Itt fent a hegytetőn még tombol a tél. Fázósan húzódunk vissza celláinkba, és takarókba csavarjuk magunkat. Hosszú az éjjel, nehezen virrad, és ha fel is kel a Nap, a felhők eltakarják fényedet. Eltakarják az égen, és néha bizony eltakarják a szívemben. Az istenfélelmet az ember itt érti meg, fent, a jeges homályban. Lent a síkon, a meleg, fényes nappalokban az áldásod és a remény elfeledteti a véget és a bizonytalanságot. Mert amikor az ember bizonytalan magában, a világban, akkor benned és művedben rendül meg hite, mit tagadjuk. Itt fent fél téged az ember, és a bizalom a hittel nehezen fér meg egy szívben. Ha a művedtől félek, bármennyire is neked adtam lelkem, akkor előled menekülök, bújok, de hát előled nem lehetséges. Nem is tudom, mi szorítja el jobban bennem a levegőt: ha a végső elszámoltatásra gondolok, vagy ha arra, hogy halálom után elengedsz és elfeledsz. És ha elfeledsz, abban mi a legrosszabb: ha átengedsz az enyészetnek, és a halál végleg eltöröl, vagy ha tovább létezem, de nélküled, valami kegyetlen, rideg, kietlen világban, ami érzéketlen lesz a szenvedésemre. Még a pokol sem reménytelen, ha ott vagy, és van kihez szólnom, kinek könyörögnöm.

Sokat gondolkodom az erkölcs kérdésén. Te, azt mondják, szívünkbe adtad a jó és a rossz tudásának hatalmát, vagyis az Írás szerint mi szereztük meg tiltásod ellenére, ez most nem is lényeges. De, bár szerény, tudatlan szolgád vagyok, annyit még magam is hallottam a világ elmúlt dolgairól, hogy az erkölcs nem volt mindig olyan keretek között, mint a mai korokban. Bizony véresebb, kegyetlenebb idők is jártak, és nem csak ködbe vesző, ősi korokban, mikor Igédet még nem adtad át nekünk, hanem már fiad kereszthalála után is, mikor általa már megismertettél minket igazságoddal. Olyanok is más elveket vallottak, máshogyan éltek, akik felkent papjaidként igazán bírták bizalmadat, ismerték parancsaid. De most is, ahány ember, ország, a hatalom kis és nagy körei, mind máshogy gondol törvényedre, és nem csak a részletekben térnek el gyakorlása során, hanem néhol még az egészben is. Ezt magyarázhatnánk úgy, hogy gyarló teremtményeid nem értenek téged, keresnek, de nem találnak, vagy értik, de félelmeik, érdekeik, renyhe lelkük gyávasága miatt nem követik szavad, de néha úgy érzem, a baj nem csak innen ered. Uram, engedd meg bátorságom, de nem egyértelműek kijelentéseid. Szavaid kétértelműségét ítélhetném rejtőzködésnek, de mi szükséged lenne rá neked, akihez úgysem érhetünk fel? Csak az ostoba emberi elképzelés szerint van szükséged távolságtartásra hatalmad megóvása érdekében, hiszen te annyira superus létező vagy, hogy balgaság egyáltalán feltételezni ezirányú aggodalmaid. Lehetnél még azért is titokzatos, hogy minket kutatásra, elménk pallérozására ösztökélj, de ez a játékosság, rejtvényesség inkább illene egy bohókás hellén istenhez, mint hozzád, az egyetlenhez. Hiszen az idők végezetéig törekedhetnénk, akkor sem érthetnénk meg téged teljesen! Mindezt elvetve felmerül bennem, hogy talán nem is te vagy titokzatos, hanem mi vagyunk azok, saját magunkkal. Talán az erkölcsöt mi magunk írjuk, és jaj, uram, ez az idea most úgy érzem, bűnbe ránt, de talán az Írást is mi alkottuk magunknak! Mit sem von le mindez hatalmadból és örökké tündöklő mivoltodból, inkább arról beszél nekem, hogy te talán nem is akartál nekünk szavakba foglalható iránymutatást adni, talán máshogyan tanítanál: a példákkal, az élettel, a folyamataiddal, mik helyén tartják a földet, a csillagokat, a világodat, és benne minket. Vagy, és ez félelmetes elképzelés, talán nem is akarsz tanítani, csak megalkottad az örökké forgó kereket, önmagára, tehát sorsára bíztad, és e sors, e forgás feldobott benne minket is, mint következményt. Hiszen ha valami létezik, az egy idő után szükségképpen megszüli azt az intellektust, ami figyelni és vizsgálni képes őt.

Hiszen elképzelhetetlen, hogy neked emberi szóval körülírható, emberi elmével befogható erkölcsöd legyen; olyan, amit mi is értünk, amit számon kérhetsz rajtunk, és amit, micsoda gondolat, ezért mi is számon kérhetnénk rajtad. Ahogyan végtelenséged nem kötözi le magát, úgy hát biztosan nem kötözhetünk meg mi téged. Miféle korlátokat emelhetnél erőid köré, miféle gátakkal vehetnéd körbe magad, amik aztán szűk mederbe terelnék akaratod? Ha pedig csak teremtett világodnak írnál elő ilyet, mit érne mindez? Te nem játszol önös célból sem magaddal, sem velünk. Ahogyan a szeretet istene lettél, úgy lehetnél bármikor a gyűlöleté is, és közben mit sem változnál, csak mi érzékelnénk saját megélésünkben változást, viszonyaink és érzéseink módosulását, de a te erkölcsöd továbbra is a tiéd lenne; olyan, amilyen éppen akkor.

De ha erkölcs nincs, akkor ezen a gondolaton tovább haladva semmi sincs. Semmi biztos, örök, mert ami szóval kimondható, az rögtön nevetségessé és semmivé lesz. Csak te vagy örök, de ez újra csak egy szó, mi kimondva elenyészik és kiüresedik. Az ember belátja a világ semmisségét, mert forog, pörög, változik, és ebben sosem pihen; nincs mihez odarögzíteni magunk. Aztán belátja a te hatalmas, szent semmisségedet is, amihez kínjában és félelmében eddig reménykedve kötötte magát, és kihull a semmibe. Ó uram, ha teremtettél poklot is, akkor ez lehet az.

Gyakran rettegek saját képzeletemtől, a saját elmém által felfestett lehetőségektől. Néha elképzelek egy végtelen, hideg, acélszínű, fémből öntött mezőt, melynek a kellős közepén egy szűk, kerek lyuk van. Pont akkora, hogy a vállaimat összepréselve bele tudjak csúszni, és mély, hogy állva, összeszorítva elférjek benne. Ilyenkor azt képzelem, hogy te ebbe a csőbe zársz, a tetejét lefeded, és otthagysz engem élve eltemetve ebben a fémlyukban. És nem engedsz meghalni; az örök, végtelen időben itt maradok, elfeledve általad, hiába sírva, könyörögve a fémkoporsómból való menekülésért, a földön már holtan, de itt az örök életre kárhoztatva, elfelejtve. Ennél nem tudok elképzelni reménytelenebb poklot. De az igazi félelmem nem az, hogy ezt teszed velem, mert nem hiszem, hogy felmerülne benned az örök kínzás vágya, de magamtól, magunktól félek, mert amit az ember el tud képzelni, azt az isten biztosan, és így bizonyosan létezik valahol ez a fémlyuk, valahol a végtelen lehetőségek között meg lett teremtette. És nagy félelmem az is, drága rettegett uram, hogy ha nem is vetsz a fémlyukba, de bármikor megtehetnéd, mert erőd és lehetőséged adott, hiszen tiéd az idő, a tér és a hatalom. Megtörténhet ez velem akár véletlenül, más akarat ereje folytán is, nem általad, hanem a dolgok véletlen következményeként, hiszen a lehetőségek száma kegyelmed által végtelen, uram.

Istenem, ha nem is mentesz meg, ha nem is üdvözülök, ha a pokolra vetsz, akkor is kérlek, hogy ne engedj el, ne felejts el. Ha nem is nyúlsz utánam, de legyél ott, legyél elérhető. Láss engem! Sose tévessz szem elől, ne fordíts hátat; vagy ha igen, ha sorsomra hagynál, akkor inkább ölj meg egyszer és mindenkorra. Akkor törölj ki könyveidből, töröld ki a jövőm és a múltam is, mintha soha nem is léteztem volna.