A minap egy macska tévedt be hozzánk, a kolostorba. Isten tudja, hogyan keveredett ide, e világ végi helyre. Bizonyára valamelyik környéki faluból kóborolt el, bár a legközelebbi is többnapi járásra fekszik. Legyengült, beteg, csaknem halálra fagyott állapotban vánszorgott be a kapun. Társaimmal etettük saját szerény fejadagunkat megkurtítva, de hát a vízzel kevert, darált árpa, a kenyér és a gyökerek nem enyhítették éhségét. Kevés húst csak kerítettünk, de nem vette be a gyenge gyomra, és két napra rá kimúlt. Egymás elől is titkolva, de többen megsirattuk. Ki tudja, hogy a macskát, vagy rajta keresztül magunkat, egymást, a világot, ezt az egész siralomvölgyet gyászoltuk-e, de arra gondolok, hogy igen, mindezért és mindenért hullottak könnyeink. E lény, ez az egyszerű állat mintha elesettségében az egész világ születéstől halálig csetlő-botló lényeinek a sorsát mutatta volna fel nekünk.

Nézd uram, nekünk mindenünk mulandó. Ami elmúlik, annak mindig jön a helyébe más, a földi világ így mindig teljes, senki és semmi nem hiányzik belőle. Ezt a teljességet, egészt keressük egész életünkben, a földi porban botolva ezt hiányoljuk, de hisszük, hogy nálad minden megtalálható, és mindennek, ami idelent csak rész és darab, nálad rejtezik a teljessége. Nem csak a tökéletest nélkülözzük emberi formánkban, magunkban és környezetünkben, hanem a teljest és maradéktalant is. Megbecsüljük a lelkeket, és reméljük, hogy összegyűjtöd őket az elhaltak utolsó leheletéből, mert még a feltámadástól is félünk, hiszen a halál és a benned való újraéledés közötti üres, sötét öntudatlanság rettenetes gondolat. De ha a rész és az egész viszonyára gondolok, ha a lelkek számosságát és mennyei országod felépítését gondolataimban forgatom, sajnos újra csak kétségek közé esem: miért pontosan annyi lélek született, amennyi eddig a világon megjelent? Számossága és végessége van-e a lelkeknek, ki van-e mérve és le van-e számolva darabra, hogy hány lélek ébred életre világodban? Hiszen ha kijelöljük a világ kezdetét, és összeírjuk, hányan születtek eddig értelemmel, ebből hányak szemében ébredt fel a látás képessége, amivel felismerhették magukban a feléd irányuló vágyat, hányat váltottál meg te vagy fiad az örömhírrel, és hányan lesznek még az idők végéig, az utolsó napig, mikor is lezárod a földi színjátékot, és ítéletre gyűjtesz minket, hát azt kell észrevennünk, hogy a lelkeknek száma van. Fel sem merem vetni azt a kérdést, hogy miként dönthettél vajon az ember még homályos tudatú őseiről, a szellemben fogyatékosokról, a rólad hírt nem kapó távoli vidékek lakóiról és a téged elutasítókról, mert az a gyötrő kétely szempontjából mindegy is. Mindegy, mert a számolás módszerétől függetlenül bizonyos, hogy a lelkeknek darabszáma van, kevés vagy sok, megtöltik a mennyet vagy sem, nem tudható, de számuk egy papíron feljegyezhető, számmal rögzíthető.

Emberi elmém megdöbben ettől a ténytől. Megrémít az isteni pontosság, a tervezés és kivitelezés könyörtelensége. Bocsáss meg, hogy ezt a kemény szót használom, hiszen mi, akik megízlelhettük az életet, azt értelemmel felismertük, akikhez igéd eljutott, mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert lehetőségünk adatott igénybe venni jóságodat. De akik nem születtek meg, és az idők végéig nem is fognak, akik sosem látják fényedet, nem érzik embertársaik és istenük szeretetét, de még a kínt sem, akik sem elkárhozni, sem üdvözülni nem tudnak, mert nem jöttek létre, ők az isteni terv kárvallottjai. Hányan lehetnek ők? Természetesen végtelen számúak, hiszen te végtelen vagy erődben, hatalmadban, irgalmadban, ezért könyörtelenségedben is. Végtelen számúak, mert máshogyan nincs értelme, mert ha csak egy kissé is korlátoznánk a létrejöhető lelkek számát, hát téged korlátoznánk és saját elménket. Nem tudhatjuk, mi alapján válogattál ki minket, létezőket az életre érdemesnek. Miféle ok alapján élvezhetjük mi a mulandó, széteső, céllal alakult személyünkön belül mégis csak azt az egyedi, ehhez az időhöz, ezekhez a törvényekhez kötött saját elkülönültséget, ami megkülönböztet minket a többi elkülönülttől. De a többi végtelen, akik még a halálnál is borzasztóbb örök meg-nem-születettség poklában rekedtek, mit vétettek? Hiszen a vétség elkövetéséhez létezni kell! Nem fértek volna el a mennyei világban? Nem hiszem. Úgy néz ki, uram, hogy csak nem voltak terved részei.

A szentek azt mondják, mindig hálával gondoljunk rád, és minden pillanatban köszönettel forduljunk feléd a sok jóért, amiket nekünk, érdemteleneknek adtál. Az elkeseredettek, a csalódottak pedig azt mondják, még akkor is, ha nem istentelenek, hogy csak büntetés, csak csapda az élet, mely itt a földön is szenvedés, amit tetéz a pokoltól és ítéletedtől való rettegés, és a tudat, hogy sem karod erejétől, sem az örökkévalóságtól többé nem menekülhetnek. Azt hiszem, egyiknek sincs teljesen igaza. Az élet áldás, és mint láttuk, felfoghatatlanul kivételes ajándék; a végtelen lehetőségből lettünk kiválasztva. Nem a sokból, hanem a végtelenből. Ráadásul nem a valamiből lettünk megalkotva, nem egy csírából, mi csak a teremtő erőre várt, hanem a semmiből, mert ha nem alkotsz meg minket, hát csak annyi történik velünk, mint a végtelen meg-nem-születettel: nem létezünk soha. Még csak nem is hiányoznánk, hiszen a világ meg sem ismer, ránk sem eszmél. Mert a születésnél testvéreim, bizony nem csak mi eszmélünk a világra, hanem az is miránk, és mivel léteztünk, többé módja sincs elfelejteni minket. Dolga van velünk, sorsunk lesz, és többé nem törölhet ki könyveiből. De megszülettünk, egyek a végtelenből, kevesek az összesből, és ha a világ sosem múlik el, akkor is csak kevesek leszünk, mert a végtelen még a végtelen időben sem jelenhet meg.

Nincs igaza viszont az örökké hálásaknak sem, mert a szenvedés valódi, és a sorsunk bizony a kárhozatba is vihet. Ítélhetünk mi is magunk felett. Ezért a legokosabb, ha egy dolog miatt érzünk hálát, de azt az egyet nem vonjuk kétségbe, az tagadhatatlan, és az nélküled nem történhetett volna meg: a létezésünkért. A létezés nélkül, a végtelenből való kiválasztásunk nélkül az egésznek nem lenne értelme. Egyszerű igazság, de ebből következik minden: története csak a létezőknek van.

A macskát végül én temettem el. Kis gödröt ástam a fagyott talajba, miközben a szél cibálta a csuhám, és belehelyeztem a kicsi, merev testet. Eltemettem, és letérdelve elmondtam érte egy imát. Tudom, talán lelke sem volt, nem volt értelme, nem észlelte saját létezését, oktalan kis lényként fel sem merült benne különleges szerencséjének, az életre való lehetőség végtelen ritkaságának tudata, de élt, néhány napig velünk volt, és ott voltam, amikor meghalt. Született, lélegzett, örült és félt, itt élt velünk ezen a világon, ahol mi, a kiválasztottak együtt osztozunk a létbe dobottak sorsán.