48. A karma a káprázat nyelve

Mielőtt ebbe belekezdesz, drága Olvasóm, érdemes lehet felelevenítened a 18. bejegyzést a karma igaz természetéről.

A karmát megérteni a buddhizmus egyik legizgalmasabb kérdése. Ha elég messziről nézed a világot ahhoz, hogy a részletek kavargó zűrzavara fölött meglásd a végső mozgató erőt, a karmát fogod tanulmányozni. Minden, tehát sors, működés, cselekedetek, öröklődés, továbbadódás, változás az okok és következmények egymásba fonódó tánca, és a részletek csak a karma szolgái, információs leképeződései, eszközei a jelenségekben. Az öröklődés a karma a biokémia nyelvén, az érzések a szociális nyelve, az ingerek a test, az anyag változása a fizika nyelvére lefordított karma stb.

A karmát megérteni azért is a legizgalmasabb kérdés, mert ez alapján alakítod ki éntudatod, ebből alakul ki, aminek hiszed magad. Ez a káprázat nyelve. A szabadulás annak a lénynek a számára lehetséges, aki beszéli ezt a nyelvet.

A hétköznapok karmája a sors. Szokás mondani és bízni abban, hogy a rossz dolgokat elkövető emberek mind visszakapják, amit másokkal tettek. Sokan hiszik, hogy a rosszak, kegyetlenek, zsarnokok, de akár csak a hétköznapi kis rosszakarók, a munkahelyi, családi, ismerősi körünkből való ellenségeink fejére még életükben visszaszáll, amit elkövettek, és ha végre rossz dolog történik velük, bűnhődésükben felismerjük az égi igazságszolgáltatást.

Pedig ez egyáltalán nem így működik. A karma törvénye annyit mond, hogy mindennek ára van, mindig minden tett megtermi gyümölcsét. De ez közös teher. Valaki megfizeti, de egyáltalán nem biztos, hogy most, itt, vagy az, aki elkövette. A buddhizmus magyarázói is felismerték ezt az ellentmondást, amit úgy igyekeztek áthidalni, hogy a távoli jövőbe, az egyén későbbi életeibe utalták a következmények most meg nem valósuló részét, de ragaszkodtak ahhoz, hogy azok csak az elkövetőt terhelhetik. Ezzel két nagy gond van. Egyfelől látjuk, hogy nem így működik, mert ebben az életben is sokan fizetnek olyanért, amit nem követtek el, és erre nem meggyőző magyarázat az előző életek tetteit megjelölni okként. Másfelől egy eljövendő, bizonytalan, mesés jövőbe helyezzük az igazságszolgáltatást vagy jutalmazást, ami hiteltelenné teszi a Tant, és gyanakvást kelt őszintesége iránt. Az ilyen magyarázatok naivitást feltételeznek, és gyermeki színben tüntetik fel a legmélyebb igazságokat is. Ráadásul ilyenkor hajlamosak vagyunk kizárólag az általunk rossznak ítélt tettekre gondolni, pedig a karma a jónak ítéltekre is hat. Csak annyit mond, hogy az ok következménye az okozat, érték és ítélet nélkül, mert a jó és a rossz is illúzió.

Mindennek ára van. Mindennek van ára. Ez a gyémánttörvény. Mind folyamatosan fizetünk a múltban, jelenben elkövetett közös tetteinkért, elszenvedjük vagy élvezzük a gyümölcsöket, miközben a nagy, közös karmikus zsákból merítünk. A ránk jutó karma mennyisége és minősége pedig mintha csak részben állna összefüggésben saját cselekedeteinkkel. Az egyéni karma tanítása, ami kizárólag saját tetteink következményeivel hozna minket kapcsolatba, feltételezné a különállóságot, a leválasztottságot, és figyelmen kívül hagyja a létezés egyik legfőbb tulajdonságát, a lények végtelen szállal való összefonódottságát, ezt az egész csodálatos, bonyolult szövevényt. Az élet leegyszerűsítése mindig hiba, a túl könnyű magyarázat biztosan téves. A világ a közös felelősségünk, sőt, a közös művünk, sorsunk, terhünk és életterünk. Közös álom. Mit lehet ezzel tenni?

Megjavítani sajnos nem lehet. Erről már többször írtam: a világ megjavíthatatlan. Persze elvárható egy erkölcsös embertől a szenvedés enyhítése, a folyamatok jobbítása a hétköznapokban, az elesettek segítése, a világ élhetőbbé tétele, de a teljes megjavítás, a végső, szent cél felé haladás illúzió és csapda. Aki beléesik, eltévedt. A karma ellen harcoló, világjobbító ember nem bölcs, hanem egy idő után inkább nevetséges, és hősi vértje alól ragadozó karmokként türemkedik elő önzése és becsvágya. A karmát nem lehet megoldani, nem lehet megszüntetni, mert a létezés lényege és törvénye: annyit mond, hogy a dolgok összefüggenek, egymásra utaltak, egymásból következőek, csak egymáshoz mérhetőek, tehát nem függetlenek. A függőség tartja meg a világot, nem mentes alóla még a világteremtő erő sem. Ha a karma nem működne, a világ széthullana, a hasonlók nem hasonlítanának, a dharmák a semmibe tartanának. A függés meghaladása a buddhizmus szent célja, de ezt a függő, a beágyazott, a világhoz millió szállal kötött állapotból lehetséges csak elérni. És, mint írtam, nem a karma megjavításával. Ez az élet, és az életet nem elpusztítani kell, hanem megérteni. Mintha az anyagot az atomok egymást vonzó erejétől akarnánk megszabadítani: ha megtesszük, az anyag széthull, a tér és az idő eltűnik, a világ megszűnik, és az elemi részek tulajdonságai egymás nélkül értelmezhetetlenné válnak. De mi, Barátaim, az értelmet keressük, mert a Buddha nyomán hisszük, hogy a világ nem értelmetlen.

Tehát a kérdés: mit lehet tenni, ha az Ösvényre lépve a függés felszámolására törekszünk? Mivel a karma ereje örök, tevékenysége maga a világ, ezért a harcot feladva a karmát is megérteni kell. A függőségek lánca eltéphetetlen, de belátható látszat-mivolta. A karma mindaddig örök, míg részt veszünk játékában, míg törvénye alá rendeljük magunkat. A karma illúzió-voltának belátása a szabadulás útja. A megvilágosodás tulajdonképpen ezt jelenti: a Beérkezett Harcos nem győzött le semmit, nem avatkozott bele a folyamatokba, nem kiáltott új dalt a hangzavarba, hanem bölcsen átlátta, hogy a karma a közös álmunk, és kivonta magát belőle. A karma örök törvény, mert azzá emeltük, közös tudati káprázat, amit világ-álmunk működésének alapjává tettünk. A Beérkezett nem szüntet meg semmit. Ő maga felébredt, de az álmodni vágyókat nem zavarja, csak azoknak szolgál útmutatásul, akik az Ösvényt választják. És az örök szamszára tovább pörög, forog az álmodókkal, akik törnek, küzdenek, örülnek benne a közösen összehordott következmények akarata szerint, most és mindörökké, ámen.