A Szatipatthána szutta, a buddhizmus egyik alapvető szentirata már a kezdetén megfogalmazza: „Szerzetesek, ez az egyenes ösvény, amely a lények megtisztításához, a bánat és a siránkozás meghaladásához, a dukkha és az elégedetlenség megszűnéséhez … vezet.” A Buddha a szenvedésről, és annak megszüntetéséről való Tanítást hozta el. A dukkhát tette meg Tanításának alappillérévé. Nem beszél Istenről, mennyekről, külső hatalom általi megváltásról, hanem az élet legközvetlenebb élményéről, ami születéstől halálig kísér, a szenvedésről.

A dukkha nem abszolút kijelentés, nem metafizikai igazság. Ha az lenne, meghaladása lehetetlenné válna, és a buddhizmus csak a nihilizmust hirdetné. A dukkha egy Nemes Igazság, amivel foglalkozni kell, használni, magunkkal hordozni.

A dukkhát, a kellemetlenségeket nem lehet elkerülni. Meg kell értenünk, mert egyszerűen nincs más választásunk. Ellenkező esetben örök menekülésre kárhoztatjuk magunkat.

Számtalan külső és belső jellemző köti össze a létezőket, de legmélyebben és legáltalánosabban a szenvedés. Ez közös kötelékünk, de mégsem mindig köt össze bennünket. A testi fájdalomtól jajgatónak segítünk, de a máshogyan gondolkodóval harcolunk, vagy őt elfogadjuk, de a beteg hajléktalant elkerüljük, és irtózunk az érintésétől. Örömünkben vagyunk igazán kegyetlenek, mert olyankor empátiánk nem terjed ki a szomorúakra. Magunkon keresztül látunk, magunkat érzékeljük kizárólag. Ha tudnánk, hogy a dukkha ezer arcának egyikét látjuk éppen sorstársainkon, közelebb vinne minket az igaz megértéshez.

A legősibb buddhista hagyományban, amit utólag hínajánának neveztek el, a megszabadulást minden akadályozó tettről, tulajdonságról vagy gondolatról való lemondással próbálják elérni. A megszabadulás a dukkhától való megszabadulást jelentette, egyfajta tökéletes boldogságot, a dukkha ellentétét, a szukkhát. A Buddha megfogalmazza a Tan kerekét megforgató szuttában, hogy a szenvedés a születés, betegség, öregség és a halál; a vágyottól távol lenni, a nem szeretetthez közel lenni, a vágyat el nem érni szenvedés, minek következménye szomorúság, bánat és kétségbeesés. Ezeket kell tehát megérteni és elkerülni. De mit tegyünk, ha az életben találkozunk örömmel, mikor nem éget a szenvedés, nem sújt a bánat, és fel sem merül bennünk a halál vitathatatlan ténye? Vajon olyankor létezik-e a dukkha?

A Buddha nem csak a negatív élethelyzetekre, eseményekre gondolt az Első Nemes Igazság kimondásakor. Ha minden dukkha lenne, amiből nincs kibúvó, akkor a Harmadik és Negyedik Nemes Igazság nem létezhetne, tehát lehetetlen lenne kiszabadulni ebből a körből, nem lenne elérhető a tökéletes boldogság. A dukkha megértése nem a szenvedésben való elmerülést vonja maga után. Ahogyan a dukkha szó elemzéséből is kiderül, a szenvedés a dukkhának csak az egyik olvasata. Végső soron valamiféle kibillentséget, rosszul állást, diszharmóniát jelent, nyugtalanságot, kényelmetlenséget, összefoglalva: elégtelenséget. Valaminek a nem tökéletességét, és annak a tudását, hogy ami nem tökéletes, azzal idővel baj lesz. Az nem adhat kielégülést, esetleg ideig-óráig, de aztán összedől, fájdalmat okoz. Ez az élmény aztán újra vágyat ébreszt, szomjat eredményez, mint azt a Második Nemes Igazság kimondja, ez keresésre ösztönöz, és kezdődik az egész újra az elejéről. A tökéletlennel szemben még egy szörnyű felismerést tehetünk: mivel nem működik mindig jól, és ha igen, akkor sem tökéletes minden szempontból, ezért mintha lenne benne valami lényegéhez tartozó üresség, sőt, igazából lényegmentesség, lényegnélküliség, amit zajos tevékenységekkel, csillogó felülettel, harsány maga-hirdetéssel álcáz.

Ennek a körforgásnak a halál sem vet véget, mert a létszomj újraszületésekbe űzi a szerencsétlen szenvedőt, ahol végeláthatatlan folytatja zavarodott bolyongását.

Tehát a dukkhától az örömeink sem mentesek, vonatkozik a boldogságra is. Amíg tartanak, élvezzük őket, azonban elmúlnak, és hiányérzetet hagynak maguk után. Elmúlásuk veszteség, az újra megszerzésükre irányuló törekvés pedig kínzó vágy, gyötrődő, soha véget nem érő küzdelem. Ezért életünk a fájdalom és a vágy között hányódik, egyik elől futunk, másikat kergetjük. De amíg tartanak, élvezzük. Mi hát velük a baj? És miért baj a mulandóság és az éntelenség, hiszen ha a rossz múlik el, az éppen megkönnyebbülés, a szerelemben való énvesztett feloldódás pedig a gyönyör maga? Vizsgáljuk meg hát a szenvedés természetét.

A legenda szerint a Buddha, még Sziddhárta herceg korában, boldogságban és fényűzésben élt. Nem érintette sem a nélkülözés félelme, sem a halál rettenete. Az emberi szenvedés létezése kézzelfogható problémák képében találta meg: egy öreg, majd egy beteg emberrel találkozott, aztán halottat látott, végül egy megszabadulásra törekvő, így a kétségbeesés elől menekülő vándort. Fia születése pedig felvetette annak a lehetőségét, hogy örökre ennek a rettegő világnak a foglya marad. Azonnali döntést hozott fizikai és lelki értelemben is, és a megoldás keresésére, önkéntes száműzetésbe indult.

Tehát az ösvény keresése a szenvedéssel, az elégtelenség felismerésével kezdődik. Más tanítások szerint talán beavatással, nagy hittel, isteni csodával, egy megváltó ígéretével, esetleg csodálatos természeti jelenségekkel, de a buddhista ösvény fogcsikorgatással, fájdalommal, a tökéletlenségre való rádöbbenéssel, vagy a reménytelenség már tovább nem tűrhető olyan mértékével, ami keresésre ösztönöz, sőt, kényszerít. Persze ha ez csak passzív élmény, akkor depressziót, apátiát vagy nihilista hozzáállást okoz, más esetben az élvezetek hajszolását, de ha egy belső felismeréssel jár együtt, akkor alkalmassá válhatunk a Tanítás befogadására. Eleinte mással próbálkozunk, hétköznapi módszerekkel igyekszünk kínjainkon vagy hiányérzetünkön enyhíteni. Érzéki kielégülést keresünk, ha az nem bizonyul elegendőnek, akkor pótszereket alkalmazunk, és közben elkerüljük, ami rossz. Ha a vágyak csak időlegesen, vagy egyáltalán nem csillapodnak, akkor önbecsapásokba és élethazugságokba menekülünk, az elkerülhetetlen rossz következmények miatt pedig frusztrációt, majd testi-lelki betegségeket élünk át. Homályos, zavarodott tudatunkat spirituális pótszerekkel gyógyítgatjuk, vallást keresünk magunknak. Énünket alámerítjük vagy felemeljük, de végül is mindegy, mert nem kerülünk közelebb a megnyugváshoz, nem látunk át a fátylakon. Végül is bűnt követünk el önmagunk és mások ellen is, nemhogy a szabadulás, de a változás legkisebb reménye nélkül, beleragadva a szenvedésbe.

Az Első Nemes Igazságot még tovább célszerű pontosítani. Kijelentése végtelenül egyszerű: „van szenvedés”, illetve még pontosabban: van kibillentség”. Mikor a fájdalommal találkozunk, azt mondjuk: „szenvedek”. A Buddha nem ezt mondja, nem individualizálja, hanem kozmikus szintre emeli. Nem állít többet, mint hogy a dukkha létezik, van, egyetemes törvényként élőnek és holtnak, megvalósultnak és gondolatnak, időtlenül létezve a tér minden pontján. Nem vagyunk képesek elbújni előle, minden létezőt érint, megmásíthatatlan törvény. Van, mert … létezik, és mivel ezen nem tudunk változtatni, dolgunk van vele.

A szenvedésnek a buddhista hagyomány szerint tudatosulnia kell, majd három feladatunk adódik vele kapcsolatban. Az első a fent említett belátás, miszerint a szenvedés létezik, bárhogyan is tiltakozunk a tény ellen, és nincs olyan önbecsapás, vagy akár valódi élvezet, megváltó vagy isten, aki ettől a ténytől, és az életünkre gyakorolt hatásától meg tudna menteni bennünket. Ez az elmélet. A második belátás, hogy ezt a szenvedést, mint megkerülhetetlen tényt kénytelenek vagyunk megérteni, ha meg akarjuk érteni magunkat, a világot, az okokat és a következményeket. A „kell” szó nem véletlen, ez alól nincs menekvés. Ha szabadulni akarunk a dukkhától, akkor az munka nélkül nem fog menni. A megértés tehát itt nem csak reagálást, hanem elfogadást, a ténnyel való zsigeri azonosulást, a sejtjeinkbe, gondolatainkba való beépítést jelent. Ez a tényleges gyakorlat. A dukkha harmadik nézőpontja a folyamat lezárása, azaz a szenvedés teljes megértésének kijelentése. Ezzel a megállapítással érdemes óvatosan bánni, és csak akkor kimondani, mikor a dukkha már nem csak megfellebbezhetetlen tény számunkra, hanem tetteink és gondolataink eredője és inspirálója. Ez a gyakorlat eredménye.

Ha belátással már rendelkezünk, akkor érdemes beszélnünk arról, hogy hol találjuk azt a tanítást, ami kivezető utat mutat ebből a sötétségből, a zűrzavar körforgásából? Legfontosabb követelmény az ösvénnyel szemben, hogy egyszer és mindenkorra vessen véget a szenvedésnek, oldja meg ezt a problémát, méghozzá véglegesen és teljesen. Mind a két jelző fontos: a dukkha teljes megszűnését kell elérnie úgy, hogy az soha ne térhessen vissza. Hol találunk ilyen tanítást? A nemes tanításnak három ismérve létezik: adjon pontos képet a szenvedés teljes terjedelméről, pontosan lássa a szenvedés okait, és a szenvedést annak forrásánál szüntesse meg. Az Alagaddúpama szuttában a Buddha kérdezi tanítványait, hogy ismernek-e olyan lélekről szóló elméletet, melyet ha elfogadnak, nem lesz részük szomorúságban, sírásban, zaklatottságban és gyötrelemben? A bhikkhuk nemmel válaszolnak, amit a Buddha megerősít: nincs ilyen elmélet, csak a Dhamma Tana. A Buddha halálához közeledve kijelenti Ánandának, hogy saját magunk és a Dhamma a menedékünk, semmi más.

Legközelebb elkezdjük összehangolni a dukkha fogalmát a buddhizmus alapvető tanításaival.