Elkerülhetetlen volt a szakítás. Nem is szakítás történt, senki nem akarta, nem volt kezdeményező, sokkal inkább szakadás volt. Örökre szétválás, távolodás, meg nem értés, és éppen elkerülhetetlensége volt az értelme. Ami idáig jut, az így jár. Örök, gyémánt törvény ez. Ha túllépsz, amin nem szabad, ha elengeded, ami lényeged képezi, ha hagyod romolni, mi felépített, ez történik.

Lassan érett meg a mélyben, apránként fogalmazódott meg, lázas eszmék rohamában, őrjöngő indulatban, szelíd aláhullásban, mikor mit kívánt lélek és akarat. De ott lent kezdődött, ezt tagadni kár lenne, benne a mély és sűrű, meleg és érzéki, süppedős és termékeny televényben, ott csírázott és kívánt, evett és növekedett ez a szépség. Annyira gyönyörű, olyan szép, mily tökéletes! A szerelem maga, szent és teljes, és jobb híján magába szerelmes.

Mikor megfogant, fellélegeztünk. Magam erőm teljében, asszonyom érett és termékeny, nem vártunk tovább. Megszületett, szent volt és lélek, éteri és mégis erős, egyszerre gyermeke az ősi sárnak és a még ősibb szellemnek. Kronosz és Zeusz, Jahve és Jézus, a Buddha és az emberek, egyben és mégis elkülönülten, ő volt a remény, a meghaladhatatlan, több mint a szentek kórusa, több, mint az istenek. Ápoltuk, mert sérülékenynek született, egyszerinek és egyedinek, de anyja és atyja isten volt, hát beléhelyeztük minden reményünket.

Persze láttam. Alig cseperedett, már a csillagok után nyúlt, és mikor az anyjával a valót és a valón túlit magyaráztuk, csak nevetett, gurgulázva, önfeledten. A csillagok nekünk a tudás, a levegő az élet, a valóság az otthon, de ez a kölyök nem a valóságot akarta tágítani, ez nem feszíteni, robbanni akart, ez nem törődött értékkel és minőséggel, csak nyúlt egyre magasabbra, és távolodott.

Ez a rendje. Mikor a szentek szobrait körbehordják a templomokban, mikor az ünneplő tömeg áhítatot mutat a megvalósítottak előtt, akkor magába feledkezik, magát érzi, magát emeli, de az önmagába tért szentet már nem találja. Ilyen volt ez a kölyök. Nem tanulta meg a nyelvet, nem értette a jeleket, és mégsem lett idegen. Megmaradt nekünk elérhetetlenül.

Az anyag persze kinyújtotta felé csápjait, de nincs ezzel semmi baj. Az anyag ilyen. Ősi, elemi erő fortyog rejtekeiben, termi a jövőt, szüli az életet, akarja az érzést, megágyaz a szépnek, nedvesnek, az élőnek. De ezt ott benne, zugaiban, ereiben, magából, belőle, saját anyagából építette fel testét, hogy táplálja azt, ki csecsein növesztette. Sejtjeit magához ragadta, érzelmeit elrabolta, szellemét használta, és megélt, megnőtt, belőle lett, de már ez a kölyök, ez az utód nem halt bele a mi sorsunkba.

Nem mondanám, hogy tovább élt vagy tovább jutott, mert ha nincs cél, hát miféle élet az, ha nincs kapcsolat, hát miféle gyötrelem az, hogyan lehet ezt kibírni? De halad, vagy forog, vagy marad, ki tudja ennél, olyan más, annyira egyedül van, és annyira nyilvánvaló a magánya.

Az anyag utána nyúl, a szellem fogná, marasztalná, ez meg távolodik. Mi innen úgy látjuk, halad, de a magát túllépő azt hiszem, nem tart sehová. Nem tanult ez semmit, nem ért ez egy szót sem a nyelvünkből, nem látja bajaink, nem érzi lelkünk, csak maga magát távolítja. Ugye nem téved? Ugye nem csak sorsának és elődeinek anyagából építkezik, jaj, csak nem a közös lélekből merít? Menj kölyök, bonts és építs, és hát mit kívánjak! Lépj túl ezen, és ne lépj túl, őrizz és teremtsd meg. Nekem már elfogytak a szavaim, látod, egy ideje nem tudok megváltani. Az anyag és a szellem a valóságba rántott, de te még, lelkem, juthatsz valahová.