rávilágítanom, hogy a buddhizmus fényében milyen mély értelmű alapigazság ez az egyébként lapos megállapítás.

Így a középút is tágabb értelmet nyer. A Buddha óvott a szélsőségektől, az érzéki élmények hajszolásától, és ellentététől, a túlzott aszkézistől. De ez is sokkal mélyebb Tanítás. Az egész világ lángban áll! A skála valamelyik végén kering és hadakozik a világ összes jelensége, és középen csak nagy ritkán bukkan fel egy-egy gondolat, érzés vagy ember. Pedig középen vezet az Ösvény, az egyetlen kivezető út, csendben és megértően. A skála egyik vége nem csak a hedonizmust jelenti, hanem ide tartozik minden kellemesség, ami az ént létezésében megerősíti, igazolja, egyszerűen az ember vágya az élet normális dolgaira: egy család, szeretet, egy kocsi, egy jó állás, ebéd, ha éhes vagy, egy pohár víz a nagy melegben, pár perc üldögélés, beszélgetés. A másik véglet, a lemondásnak tűnő cselekedetek pedig az előző bejegyzésben tárgyalt spirituális tévutak: egy jógaóra, a pap meghallgatása, buddhista könyvek, imádkozás, pár forint a perselybe. Végül egyik sem vezet el az Ösvényre, nem középút, zsákutcák. Az átlagember nem lesz sem hedonista, sem aszkéta, kicsik lesznek bűnei és megváltásai is, de ettől még ugyanolyan messze van a középtől, mint a nagy bűnös vagy a nagy vezeklő. A kisebb láng is láng, a benne égő számára tökéletes káprázat. A középúthoz nem lehet részletekben, apránként közeledni. A kis lemondások, az örömök részben való feladása nem segít, csak a felismerés vakító fénye vált meg a megvilágosodás pillanatában. Felismeréseket tehetünk, tudatunk közeledhet a középút megértéséhez, de az Ösvényre lépés csodáját csak egy bátor mozdulat teremti meg.

Az egész élet tévtanítás, vagy ahogyan már hívtuk, káprázat. Mivel káprázat, tévtanítás, rabság. A középútról pedig már egyetlen rossz lépés letérít, mert ez az én érdeke. Mi a megoldás? Az éber tudattal és nemes figyelemmel végzett folyamatos gyakorlás.

A buddhák és a bódhiszattvák segítsenek bennünket rátalálni a helyes útra.