Az élet szakaszait ugyanúgy nem lehetséges névvel ellátva rögzíteni, mint a buddhista fogalmakat. Pl. a születés és a születés szenvedése nem csak a világrajövetelt jelenti, hanem a fogantatást, a testi létesülést, a tudati elhatárolódást. Minden élő, dolog és jelenség életbelépését, adott helyen és időben való megjelenését akkor is, ha nem jár forma kialakulásával, vagy az nem tökéletes. Születésnek nevezzük egy gondolat felvillanását is, vagyis bármely dharma (itt értendő, mint a létezés legkisebb egysége) észlelhetőségét. Ez egy, a szamszárában állandó zajló, karmikus eredetű fogantatás-orgia, amit a létezést átitató vágy tart mozgásban, az érzékelés izzít, létrehozva a létállagokat, a kötődés komplexumait vagy halmazatait (36. megjegyzés). A halál ennek ellentéteként a dharmák, létezők és dolgok áramló tömegben történő kilépése a meghatározottságból, az elkülönültségből; megnevezhetetlenné válás, a formák felbomlása. A karmikus kötődés minden létezővel és már nem jelenlévővel kapcsolatban fennáll, amíg a halmazokból ideiglenesen összeállt tudat figyelme rájuk irányul. A szenvedés fő oka éppen a megnevezés, mert a halmazokból álló figyelő magához hasonlóvá és megragadhatóvá szeretné tenni a körötte forgó jelenségeket, ezáltal elválasztottsága, meghasonlottsága kiteljesedik, és átmenetileg élesen kiszakad a lét élő teljességéből.

A lény halmazokból áll, és maga körül dolgokat, jelenségeket, „tapasztalási komplexumokat”, összetett megnyilvánulásokat érzékel, miközben mások számára maga is egy ilyen komplexum. A halmazokat nevezhetjük fizikai, szellemi és lelki létállagoknak is. A Buddha ötöt nevez meg, de újra figyelmeztetnék, hogy nem szabad kötődni sem a fogalmakhoz, sem a felosztáshoz. Minden ilyen fogalmi elkülönítés csak érzékelteti, sejteti, hogy a dolgok összetettek, meghatározhatatlanok. Ha úgy szeretnénk, magunknak kijelölhetünk hatot, hetet, és ahogyan a kommentárirodalom teszi, egészen máshogyan írhatjuk le ezt az ötöt is. Nézzünk most mi is egy másik terminológiát az öt halmazra:

1. „A testi formák állaga”: Minden megjelenés az eddigiek alapján. Természetesen leírhatatlan, mert a formák nem objektív létezők. Az összes észlelő a maga módján érzékeli őket, a velük kapcsolatos reakciók is lehetnek gyökeresen eltérőek. Nem csak a fizikai és lelki reakciókat értjük itt (máshogyan reagál egy macskára egy ember és egy egér), hanem a tudat összes viszonyulását az adott megjelenéshez. A testi formán túl a lelki, szellemi összeállások is ide tartoznak, bármi, amit a tudat valóságnak lát. Ezek a karma, a kapaszkodás tárgyai. Nem a nemtudás okai, hanem már következményei: az ok a kötődés vágya, mely a már létező, vagy a vágy kielégítése céljából teremtett formákhoz ragaszkodni akar.

2. „Az érzetek állaga”: A formák magukban felfoghatatlanok, mert a tudat építőkövei a nevek, ahogyan gondolatok nélkül nem tudunk szavakat létrehozni. A formákat el kell nevezni, majd a tudatot és a nevet össze kell kapcsolni. Ehhez először érzetekkel kell felruházni a formát. A tudat ekkor még nem észleli, mert ahogyan a gondolatot mindig megelőzi egy akaratunktól független belső intelligencia, úgy csodálatos módon a tudatnak először el kell neveznie, tehát érzettel, létezéssel kell felruháznia a megjelentet, mielőtt egyáltalán érzékeli. A név tulajdonképpen az érzet, ez az ideiglenes elkülönültség betetőződése. A semleges, üres forma már nem magában áll, hanem illuzórikus, egyedi minősége lett, ezáltal felfogható a figyelő tudatok számára. Aminek nem különíthető el a formája, azt a tudat nem érzékelheti; amihez nem kapcsolt számára is értelmezhető érzetet, „nevet”, azt nem ismeri fel. A halmazok működése nem egyirányú, nem a tudat, az „én” felől nyílnak a világ felé, hanem kétirányú, és a világgal való kapcsolódással együtt épülnek fel. A két birodalom egymást teremti. Ha nem így lenne, az „én” örök és megbonthatatlan egység lenne, és a buddhizmust saját logikája döntené össze.

3. „Az észlelés állaga”: A tudat és a jelenség együtt létrehozta a námarúpát, a nevet és a formát a látszatvilágban és a tudatban, így felkészült, hogy észlelje, a tudatba emelje azt. De a tudaton kívül nincsen semmi, mert ami kívül van, amint rágondoltunk, kiderül, hogy már eleve bent volt. Ebből következik, hogy a tudat és a látszatvilág ugyanaz; a figyelő nem válhat el a megfigyelttől, mert akkor határ épülne, mely két meghatározott részre törné a világot. Tehát amit éppen figyelünk, amit teremtettünk, és ami az aktuális pillanatban minket is éppen létrehoz, az nem különbözik az éppen figyelő önmagunktól. Az észlelés ezért mindig önmagunk észlelése. Az észlelés megszületik, de a tudat a nemtudás állapotában nem ismeri fel önmagát.

4. „Az akaratlagos formálóerők állaga”: A szamszárában minden mozog, születik, felbomlik, egymásba zuhan, köt és oldódik. Az észlelés megtörtént, okká válik, és megtermi következményét, a szándékot. A lényt köti a nemtudás, ezért a következményt saját akaratlagos döntésének érzékeli. Végül is az ő döntése, hiszen figyelmének odairányításával, de a jelenséggel együttműködve részt vett az okban, de tevékenysége a karma, az okság törvénye által kötött volt. Döntése, akarata nem szabad. Akarata ennek ellenére formál, figyelme létrehoz, figyelmének elfordulása a létből kiveti a tárgyat, de tudata a karmikus szabályok foglya. Minden létező, legyen bár tudatos vagy sem, a létkerékben akarattal vagy csak jelenléte folytán, de formál és megszüntet, ráadásul sosem önállóan, hanem több-kevesebb résztvevővel együttműködve. Ez mozgatja a létezést, ezt hívjuk szándéknak, késztetésnek.

5. „A koordináló szellemi tudatosság állaga”: A tudat nem elkülönült „én”, ezért nincs kiemelt helye a folyamatban. Az egyik halmaz, az egyik összetevő. Egyik szerepe szerint maga a felszabadítani, megvilágosítani akart lényeg, de másik szerepe szerint egy koordináló résztvevő a szamszárában, mely az észlelések, az érzetekkel felruházott jelenések és a belőlük kisugárzó következmények folyamatait igazgatja. Benne jelenik meg mindezek eredményeképpen az éntudat, mely képességeit magáénak tulajdonítva határt igyekszik húzni maga köré, hogy elkülönülhessen minden mástól a világon.

A halmazok nem egymás után jelennek meg, ahogyan a karma sem egyirányú. Mind egyszerre és állandóan jelen van és egymásba ömlik. A halál a halmazok amúgy is eseti összeállásának felbomlása, a születés pedig ideiglenes összerendeződésük. Maguk a halmazok sem meghatározott, körülírható részek, mert nevük és formájuk az előzőekben leírtak alapján képződik. Rezgő húrok, a tér, idő és dimenziók hullámainak fodrozódásai, üresség-természetűek. Még egymásra hatásuk és egymásba transzformálódásuk is csak látszat.