131. Komikus, hogy a látszatot azok az élők építik, akik aztán képtelenek részt venni benne. Az illúzió, természete szerint, birtokba-vehetetlen, hiszen csak köd és hamis mérték, egymásba ömlő és minduntalan szétszakadó dharmák pillanatokig formát alkotó tömege. Az életben maradás, a létezés, így a látszatvilág létezésének feltétele a folyamatos építkezés, fenntartás, de aztán az építők kizáródnak művükből, semmit nem kapnak valódi lényegéből, hiszen nincs lényege. Látszólagos közös értékei távolítják el egymástól az embereket, és állítólagos közösségeik lesznek széthúzásuk melegágyai. Mintha önérték-mentessége éppen abban nyilvánulna meg, hogy minden jelenség csak a legtávolabbi ellentétének hazugságában képes megnyilvánulni, mintha minden csak akkor nyerhetne súlyt, ha a legalább ugyanakkora ellensúlyát mutatjuk fel helyette, mert amint igazságát keressük, szertefoszlik.

132. Az ember az egész életében álomban él, melybe ismeretei gyarapodásával már nem öntudatlan ájul belé, hanem egyre inkább szándéka szerint. Beléhull az illúzió világába, majd aláhull, mert oldódni és eltűnni akar. Megrémíti a megértés lehetősége, retteg a kívülrekedéstől, menekül a felismerés, és a vele járó felelősség alól. Inkább panaszkodik, törik, szenved, és kívül keresi a hibást az ördögi erőkben, és a megváltást az isteni hatalomban. Úgy hull alá rabságába, mint ahogyan reményeinek is lábai alá fekszik, megtörve méltóságát, eltékozolva erejét. De életében néha, a nagy események során, mikor szembesül a halállal, a szeretet múlásával, magánnyal, betegséggel és reménytelenséggel, néha ilyen alkalmakkor kénytelen egy időre szembenézni a valósággal. Aztán rögtön menekül vissza a látszatvilágba, a felejtésbe, mert a valóságot olyannyira mélységes fenyegetésnek ismeri fel, aminél még a halál is kevésbé rémíti. Persze lehet, hogy az a bizonyos valóság nem is valóság, de akkor is: milyen reménye lehet egy olyan fajnak, amelyik a saját maga alkotta igazságon kívül alkatilag képtelen befogadni bármilyen alternatívát? Amelyik csak szélsőséges megrázkódtatásai során képes szembesülni valami mélyebbel és általánosabbal? És amelyik ezt tudja, elfogadja, de két megrázkódtatás között újra és újra elfelejti?

133. Írtam már, hogy a dukkha, a szenvedés, kizökkentség ellentéte nem a boldogság, hanem, mivel általános törvény, csak önmaga, tehát a dukkha ellentéte, amikor nincs dukkha. Az életet egy időre alapjaiban felforgató megrázkódtatások kizökkentik az életet, tehát kizökkentik a kizökkentséget. A primer szenvedés felerősödik, és annyira eluralja a tudatot, hogy összesimul rokonával, a szenvedésmentes boldogsággal. Egy kicsit megszűnik a dukkha, és az ember tisztábban lát. Mit tanácsol ilyenkor minden barát, családtag és ismerős? Azt, hogy felejts, gyógyulj meg, és térj vissza a „normális” életedhez. Húzd vissza a szemedre a fátyolt, töröld ki elmédből a felismerést, merülj el újra a ködben. Térj vissza közéjük, hullj alá a helyedre. Mintha csak az ördögtől kérnénk tanácsot, ő sem árthatna jobban.

134. A megismerés, az ismeretek gyűjtése fontos az út elején, de a hagyományos ismeret-halmozást nem javasolta a Buddha. A nemes megismerésről beszélt. A szamszára tökéletes átvilágítása, a végtelen tudás egy tudatba halmozása ugyan min változtatna? És mit jelent a szamszárán való felülemelkedés, amit az ismeret-halmozás reménytelen vállalkozásával szemben szoktak a bölcsek javasolni? Semmit, üres beszéd. Hogyan lehetne bármit teljesen megismerni, ha éntelen és viszonyított? Hogyan lehetne valamin felülemelkedni, vagy alá, oldalra, a tíz irány bármelyikébe mozdulni hozzá képest, ha a helye meghatározhatatlan? Hogyan lehetne elfogadni vagy megszüntetni az ürességet? Csak annyira, mint hazavinni vagy átugrani a délibábot.

135. Locsogás, üres beszéd. Mint amit éppen most olvasol. Járom körbe a semmit, hogy összegyűjtsem, ami nem mondható el róla, ha már megnevezni lehetetlen. Szándékkal teszem, de nem céllal.

136. A világ sosem ismerhető meg, már maga az elgondolás is képtelenség, de nem anyagának és összefüggéseinek végtelen bonyolultsága miatt, hanem három okból. Az egyik ok, hogy minden dolgot és jelenséget csak egy nála nagyobb tudat képes megérteni, amit egy még nagyobb tudat, és mivel e folyamat határtalan, a megismerhető is végtelen. A másik, hogy a megfigyelő tudat is a világ része, de önmagát nem értheti meg, hiszen nem nagyobb önmagánál, ezért a teljes megismerés kizárt. A harmadik, talán a legkevésbé nyilvánvaló ok, hogy a világnak nincs egyetlen kijelölt és maradandó pillanata sem, folyton változik egyben és részleteiben is, ezért a világot nem, csak annak mozgását lehetséges megfigyelni. A múltját már nem látjuk, a jövője kiszámíthatatlan, a jelene pedig pont most, és minden másik pillanatban is éppen múlttá válik.

137. Mondja a buddhizmus is, hogy tartózkodj a jelenben. Nehezebb kérdés ez, mint a megvilágosodás, ugyanis nincs jelen. A jelen a múlt és a jövő közötti pillanatnyi állapot lenne, de a múlt és a jövő között semmi nincs, mert minden pillanat egyszerre múltja a következő, és jövője a megelőző pillanatnak. Amit a hétköznapokban jelennek hívnak, az csak lelassított, ellazultan szemlélt idő. Ha lenne jelen, akkor nem lenne igaz a mindenre kiterjedő mulandóság gyémánttörvénye. Ezért a jelent ne az idő fogalmi keretei között akard megteremteni; mint minden valódi megértéshez, ehhez is ki kell húznod magad a fogalmak ingoványából.