Ebben a bejegyzésben a tudat tudományos meghatározásáról fogunk beszélgetni. Természetesen nem tudunk mélyre fúrni, nem tudjuk bemutatni a legfőbb irányzatokat sem, inkább csak említünk néhány megközelítést, hogy érzékeltessük a válasz megtalálásának lehetetlenségét. Ha később nem keresgéljük reménytelenül a fogalmi kapaszkodókat a tudattal kapcsolatban, talán tudunk beszélni a fontos dolgokról. Nem részletezzük a biológiai hátteret sem, írásunkat pusztán gondolatébresztőnek szánjuk.

A tudat tudományos, tehát általában az agy működéséből kiinduló meghatározásánál kicsit el kell engednünk az idegi, neuro-anatómiai fogalmakat, mert az idegrendszerünk a vegetatív funkcióinkat is irányítja, amik nem tudatosulnak. Az agy számos egyéb feladata mellett (kiválasztás, emésztés, mozgás, idegi funkciók, érzékelés stb.) irányítja a tudati funkcióinkat is, és bár néha olybá tűnik, mintha az érzelmek, a magasabb szintű gondolkodás, az éntudat megélésének biztosítása lenne a fő feladata, ám valójában ezeken kívül még számos funkciója van. Sejthető, hogy a tudat más, mint a puszta idegi észlelés, de azt nem tudhatjuk, hogy attól függetlenül is létezik-e. A tudat egyfelől lehet szubsztancia, az igazi és eredeti létező, mely rajtunk kívül áll, és melyet a lények a maguk testi, idegi, szellemi állapotuk, fejlettségük mértéke szerint képesek érzékelni. Ez esetben minden létező a maga módján érzékeli a kollektív tudatot (álajavidzsnyána), legyen rovar, állat, ember vagy isten, és fejlettsége a hozzáférés lehetőségét határozza meg. Aztán másfelől lehet egy a létező minőségek közül, valamiféle érzékelés, az érzékszerveknél és az intellektusnál magasabbrendű megismerési eszköz. És lehet csak egy melléktermék, egy mulandó látomás, az összetettebb szellemi működés eredménye, határozott céllal és feladattal.

Ami biztos, hogy számunkra a tudat a világgal való kapcsolatot jelenti, a megértés és átélés egyetlen lehetőségét, az öntudat eszközét. Elvileg nem lenne kötelező ebből személyes élménynek születnie. Az öntudatnak nem elengedhetetlen következménye az elkülönült, elszigetelt szubjektum létrejötte, és az azon keresztüli tapasztalás. Nem feltétele a valósággal való találkozásnak a tudat darabokra szakadása, és az egyéni létezőkbe, testekbe rögzülése, és érzékelő szerveken keresztül való tudatosulása, mégis ebből az öntudatból képződik a szubjektum, az én, és válik személyes éntudattá, mely a valóság látásának legnagyobb akadálya a Buddha szerint.

A tudat először is érzékelés. Ha a tudat csak ennyi lenne, már akkor is lenne lehetősége az elkülönülésre, az egyediségre, hiszen a növények is a maguk módján, egyénileg, a többi lénytől különválva érzékelnek. Maga az érzékelés már viszonyulás, már feltételez egy kifejlődött és sajáttá vált egyediséget, és annak a sajátos, csak a lényre, az ő öt halmazból álló szubjektumára jellemző érzékelési módszert, egy megismételhetetlen fordító-kulcsot. Ekkor már megtörténik a következtetések levonása, csak még nem tudatosul, vagyis nem érti és értelmezi senki a tapasztalatokat. A tudat magasabb funkciója aztán az érzékelések következményeként reagál is, vagyis az érintkezés kétirányúvá válik. A reakció a növényvilágban még csak fizikai, ám az állatvilágban, a központi idegrendszer fejlettségével egyenes arányban már érzelmekben és alacsonyszintű tudatosságban is megnyilvánul. A reakcióra adott válaszokból aztán tapasztalatok születnek, melyek befolyásolják a következő reakciókat, ezt nevezzük tanulásnak.

Az ember tapasztalatai már bonyolultabbak. Összekapcsolódnak magasabbrendű érzelmekkel, az érzelmek megnevezésével, címkézésével, azok tudatosulásával, gondolatokkal, és fejlett szellemi munkával. Előbb összetettebb érzelmek, majd egyszerű, ezekből pedig bonyolult gondolatok születnek, és az ember már nem csak a világra, hanem önmagára is rátekint. A tudat kutatni kezdi önmagát, amit csak egyféleképpen képes megtenni: ha azonosítja önmagát, mint elkülönült ént, a rajta kívül álló világra eszmélő, megismételhetetlen egyediséget, egy magányos, elszakadt lelket.

A hagyományos, karmikus módszerrel a tudat nem képes belülről, elkülönülés nélkül megfigyelnie önmagát. Az immanens tudat vak, a transzcendens tudat viszont átlép a határokon, hogy visszatekintve láthassa a világot, a szomjazott csodát, és megélhesse létezését. Az embernek kívül kell rekednie, hazátlanná kell válnia, epednie és szenvednie kell, hogy a tudat felismerésének egyedülálló élményében lehessen része. Dukkha nélkül nincs élet; az „én” tévedésén keresztül vezet az út a valóság látásához ((jatha-bhuta).

A vallási és tudományos megközelítés is szereti elválasztani a tudatot az agyműködéstől. Leegyszerűsítve a vallásos emberek szerint a tudat (lélek) független, magasabbrendű a fizikai működésnél, és a halál után tovább él, míg a tudományos álláspont szerint is az agyműködés és a tudat külön funkciók, de az agy az elsőrendű, és annak működése hozza létre a tudatot. Mindkettő bizonyíthatatlan és problémás, még a tudományos is, mert bár agyműködés nélkül még senki nem tapasztalt tudati működést, de könnyen lehet, hogy ez rólunk, a mi képességeinkről beszél, mivel képtelenek vagyunk agyi működés nélkül a tudathoz kapcsolódni. De a vallásos megközelítés is problémás, hiszen a zárt, örök és oszthatatlan lélek elképzelése elég nyilvánvalóan a keletkezett, valamint a faj és a környezet adottságai alapján kialakult személyiség megőrzésének kétségbeesett vágya.

A lélek és tudat fogalma a tudományos-filozófiai megközelítésekben gyakorta összemosódik. Az én felismerését és tudását is öntudatnak nevezik, és mivel gyakorta nem történik meg a felismerő személyiségnek, entitásnak, valamint a felismert jelenségnek a megkülönböztetése, ezért a felismert öntudatot és a felismerő öntudatot egynek tekintik. A felismerő tudatosság, miután képességet nyert önmaga meglátására, felismeri önmagát, és ez a felismert jelenség szintén öntudat. De lehet, hogy nincs így, és kizárólag maga a képesség az öntudat, és valójában nincs is mit felismerni.

Ugyanígy mossák össze az elméletek a szellemet és a testet, vagyis gyakran a lélek helyett szellemet mondanak, ami a testtel válik eggyé vagy éppen különül el, és a szellemet pedig gyakorta elmének nevezik, tehát inkább az intellektuális jellemzőit domborítják ki. Az elmét gyakran azonosítják a mentális állapotokkal, ahogyan előfordul ez a lélekkel, a személyiséggel és a tudattal is. Ez esetben a lelkünk, az isteni részünk az érzelmeink, tanult viselkedésünk, érzelmi reakcióink lennének. Látható, hogy már a fogalmi elhatárolás is okoz ellentmondásokat.

Megválaszolhatatlan kérdés. Tegyük fel, hogy a lélek létező fogalom, és nem absztrakció. Látjuk, hogy léleknek tekinthetjük a kognitív funkcióinkat, az értelmi működést, ami öntudatra ébredt és a világra tekint; lehet az a mentális helyzetünk, amit érzelmeink összessége teremt; lehet az egy isteni mag, a bennünk lévő darabja a közös léleknek; lehet egy szellemi funkció, ami képes túllépni értelmen és érzelmeken; lehet egyszerű mellékterméke az agyműködésnek; lehet illúzió; és lehet biológiai funkció, evolúciós vívmány, ami a túléléshez és a fajok közötti verseny megnyeréséhez szükséges.

A test és lélek problémáival foglalkozó tudományt elmefilozófiának hívjuk. A tudatra vonatkozó elméletek monisták vagy dualisták. A monista csak egyetlen szubsztancia, alap létezését fogadja el, és állítja, hogy az elme és a szellem nem különbözik. A dualista két szubsztanciát, az anyagit és a szellemit ismeri el. Nézzünk néhány tudományos elméletet a tudatra vonatkozóan:

Epifenomenalizmus: A tudat csak mellékterméke az agyi működésnek. A tudat csak egy árnyék, ami az idegi tevékenységből származik, önállóan nem létezik, tehát a tudatot az agy produkálja. Ahogyan az árnyék követi a testet, úgy követi a tudat az agyműködést, amit viszont a szerves fejlődés, a hormonok, elektromos agyi impulzusok, tanult működés alakítanak ki, és ezt a komplexitást hívjuk személyiségnek. A személyiség pedig egyértelműen fejlődik, újszülött korunktól a külső ingerek hatására alakul ki, és a személy ezeken a tanult ismereteken keresztül fejlődve elér egy mentális és értelmi szintet, amikor magára ismer. A fejlődés jó esetben élethosszig tart, ezért az úgynevezett lélek, amit ez az irányzat az agyi működés melléktermékének tart, állandótlan, meghatározhatatlan, mivel folyamatos változásban van.

Interakcionalizmus: Az agy produkálja a tudatot, de a tudat vissza is hat az agyműködésre. Annyira, hogy ez a tulajdonképpeni funkciója, az agy ezért hozza létre. Nem csak árnyék, nem csak egy felesleges melléktermék, hanem funkció. Az emberi agy túl fejlett ahhoz, hogy magára hagyható legyen, mert irányítás, remény, szépség, kellemes érzések és vágyak nélkül túl erőssé, ön- és közveszélyessé válna. Tud saját haláláról, könnyen beláthatja cselekedeteinek végső értelmetlenségét, ezért álmokat, reményeket kell teremteni számára, olyan erőseket, amik felülírják értelmi képességeit és józan belátását, hogy elláthassa a minden faj számára előírt, egyetlen fontos feladatát: a túlélést és a faj fenntartását.

Identitás-elmélet: A fizikai törvények nem vonatkoznak a tudatra, azt külön pszichofizikai szabályok irányítják. Bár ez az irányzat is materialista, és a tudatot az agyműködésből eredezteti, de azt állítja, hogy aztán a tudat elszakad a fizikai valóságtól. Az agyműködést és a tudatot ugyanannak a folyamatnak a két oldalaként látja, tehát a tudat nem árnyék, és nem is elkülönült funkció.

Monizmus: Nincs különbség a két tartomány között, csak egy szubsztancia létezik. A materialisták csak a fizikai realitást ismerik el, és a tudatot, amit ők leginkább a mentális állapotaink összességének látnak, egy részük elismeri, mint az agyműködés eredményét, akár egyfajta funkciót, más részük ezt is tagadja, és csak az idegi és hormonális irányításban hisz. Az idealisták szerint az egyetlen szubsztancia szellemi természetű, szerintük a fizikai jelenségek látszatok, kivetülések. A neutrálisok a kettő között állnak, nem tagadják egyik jelenség létezését sem, hanem a háttérben egy harmadik létezőt feltételeznek, egy rejtett igazságot, amit hétköznapi szem nem láthat. Úgy gondolják, hogy a fizikai kontra szellemi világ csak a nézőpontok és a tudati képességek aspektusai alapján jelennek meg a szemlélők számára.

Dönteni e kérdésben nem lehet, talán nem is érdemes. Legközelebb megnézzük, hogy a fogalmakon túl mi az, amit magunk is megtudhatunk saját tudatunkról, ha alaposan megfigyeljük.