A jóakarat szándéka:

A helyes szándékok második csoportja a jóakarat szándékai. A rosszakarat szándékaival, a haraggal és ellenszenvvel szállnak szembe. Két rossz módon lehet a rosszakarat ellen védekezni. Az egyik, ha utat engedünk neki, megéljük, és vélt vagy valós sérelmeink, bosszúvágyunk, irigységünk, hatalomvágyunk, vagy puszta rosszindulatunk elé semmilyen gátat nem állítunk. A következményei rossz, mérgező karma, háborúskodás, fájdalom, rombolás. A másik rossz módszer, ha nem engedjük felszínre törni, és elnyomjuk, de ekkor a tudatalattiba kerül, az irányíthatatlan, kontrollálhatatlan elemek közé, összefonódik a többi ott talált érzéssel és indulattal, és időnként, tulajdonosát is meglepve, a felszínre törve árt. A helyes módszer ellene a Négy mérhetetlen közül már a korábbi bejegyzésekben tárgyalt „mettá”, azaz szerető kedvesség. A mettá a végletekig önzetlen, tehát nem a lényünkből áradó, az „én” korlátait figyelembe vevő, határos jóindulat, hanem az éntelenségből fakadó, a határokat feloldó, az egyneműség felismeréséből táplálkozó természetes és tökéletes elfogadás. A mettá nem érzés, nem a szeretetnek nevezett válogatás a szeretni való és az elutasított lények és jelenségek között, hanem a gondolatokon és érzelmeken túli általános egylényegűség bizonyosságának megélése és működtetése. Tetőpontján a mettá a „brahmavihára” csúcsán isteni állapottá válik. A szeretet válogat, mértéke állandóan változik, a mettá viszont egyetemes és korlátlan. A szeretet sóvárgás, szomj, a dukkha része, vággyal teli, ezért a lemondás szándékával kell megközelítenünk, míg a mettá irány-nélküli, mérték-nélküli, a szukkha tökéletes boldogsága.

Persze nem lehet ezzel kezdeni a gyakorlást. A tudatot nem lehetséges arra kényszeríteni, hogy korlátlanul szeressen, ezért edzeni kell. Eleinte örüljünk a tökéletes, tiszta, spontán jóindulat apró fellobbanásainak, és amíg tartanak, élvezzük és figyeljük. A jóakarat szándékának edzése a „mettá bhávaná”, a szerető kedvességen való meditálás, ami az egyik legfontosabb buddhista gyakorlat. Először önmagunkat kell teljesen és tökéletesen elfogadnunk, ami nehezebb, mint hinnénk. Főleg azért nehéz, mert az elején nem az önmagunkkal tévesen azonosított egónkat kell simogatni és dédelgetni, úgy, ahogyan találjuk, hanem valós önmagunkat, belső lényegünket, a buddha-természetünket. Aztán, ennek ismeretében tudunk foglalkozni a ránk ragadt elmével, testtel és lélekkel. Ha a magunk irányába már megvalósítottuk a mettát, akkor kiterjesztjük egy olyan személyre, akit kedvelünk, majd egy olyanra, aki közömbös, végül valakire, akit nem szeretünk, akár halálos ellenségünk. Ha feléje is a mettá teljes erejével tudunk fordulni, jó úton járunk.

Eleinte másokban ne a buddha-természetet keressük. Maradjunk a szubjektum felszínességének szintjén: csak nézzük az embert a maga hétköznapi közönségességében, vizsgáljuk a különböző helyzetekben való viselkedését, és ha így képesek vagyunk szándékainak és tetteinek megértésére, nézőpontjának elfogadására, akkor lesz esélyünk igaz lényegét is elfogadni. Ha rögtön a lelkét, a buddha-természetét keressük, könnyen eltévedhetünk, és idealizált álomképekre vetíthetjük szeretetünket, miközben a hús-vér emberről elfeledkezünk.

Minden lény jóllétet, boldogságot és biztonságot keres. Nem kell mást tennünk, csak osztozni velük saját hasonló vágyainkban. Válasszunk ki tehát embereket, csoportokat, majd akár az egész világot, és mindenkire sugározzuk jóakaratunkat. Észlelni fogjuk, hogy az egész világot könnyebb szeretni, mint a mellettünk lévő embert, aki éppen árt nekünk, ezért kezdjük konkrét személyekkel, kezdjük a környezetünkkel, és haladjunk egyre nagyobb közösségek felé.

A nem ártás szándéka:

A helyes szándékok harmadik csoportja a nem ártás szándékai. Ezt a szándékot az együttérzés (karuná) vezérli, amit szintén tárgyaltunk a Négy mérhetetlenről szóló korábbi bejegyzésekben. A karuná a kegyetlenség, agresszivitás, erőszakosság ellen használandó. A mettá mások jóllétét, boldogságát kívánja, az együttérzés a szenvedés-mentességet akarja mások számára. Ez az érzés sem fakadhat az egóból, mert amíg az „én” akarja mások szenvedését csillapítani, addig mindig beleütközik saját falaiba, és saját vágyait előtérbe fogja helyezni. A karuná persze nem azt kéri, hogy dobjuk oda magunkat mások önös vágyainak, igényeinek, hanem a mások szubjektumába való belehelyezkedést, majd a szubjektumok káprázatán átlátva a dukkha másokkal közösen való meghaladását tanítja. Annak a bódhiszattvai felismerését mutatja fel, hogy nem létezik, nem létezhet egyéni megváltás, személyre szabott nirvána. Nem csukhatjuk be magunk mögött a mennyek kapuját, kint hagyva a többieket, mert ha ők kint vannak, bizonyos, hogy mi sem vagyunk bent. Ez nagyon mély, nehezen átélhető tanítás.

A meditációs gyakorlatot olyan ember irányába célszerű elkezdeni, aki éppen nagyon szenved, majd folytassuk olyan személlyel, akinek kevésbé jó az élethelyzete, majd semleges körülmények között élővel folytassuk, és végül annak az állapota iránt érezzünk mély megértést, aki éppen boldog. Végig tudatosítsuk magunkban, hogy bármit is éreznek most, el fog múlni, a szomorúság és a boldogság is. Aztán igyekezzünk együtt érezni dolgokkal, jelenségekkel, élettelen létezőkkel, hatoljunk be valós természetükbe, és gondolatban érezzünk együtt velük. Mindegy, ki milyen állapot káprázatában tartózkodik éppen, mi ítélkezés és véleményezés nélkül csak érezzünk együtt vele, mert mi már tudjuk, hogy minden érzés és gondolat dukkha, a világ maga dukkha, ez itt körülöttünk a szamszára, és ez ellen a legjobb módszer az ismeret és az „együtt-érzés”. Együtt, tehát nem külön!

A meditációs gyakorlatokat aztán igyekezzünk átültetni a gyakorlatba. Nem kell mindenáron megmenteni másokat, nem is lehetséges. Mi csak legyünk mindig éberek, értsük a Négy mérhetetlent, éljünk és viselkedjünk ennek szellemében, amennyire lehetséges, és minél többen, minél helyesebb szándékokkal tevékenykedünk, annál nemesebb szándékok szerint működik majd a világ.