Nehezen nyitom ki a szemem az új magamra-ébredéskor. Egyre gyorsabban sodor el a megsemmisülés, egyre rövidebb az átmenet. Talán túl sokszor láttam már. Hanyatt fekszem a selymes fűben, a puha talajon, felettem a fekete éj, megszórva csillagok szúró fényeivel és a láthatár erősen derengő izzásával. Mintha körben, a horizonton minden égne. Éjszaka van, de túlságosan fényes a pihenéshez. Körülnézek, a zsebeim üresek, a ruhám szakadozott, rendben, kezdem újra az elején. Meghatározom magam, felsorolom tulajdonságaim, az érveket önálló létezésem mellett. Remélem, hogy oka van, és mindig lesz oka különállásomnak.

A többiek, a szeretteim, a barátaim, és az a rengeteg idegen mind az összeolvadás mellett döntött. Ügynökeik hosszasan sorolták az előnyöket. Nem vagyok önmagam ellensége, megfontoltam az érveiket: ha mellettük döntök, örökre elkerül a magány, érzéseimben minden lélekkel osztozom, értelmem számára kitárul a tudás végtelen birodalma, és a végén, igen, ez talán a legnagyobb lehetőség, a végén isten is elfogad. Sőt, ha a szerencsések vagy érdemesek közé kerülök, a fényes szint fölé, egy lehetek az istent színről színre látók közül. Csak munkát kívánnak és alázatot. Megfontoltam, mert hivatalomból és hivatásomból adódóan ki tudja már, hogy hány életet erre áldozva, de őt kerestem.

Végül nem írtam alá a szerződést, találtam kifogást. Bár jó ügynökök, értenek a motiváláshoz, de elengedtek. Mentegetőztem, hogy egyelőre még nem tehetem, meg kell fontolnom egyet és mást, teljesítenem a kötelességeimet, megértenem a tévedéseimet, de ígértem, hogy amint elszakítottam a magamhoz fűző szálakat, megkeresem őket, és aláírom. Hazudtam, hogy már közel állok a döntéshez, hogy nem félek, keresem a kapcsolatot, ígérem. Rövidesen látnak, keressük egymást.

Persze ára van a kívülmaradásnak. Többféleképpen lehetséges fizetni; a keresztet vallók szerint szenvedéssel, a keleti bölcsek hívei szerint a folytonos újrakezdés rettenetével, de sosem kértem ingyen a szabadságomat. Most, így a rongyos ruháimban, kirabolva és sebesülten persze már nem olyan nagy a szám. Úgy néz ki, hogy nem a szenvedés vagy a folytonos újrakezdés a büntetés. Hanem végül a döntés kényszere. Mert elkerülhetetlen. Minden szakasz végén, minden nagy ítélkezésnél, minden kozmikus fordulatnál újra megtörténik. Akik meghozták a döntést, azok mennek sorsuk után, kényszerűen követve a náluk hatalmasabb erőket. Velünk, kívülmaradottakkal pedig fordul a kerék, és nem történik meg a beolvadás. Átéljük kifosztásunk; először a test sorvad el, lassan a hús, aztán az értelem, aztán a lélek zuhan a földre, az éterbe, a kozmoszba, ki hol tartózkodik éppen. Majd a lassan felépített éntudat, majd maga a tudat. Persze, elfelejtették elmondani, hogy az alá nem írt szerződés is következményekkel jár.

Ismerjük a jogainkat, így többen összefogtunk, és közösen előterjesztettük panaszunkat. De ügyészeik szétzilálták a védelmünket, mert közöttünk sincs egység. Az egyik erőt és izmokat akart, hódítani és megismerni, a másik a létezés táncát csodálná, és csak feledést kért, néhányan pedig csak ezt a csendes, lágy éjszakát, a csillagok pontszerű, de éles fényével, és a láthatár lobogásával. Elfogadom, hogy nincs keret mindent megadni.

Időnként megszöktem. Reméltem, hogy egyet nem vesznek észre, és csendben meghúzhatom magam egy domb alján, egy halkan susogó folyó partján, egy levél tövében, egy szerető ölében. Bárhol, ahol majd megszolgálom élelmem és védelmemet, és ahol apránként felépítem a saját, már magamtól is független univerzumomat. De megtaláltak és kinevettek, persze, és nem tagadhatom, igazuk volt. Önáltatás. Nem építhetem fel magamból az örök világokat, ha még csak nem is létezem.

Nem gondoltam komolyan elkülönülésemet. Egy kis békét szerettem volna. Nézelődni, élvezni az érthetetlen, ingerlő csodákat, belemerülni a lágy és békés, puha és meleg, céltalan ölelésbe. Csak létezni. Céltalan ténferegni, kapcsolódni vagy elkülönülni, félretenni a felhalmozott múltam és az elkerülhetetlen jövőm. Csak lenni. De az ügynökök, kissé lenézően, felvilágosítottak a törvényről. Döntenem kell.

Nem akartam aláírni a szerződést. Elodáztam, szándékosan elrontottam, de aztán újra az ismerős szobában találtam magam, előttem a kimódolt szövegű okirat, mellettem a türelmetlen ügynökök, és én a nyikorgó széken szorongva bámultam az ismerős sorokat. Nem, még nem. Értem a fenyegetést, tudom, mit kockáztatok, értem, mivel játszom, de még nem. Letettem a tollat, és nemet intettem. Az ügynökök legyintettek, de békén hagytak. A szoba falai eltűntek. A többieket messziről láttam. Egyesek a fény felé lépdelnek, mások fellebegnek tiszta világokba, és bizony vannak, akik aláhullanak és majd visszatérnek. Néhányan pedig remegve várjuk a sorsunkat, az újabb halogatásunk következményét. Lefoszlik a hús, eltűnik az értelem, leválik a lélek, és eloszlik az éntudat, mintha nem is létezett volna sosem. Mi pedig öntudatlanul hullunk alá.

Nehezen nyitom ki a szemem. Hát újra megtörtént. Egyre gyorsabban sodor el a megsemmisülés, és egyre jobban fáj. Nem a testnek, mert az még nem alakult ki. Nem a léleknek, mert az talán sosem volt. Nekem fáj. Hanyatt fekszem a fűben, felettem a fekete éj, megszórva csillagok szúró fényeivel, és a láthatár erősen derengő izzásával. Valószínűleg ezt akartam, én dönthettem így. A döntést tiszteletben tartják, még ha meg is vetik és meg is büntetik. Úgy igazítják, úgy terelik a világot, hogy a beolvadás egyre vonzóbb legyen. Magamnak is nehezen vallom be, de hívogat a fényes, tág ösvény, ahol tömegek vonulnak boldog arccal a fény felé. Csábítóak a bölcs, tiszta egek felé lebegő szellemek is, de néha, ezen magamban is mulatok, még a folytonosan újrakezdő alábukók útja is izgalmasnak tűnik. Aztán mindig így döntök, mint most is. Maradok.

Nem tudom, mire várok. De szeretem a semmittevést az éjszakai domb lágy füvében, a susogó közeli vizek hangját, a horizont lobogó fényeinek simogatását, a megtartó földet, a selymesen takaró eget. Az istentelen, következmények nélküli, magára hagyott tájakat. A létezés üres, elfelejtett, örökbe dermedt pillanatait. A meg sem történt csodálatos emlékeimet, a mindenséget átfonó érzékeimet.

Remélem, még néhányszor dönthetek így. Egyszer majd aláírom a szerződést, elköteleződöm és választok. De most a fűben fekszem. Nevetek, mintha csiklandoznának, mélyet szívok a tág levegőből, és megengedem magamnak a létezést.