Az öt halmaz egyik tagja, az érzetek, a hat kapu (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, elme) érzetei az egyik összekötő kapocs a világ tárgyai és a tudat között. Ezeket megfigyelve lehet törekedni arra, hogy ne a kellemetlen érzetek kellemessé alakításával való próbálkozással teljen el az élet, felőrlődve és elpazarlódva egy reménytelen küzdelemben, hanem minden érzet lényegi természetének elfogadása megtörténhessen, és elérhető legyen a nyugalom. Ez a szabadulás, ez a megvilágosodás. Az érzetek helyén fellépő ürességtől való félelem természetes, de alaptalan, mert az nem üresség, hanem függetlenség, tehát szabadság. Ez nem halál, hanem egy új, szabad állapot, amiről természetesen nem lehet bizonyossága annak, aki nincs ebben az állapotban, hogyan is érthetné! Ezt mindenkinek magának kell tapasztalnia. Ha ebben az életben nem éred el ezt az állapotot, óhatatlanul az ismeretlenbe zuhansz, amit halálnak érzékelsz, mert nem tanultad meg, hogyan kell benne viselkedned. Érdemes felkészülni erre az élményre is, hogy ne érjen váratlanul.

Az állatok birodalmában, illetve az annak megfelelő emberi minőségben az öntudatlanság, a harag érzése köt, az istenek birodalmában, illetve az annak megfelelő hétköznapi helyzetben, azaz kényelemben és jóllakottan pedig a büszkeség és a kényelem iránti vágy köt. A kellemetlen kellemesre cserélése ideig-óráig jóllakatja az érzékszerveket, de a mulandóság miatt a világok közötti átzuhanás elkerülhetetlen. De nem ez a fő baj, hanem az, hogy mindkét világ köt, ezért a Buddha nem a jóga vagy a kereszténység szellemében beszél, nem a jó életre inspirál, ami majd jutalmat terem számodra, hanem a kötés oldására, ami elold a minőségek hazugságától. Nem csak a pokol szorítása elől való futás, hanem az istenhez való menekülés is csak menekülés. A pokolban a fájdalom, a mennyekben az élvezet akadályozza meg szabadulásod (40. és 41. bejegyzések).

Az üresség olyan, mint a végtelen tér. Sehol sem vetheted meg benne a lábad, sehol sem maradhatsz benne a helyeden, cserében sehol sem akadsz el. Ám az életben nem hivatkozhatsz sem az ürességre, sem a mulandóságra, ha a világgal nem törődsz, mert a megnyilvánult, hiába káprázat, attól még létezik és van, és neked dolgod van vele. Ne az életet akard kiüresíteni, majd erre hivatkozva felmenteni magad, hanem a szemléletmódodat és a hozzáállásodat tedd szabaddá, ez az üresség bölcsessége. Az élethez legyél könyörületes, és műveld dolgaid a legerkölcsösebben, a legjobb tudásod szerint, az élők javára. Megszerzett függetlenséged nem mentesít a jó gyakorlása alól, mert az élők abból értenek, nekik az a nyelvük. Attól, hogy valami tévedés-alapú, még létezik és szenved. A megszabadult lény nemessége azon keresztül mérhető, hogyan bánik a meg nem szabadultakkal.

Az üresség nem végcél és nem hivatkozási alap a nemtörődömségre. A mulandóság nem hivatkozási alap a hanyagságra és tétlenségre. Aki megalázza és eldobja a mulandót az örökért, az nem érti a létezés természetét. Aki a mulandót sorsára hagyja, az nem érheti el a nirvánát. A megvetett és levágott tagok elhalnak, és a maradó, sebzett részek megrothadnak. Az üres a legkevésbé üres: az üresség a valóban egész, melyben nincs többé pazarlás és megkülönböztetés.

Ami megszületett, az meg is hal, és te megszülettél, ezért dolgod van a haláloddal. Egy tibeti mondás szerint, ha nem gondolsz rendszeresen az állandótlanságra és a halálra, mit sem ér az életed. Ha rettegsz az elmúlástól, rettegésben telik az életed, ha az öröklétre vágysz, akkor vágyban égve pazarolod el az életed. Egyik sem cél, de a mulandóságot meg kell értened, hogy elkerüld az ismeretlenbe zuhanást, ami nem csak halálod pillanatában, hanem életed minden pillanatában megtörténik veled, mert ne feledd, a pokolban a zuhanás örök, és a szamszárában ragadva minden pillanatod zuhanás.