Folytassuk az előző részben elkezdett gondolatot.

Megállapítottuk, hogy a tudatosság (tudatosulás) késik a tetthez képest. Ennek ellenére nem állítjuk, hogy nem veszünk részt döntéseinkben, létezésünk irányításában, csak azt, hogy a tudat világra eszmélő, a létünket átélhetővé, tapasztalhatóvá tévő részének, a tudatosságnak nem az irányítás a szerepe, hanem az események utáni kontrollálás és az utólagos igazolás. Gyermekkorom óta próbálom elkapni azt a bizonyos első pillanatot, amikor a szó, a gondolat megszületik, egy mondat formát nyer, de nem sikerült, mert mire megjelennek tudatomban, már kigondoltam, már kimondtam, már éreztem.  Sem az agyamban, sem a tudatomban nem találom az „első mozgatót”, az isteni szikrát, azt az „ént”, amit irányítok, ahol kezdeményező vagyok. De ez nem biztos, hogy probléma, mert amint megtalálnám minden gondolat forrását, újra csak nem lehetnék nyugodt, hiszen ismételten belém nyilallna a kérdés: de mi inspirálja, aktivizálja a forrást? A forrás, az eredeti, első mozgató mitől lesz aktív, honnan ered energiája, késztetése? Mivel a forrás, és a belőle származó gondolat nem egy és ugyanaz, ezért benne is meg kell születnie, fel kell gerjednie a gondolatnak, ami megint csak feltételez egy külső energiaforrást, egy külső, mögötte álló gondolkodót. És így tovább a végtelenségig. Ugyanaz a probléma merül fel, mint a buddhizmus egyik alapvető gyakorlatában, az önmagunkra irányított meditációs szemlélődésben: megfigyelem magam, valamivel, hívjuk a tudatomnak, ami így elkülönülve újfent csak egy megfigyelhető objektummá válik, mely mögött egy másik figyelő áll, így tovább, és mint az egymással szembefordított tükrökben, a figyelők végtelen sora dereng elő. Mind mögött egy másik! Természetesen ezzel így már nem tudunk mit kezdeni, és nem is érdemes. Az efféle tapasztalatok, ha valósak, feltételezhetően nem az igazságról beszélnek nekünk, hanem csak elvezetnek megismerési lehetőségeink egyik határához.

A tudatosságunk máshogyan működik, mint az állatoké, mert mi fogalmakat ragasztottunk a létezés általunk elkülönített részeire. A tudatosság végül is nem más, mint a jelenségek, a „nevek és formák” gyűjteménye, majd az érzékelés tárgyaira aggatott nevek elsajátítása, konszenzuális használata, vagyis a felismert formák és a rájuk illesztett nevek összességének felismerése. Nem csak a többi emberrel kötöttük meg ezt a konszenzuális szerződést, hanem önmagunkkal is, mert a saját tudatunk tárgyait, elemeit is csak az általunk ismert nevek alapján ismerjük fel, sőt, ezen nevek, és az általuk jelölt formák összessége minden, amit a világról tudunk; és a világról alkotott ismereteink összessége pedig nem más, mint mi magunk, tehát a személyiség, az „én”.

Azt értjük, amit elkülönítettünk és elneveztünk; a létezésből kiszakított, és a magunk képére formált, a mi meghatározottságunkhoz alakított, idomított darabokat kell felcímkéznünk, hogy úgy ismerhessük fel azokat, mint önmagunkat, mint önmagunk egy részét. Ebből a szempontból válik egyértelművé a tudat és a tudatosság azonossága a mi megélésünk szempontjából. Mint látjuk, a tudat létezik és működik öntudat nélkül is, de az emberi tudatosság, tehát a kizárólag önfelismerésen keresztül megvalósítható világ-felismerés viszont nem lehetséges nélküle: látni kell magunkat, hogy képesek legyünk látni a világot, mely kettő végülis számunkra ugyanaz. Az öntudat, a tudatosság csak azt képes meglátni a tudatból, amit önmagaként ismer fel.

Alapvető kérdés foglalkoztatja az emberiséget értelmének kinyílása óta: van-e döntési autonómiánk, vagy a szabad akarat csak illúzió? Ezt a kérdést nem ebben az írásban fogjuk eldönteni; most arról beszélgetünk, hogy ha van szabad akaratunk, az egyáltalán jelent-e döntési autonómiát? Ha szabadon dönthetünk, mert van szabad akaratunk, az azt jelenti-e, hogy képesek is vagyunk szabadon, tudatosan dönteni? Lehet, hogy van szabad akaratunk, csak nem tudunk élni vele, mert végül nem is mi döntünk, hanem a testünkben és szellemünkben kódolt mechanizmusok? Ki az a „én” egyáltalán, aki kimarad a döntési folyamatból?

A tudatosság utólagos, ellenőri funkciója mintha arra szolgálna, hogy a levont tapasztalatokból előítéleteket gyártson és erősítsen meg a következő öntudatlan tettekhez. Az előítéleteket gyakran elítéljük, pedig ők tartanak minket életben. Az az előítélet, hogy ne gyúljunk a lángba, mert megéget, ne lépjünk egy autó elé, szeressük a családtagjainkat stb. mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy mi is, és fajunk is életben maradjon. Minden döntésünk előítéleten alapul, tehát korábbi tapasztalatok következménye. Ha pozitív a tapasztalat, megerősít és ösztönöz, ha negatív, akkor óvatosságra int vagy visszatart. Hétköznapi előítéleteinket újszülött korunktól szívjuk magunkba, és aztán ezek szerint élünk, sőt, ezek építik fel az éber, észlelt tudatosságunkat, valamint ebből képződnek az átfogóbb, társadalmi, spirituális, eszmei előítéleteink, tehát a személyiségünk!

Vagy fordítva igaz: a döntéseink feletti valódi kontroll lehetetlensége, a tudatos irányításra való képtelenségünk miatti ellenőrzési, igazolási kényszer szülte meg a tudatosságot, hogy legyen egy utólagos, helybenhagyó funkciónk, ami kénytelen forrásnak hazudni magát; tehát az ember megerősödött öntudata szülte meg a kényszert, ami az öntudatot erősíteni volt kénytelen az egyre erősebb öntudat miatt. Hasonlót figyelhetünk meg a testi evolúciónkban, ahol a kéz és az agy együttes fejlődése egymást erősítette és kényszerítette.

Megválaszolhatatlan kérdés, hogy mi a tudatosság, még akkor is, ha megállapítjuk, hogy az elme utólagos funkciója, egyfajta melléktermék. Sőt, az önreflexiós megfejtés sem visz közelebb, mert nem találjuk az” ént”, amire reflektál. Mintha az érzékelési folyamat, tehát maga a létezés magasabb kontrollálási lehetősége miatt jött volna létre, hogy aztán kontrollálja önmagát, ami csak önmaga miatt létezik. Ördögi kör, de az látszik, hogy magasabb, isteni értelme, végső célja aligha van, és nem csak azért nincs, mert pusztán a fejlettebb reagálás mellékterméke, hanem azért sem, mert mintha nem lenne az ellenőrzésen kívül más funkciója. Még ennél is megdöbbentőbb, hogy ugyanígy a puszta létezés, egy fejlettebb, értelmesebben reagáló létezés szolgálatára képződött az intellektus, a lélek és a szellem is; nekik sincs más szerepük, mint az érzéktárgyak és a szellemtárgyak megfigyelése, majd igazolása. Reakciójuk nem anyagi, mint az állaté, hanem szellemi, de céljaiban, késztetéseiben, spirituális eredményeiben nem magasabb rendű.

Újra hangsúlyozom: valójában nem a tudatról, a lélekről és a szellemről beszélgetünk, hanem arról az eszközről, amit mi tudatnak hívunk, amit tudatnak bírunk hívni; korlátozott képességeinkről, amikkel a valóságot látjuk, amennyire lehetőségünk van rá; tehát nem a tudatunkról jelentettünk, hanem annak működéséről. Hiszem, hogy működése semmitől nem zár el minket, ami amúgy a miénk lenne. Feladatunk, hogy a tudatunkat megismerjük, és őszintén, misztikumától megfosztva tudjunk rátekinteni, ha valóban az igazságot keressük.